Petró János
Thealter cédulák 2.
Addig élek, ameddig haldoklok
„Csodaszép dallammal szól a csalogány.
Fütyülő golyót énekel a puskacső.
És szíven üti a költőt mindkettő.”
(Döngötín Códol)
Már akkor éreztem, amikor a fesztivál programja lehorgonyzott laptomomra a világháló végtelen útjairól, majd kicsit később jelzett az okostelefon is, szóval két levélbontás után éreztem, hogy az első szombat nem kimondottan az én napom. A cseh és a szlovén előadások közül nagy magabiztossággal választottam ki a Via Negativa-t, és talán utólagos kétségeim ellenére is jobban jártam, a cseh előadásról éjszaka hazabotorkáló asszonyom szerint engem legalább megbotránkoztattak.
Marko Mandić 14 év alatt játszott 37 szerepét öntötte a nézők elé, s e szűk másfél órában sok mindenre fény derült. Elsősorban arra, hogy Mandić egy igen sokat foglalkoztatott, bitangjó színész és közvetlen ember. Meg aztán arra is, hogy nagyon szereti a péniszét és ahányszor csak lehet ezt meg is osztja velünk. Így aztán tegnap este megdőlt az egy előadásra jutó maszturbálás nem hivatalos rekordja is. Valamint egészen bizonyossá vált, a tavalyi Interjú egy művésszel című Via Negativa-előadásra visszagondolva, hogy a laza kötődésű szlovén színházi csoport eszközei között, főképpen amikor azt kell bizonyítani, hogy ez is színház, a színpadra vizelés a legautentikusabb.
Személyes vélemény. Igen ez is színház, igaz verejtékes és húgyszagú. 37 szerep részleteit szünet nélkül végig darálni, elismerésre méltó fizikai és szellemi erőfeszítés. A nézőket ilyen mértékben felhasználni, folyamatosan színpadra rángatni, számomra már túlzás, sérti érzékeny nézőtéri aurámat. Van az a péniszmutogató és maszturbáló időmennyiség, ami után már egyáltalán nem érint meg a színész, mint amikor bagzó nyulat láttam a nagymama udvarában. „Oda se nézz kicsim, mindig ezt csinálja!”
A műsorfüzetben jelzett cél, hogy végül láthatóvá váljon a színész legbensőbb valója, melyet képtelenség lenne csupán egy szerepre redukálni, végül is teljesül. A néző közreműködésével kivégzett Mandić paradicsomlévérben fürödve, minden korábbi szerepéből kivetkőzve ott fekszik a színpadon. Ő mondja ki, finita la commedia, de nem tud elegánsan még elereszteni sem. Halála után is mutogatja magát.
Via Negativa (Szlovénia): MandićGép
Fotók: Révész Róbert, MASZK Egyesület
Petró János költő, újságíró, szerkesztő. 1958-ban született, Szegeden él.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Thealter cédulák 1.; Az álom tenyerén; Két vers a költészet napjára; Karácsonyi ének; Üres papírlapok; Szegedi Jazz Napok; Isten parancsára tettem; „Elszaladni késő, itt maradni kár”, A börtön ablakába...; Tudok énekelni, de nincs hangom; Szukafattyak; Dicső híre-neve fennmaradt örökre; Ha fojtogatsz; A bomlás hideg kabátja lazul; Fájdalmas és bús emlékezés (színházcédulák, Thelater 23); Versek; Rémmese és elfeledett ének; Szt. István tér; Egy nyár vége; Három vers; Akik lebegnek, azok jól vannak; Mágikus realizmus; Haza a bivaly hátán