Wilhelm József
A terrorizmus történetének rövid áttekintése
Mindenki életében akadnak olyan helyzetek, amikor tehetetlennek, megalázottnak, kiszolgáltatottnak érzi magát az ember. A düh, az elkeseredettség, a bosszúvágy azok az érzelmek, amelyek ilyen alkalmakkor felülkerekednek a józan emberi helyzetítéleten. Ha valaki, vagy valakik folyamatosan lealacsonyító, kilátástalan (vagy annak tűnő) körülmények között él/élnek, szocializálódnak, akkor az ilyen személyek, csoportok hajlamosabbakká válnak érzelmeiket a tettlegesség, a nyílt erőszak szintjére helyezni. A mai globalizálódó világ hatalmas aránytalanságai hihetetlenül szembetűnőek, ugyanis a TV és az internet által mindenki egy saját álomvilágot alakíthat ki magának, és ha ez a látszat nagyban különbözik a körülötte található valós világtól, akkor az ilyen ember vagy csoport máris könnyen manipulálhatóvá lesz. Az érzelmileg labilis emberek a terrorszervezetek számára könnyen beszervezhető prédává válhatnak.
Az erőszakcselekmények egyidősek az emberiséggel, de a terror szó nem olyan régi, mint azt gondolnánk. Csupán egy 220 éves fogalommal állunk szemben. A terror kifejezés ugyanis a francia forradalom egyik rövid korszakával, az 1793 és 94 között fennálló jakobinus diktatúrával, annak rémuralmi rendszerével köthető össze. Maga a szó a francia/latin la terreur-ből ered, amit legárnyaltabban úgy lehetne lefordítani, hogy félelemkeltésen alapuló hatalomgyakorlás.
A terrorizmus fogalmának pontos meghatározásakor a legnagyobb gondot az okozza, hogy a terrorizmust kutató szakemberek sem tudnak megegyezni egy egységes definícióban, mivel a terrorizmus egy aszimmetrikus harc következménye. Ez azt jelenti, hogy a szó egy nem egyértelműsíthető helyzetből keletkező fogalom, ugyanis nem egyenlő ellenfelek közötti háború, hanem egyfajta egyenlőtlen harc következménye. Vagyis egy gyengébb fél harca egy katonailag szervezettebb, irányításában strukturáltabb, gazdaságilag erősebb ellenféllel szemben. Így csupán szemszög kérdése, hogy a terrorista adott esetben erőszakos cselekmény elkövetője-e, vagy pedig szabadságharcos, aki nemzete, vallása vagy eszmei közösségének hőse? E kérdés leegyszerűsítésében, a magyar olvasóhoz talán legközelebb álló példa, ám nem a legjobb párhuzam az 56-os forradalom megítélése lehet. A legutóbbi rendszerváltás előtt, majd az követően más meghatározás alá került az 1956-ban harcoló magyar ember, aki a forradalom bukását követően előbb a kommunista rendszer ellensége volt, majd az 1990-es évektől kezdődően újra a magyar szabadság harcosává lépett elő. Ebből a példából látható a legjobban, hogy a terrorista/szabadságharcos mindig egy adott aktuálpolitikai helyzet alapján kerül megítélésre.
A terrorizmus meghatározásakor mégis a következő általánosító, vagy leszűkítő körülírásokat használják a leginkább:
- rémuralom, az erőszak vagy félelemkeltés uralma,
- rajtaütésszerű, váratlan támadás,
- nemzeti, faji, vallási vagy eszmei alapokon nyugvó politikai harc
- a normalitást, szabályokat, erkölcsi elvárásokat megszegő harcmodor
- egy egyén, egy uralkodó, egy csoport, egy eszme, fanatikusok vagy az állam hatalomgyakorlásának egyik módja,
- uralkodók, politikai, vallási, eszmei vezetők vagy nemzeti, vallási, eszmei, civil célpontok elleni merénylet/támadás
- a lakosság számára kiszámíthatatlan, előreláthatatlan, de a terroristák által alaposan megszervezett, megtervezett erőszakcselekmény
- embertelen, emberhez nem méltó harc
- a fenyegetés, a zsarolás, kikényszerítés stratégiája, taktikája, eszköze
Bár a terror fogalma 220 éves múltra tekint, a terrorizmus történetét feldolgozó kutatók sokkal távolabbra nyúlnak vissza, amikor a terrorizmus gyökereit keresik. Az aszimmetrikus harc sokkal régebbi lehet, mint azt az írásos emlékek mutatják. Az erősebb, a megszálló, a hódító elleni küzdelem leginkább kudarcra ítélt harc volt, és mivel a történelmet a győztesek írják, így nem túl gyakran emlegetik a legyőzötteket, főleg, ha azok nem egy reguláris ellenfél harcosai. Ebből kifolyólag túl sok írásos emlék nem áll a kutatók rendelkezésére. És ha igen, akkor sem biztos, hogy terrorista cselekményként tekintenek az effajta összetűzésekre. Például ilyen megítéléstől mentes bármelyik ellenállási mozgalom, amelyik a II. világháború alatt a német megszállás ellen irányult, de eszközeiben terrorista módszereket alkalmazott, vagy ugyanilyen eset áll fenn a délszláv hajdukok mozgalma esetében, amely a török megszállókkal szembeni gerillaharc formáját öltötte magára.
A terrorizmus témájával foglalkozó szakkönyvek legtöbbnyire a római korig nyúlnak vissza. Itt szokták megemlíteni a zsidó zélótákat. Ők Nagy Heródes uralkodásának utolsó éveiben szervezték meg mozgalmukat a római uralom ellen. Szervezetükön belül kialakult egy szélsőséges csoport. Ők voltak a szikáriusok, akik ünnepek alkalmával elvegyültek a tömegben, és ruhájuk alá tőrt rejtettek, hogy a sokaság nyújtotta zűrzavart kihasználva leszúrják a római tisztviselőket, gazdag kereskedőket, vagy a velük együttműködő zsidó hivatalnokokat. Tettüket elkövetve gyorsan elvegyültek a tömegben, majd eltűntek. A római hatóságok persze még nem a terrorista kifejezést használták a zélóták és szikáriusok felemlítésénél, hanem korabeli fogalmakkal élve útonállóknak, rablóknak és orgyilkosoknak nevezték őket. Rajtaütésszerű gyilkosságaikat egészen Jeruzsálem i.sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig hajtották végre.
A középkori történelemből a siíta asszaszinok rendjét szokták összefüggésbe hozni a mai terrorizmus mozgalmával. Őket 1090 körül, a mai Irán északi részén lévő Alamut erdőben egy Hasszán ibn Szabbah nevű síita hittérítő alapította. Az asszaszinok legfőbb ellenségei Perzsiában a szeldzsukok, Szíriában pedig az Abbászidák és más, helyi muszlim vezetők voltak, de a keresztes hadjáratok kialakulásával már a keresztény államok királyai is az áldozataik közé kerültek. Az asszaszinok voltak az elsők, akik kitervelt orgyilkosságok hírhedt végrehajtói, a félelemkeltés mesterei lettek, és az életüket is feláldozták szükség esetén. Ez utóbbi miatt az öngyilkos merényletek kezdetét is hozzájuk kötik. A fiatal harcosok beavatásakor hasist, azaz tudatmódosító szert használtak. Ez egy igen érdekes mozzanata a terrorizmusnak, vagyis ez lehetnek annak a kérdésnek a kutatási alapja, hogy hogyan lehet valakit „agyilag” bekattantani, befolyásolni abban, hogy terroristává váljon.
Hasszán ibn Szabbah
Az újkori és legújabb kori történelem már bőven hemzseg 
terrorista cselekményektől. Itt kerülnek képbe például az európai anarchisták, akiknek egyik ismertebb „sikerük” Ferenc József feleségének, Erzsébetnek a meggyilkolása volt. Nem kevésbé közismert tény a két világháború közötti totalitárius államok diktátorainak a terroruralma. Majd 
kissé ugorva a történelemben már olyan szervezeteket, népeket sorolhatunk föl, akik egészen a közelmúltig „uralták” terrorcselekményeikkel a médiát, mint például az IRA Észak-Írországban, a baszk ETA Spanyolföldön, a tamilok Sri Lankán, a csecsenek a széthulló Szovjetúnióban stb.
A terrorizmus ma egyre növekvő tendenciát mutat. Ez a média és a terrorizmus összeolvadásának egyik hozadéka, ugyanis egy terrorszervezet hatékonysága az által nő, ha minél nagyobb tömegeket tud félelemben tartani. A tévének és az internetnek köszönhetően egyre inkább a „látvány-brutalitás”, azaz az áttételes, közvetett terror média-áldozataivá válunk, még akkor is, ha egy erőszakcselekmény tőlünk több ezernyi kilométerre történik. A nem reális félelem viszont a demagógia veszélyes vizeire sodorja a világot.
