Jakab Zoltán
A szerelem Prométheusza
Vad áradatnak ismeréd.
De karjaimba’ mily szelíd,
E bűv, s mi’ lángva szenderít!
Amint a játszi kéz becéz,
Szerelmi Pimodán szerét
Itatja szívekig naiv,
Vakon belénk a szenvedély;
S ne csókkal oltsam ajkaid?
Sóvárgás
Óh, kertjeid! nem csillagokból olvas ott
lelkem, hogy aztán Rúminak pennájaként,
Szót sem találva, s nem hivén törjön belé,
s százszor szerelmes-bízva kérlel: visszanézz!
Ott bársonyos szín’, vad likőrt ízlelve vész
el két szememből mind a fény, hogy szárnyt kitár,
Hogy két szemed szikrájaként nyerjen vigaszt,
hívságaink lángjában izzó glóriát.
Gitanilla
Éj-haja tincseit incselkedvén kelleti szellő;
és csoda orca –– babusgatta a Grátia kény.
Bronz keze ért szilvát tart, így jár lába-mezítlen;
s írva szemébe’: szilaj vére, e láng, megemészt.
Szukkubusz
Az éji félhomályban, mint közeled’,
viselte arcod és szeplőidet.
S hogy engeszteltük a vágyaink! milyen…
De sürget Múzsám szózata –– Egek!
hisz’ újra, újra itt tudlak velem!
Megannyi vallomás csapong, csókra vál’,
de óh! hát képzelem ajkaid ízét,
ignis fatuus –– szemeid hűs vízét,
selymes hajad ópium illatát?
Legyél bár délibáb, vagy gonosz varázs,
egyre kérlek, álmomba is elkísérj!
Jakab Zoltán 1990-ben született, inspirációit személyes tapasztalatok mellett többnyire legendákból, mítoszokból és a romantika atmoszférájából nyeri. Célja, hogy – ha ugyan csak keveseknek is –, de munkájával örömöt tudjon szerezni, mint ahogy ő is kedvét leli kedvenc szerzőinek műveiben.