Kaiser László
Mensáros Lászlóról
„Számomra igen fontos, hogy a színészeket, az embereket hit fűtse. A színészet: szolgálat, és a szertartásokban, a rítusokban nincs főszerep, nincs mellékszerep. A csupán önmagunkba vetett hit kevés, az nem töltődik fel.”
Mensáros László
Nemigen volt rá példa, hogy egy színészt utólag fedeztek föl. Kisebb-nagyobb értékelési aránymódosulások elképzelhetők filmek újranézése vagy kortársak, szakmabeliek visszaemlékezései során, de a jelen általában meghozza a végérvényes ítéletet. Ez az ítélet az értékelésen túl a kollégák és a nézők érzelmeit is magában foglalja, röviden: a szeretetet, az ember és ember közti portéka egyik legkényesebbjét.
Mensáros Lászlót, a színészt, az embert nagyon szerették, gyarlóságait elfogadták. Ritka dolog ez a művészek táborában, különösen a színészek között, ahol a szakmai féltékenység talán a legerősebb, s ritka ez másutt is, mert hajlamosabbak vagyunk inkább a csodálatra, mint a feltétlen szeretetre. A szeretet oka nyilván Mensáros alkatában rejlik. A titok, ha nem is teljesen, de fölszínre hozható: mindenki érezte, aki a közelébe került, aki látta játékát, hogy mély emberség mozgatja nem csupán művészetét, hanem tetteit, gesztusait is. A bölcs „öreggé” érett Mensáros – alig túl a negyvenen – így fogalmazott: „Nekünk, színészeknek sem szabad elfelejtenünk, hogy először emberek vagyunk, s csak aztán színészek. A színház csak akkor lesz csakugyan élő és valóban emberséges művészet, ha azok, akik csinálják, tehetségüket igazi, emberi élettartalommal töltik meg. Nem az életformáról beszélek, nehogy félreértsenek, hanem az élettartalomról, arról, hogy ne veszítsük el a hitünket az emberi és a művészi értékekben.” Súlyos, szenvedésekkel teli évekkel a háta mögött szólt joggal és hitelesen az „élettartalomról”, s az időben és a pályáján előre haladva soha nem vált méltatlanná önnön mércéjéhez. S itt egyaránt utalhatunk játékára, intellektusára és tartására is. A század egyik magyar színészóriása emberként sem volt parányi…
Ki más sorolhatta volna hitelesebben az 56-os áldozatok nevét 1989-ben, a Hősök terén, Nagy Imre és társai koporsója mellett, mint ő, aki kétszer járta meg a kommunisták börtöneit, előbb 1949-ben, majd 1956 után. Színészi pálya szakadt meg hosszú időre mind a két alkalommal, az általa említett „élettartalom” miatt, amelyből soha nem engedett, s amely, miként leszögezte, nem azonos az életformával. Számos kép él bennünk Mensárosról, közülük csak egy a koporsók mellett álló galambősz művészé. Sok-sok színházi és filmes alakítás mellett az eladóművészé, a versmondóé, a világról s a művészetről nyilatkozó gondolkodóé is. De mind-mind egy irányba mutat; jelképpé, egy magatartás jelképévé vált az ember és a művész: tépelődő, kutakodó, rezignációtól sem mentes, hitet vállaló értelmiségi jelképévé. Színészi pályája lenyűgöző; szerepei, feladatvállalásai meghatározták a kor színház- és filmművészetét. Mensárosra oda kellett figyelni, ahogy Gyurkovics Tibor írta: „jelenléte mindig magához vonzotta az erőteret”. Az erőtér középpontja: egy igen súlyos egyéniség. S ennél a személyiségnél a színpadon – ismét Gyurkovicsot idézve – „megállt a levegő. Kongott, mint egy óra, mely éjfélre számon kéri életünk lelkiismeretét”. És ez az országosan ismert, idősödő színész képes volt – például – a nyolcvanas évek elején-közepén elsőéves hallgató lenni a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. Mint az igazi alkotó, mint az igazi értelmiségi: egész életében a végső igazságot kereste. Úgy tetszik, a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művészt, a Kossuth-díjas Mensárost az értékes lét titka érdekelte elsősorban. Ezért nem túlzás, amit 1993-ban a nekrológban olvashattunk róla: színész-filozófus.
Molière: A fösvény című darabjának címszerepében
Mensáros László 1926. január 26-án született. 1945 és 1948 között volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója. Nem sokáig állt Thália szolgálatában, 1949-ben politikai okok miatt bebörtönözték. A börtön után egy ideig a Nemzeti Színház, a Madách Színház, a Néphadsereg Színháza egyszerű statisztája. 1952-től 1957-ig a debreceni Csokonai Színház tagja, innen ívelt fölfelé színészi pályája. A fővárosba került, de a Madách Színházhoz szerződött fiatal művésznek nem felejtette el a hatalom a cívisvárosbeli forradalmiságát: Debrecenben, majd Márianosztrán tűnődhetett évekig a rács mögött az emberi és nemzeti szabadságról. A börtön után 1961 és 1964 között Szolnokon érett tovább művészete: szerepek garmadát játszotta el. 1964-ben került újra s immár végérvényesen a Madách Színházhoz, oszlopos és meghatározó tagja lett a társulatnak, nem csupán 1984-es nyugdíjaztatásáig, hanem utána is: visszajárt egy-egy szerepre nagy sikereinek színhelyére. A nyolcvanas években a Szegedi Nemzeti Színház társulatát is erősítette. Élete utolsó esztendeiben már válogatott a feladatok és hívások között, vidéki munkát is vállalt, sőt rendezett is. Elcsépelt szóval élve „jelenséggé” lényegült: ő volt „a” Mensáros, a sikeres fővárosi művész, a gondolkodó, intellektuális színész. Viszonylag messze volt a hetvenedik évétől, amikor 1993-ban eltávozott, ám idősebbnek rémlett koránál.
Színpadi szerepeiben mindent eljátszott, amiről színész álmodhat. Klasszikus és modern darabokban, világirodalmi és magyar művekben hódította a közönséget, ahogy ő mondta: „a közlés izgalmával”. Hosszú pályája során volt Hamlet és Polonius, volt Romeo és Paris, majd Lőrinc barát, volt Oberon, Gloster és Theseus, csak a Shakespeare-drámákat említve. S megannyi szerep, köztük főszerep Molière, Schiller, Gorkij, Shaw, Csehov, O’Neill, Arthur Miller műveiben. És még nem szóltunk magyar szerzőkről, akiknek a darabjait diadalra vitte: Illyés, Németh László, Füst Milán, Karinthy Ferenc, Görgey Gábor, Gyurkovics Tibor, Fejes Endre nevét említhetjük. Nincs kis szerep, csak rossz szerep, vagy rossz színész van, szokták mondogatni a színházak tájékán. Kétségtelen, egy-egy alak fontosságát és súlyát nem a mondatok mennyisége határozza meg. Mensáros szinte minden alakításában művészetének teljes arzenáljával vette birtokba a szerepet. A rosszat – mert ilyennel is találkozott természetesen a színpadon – javítani próbálta, a jót pedig kitölteni!
Szinetár Miklós 1963-as Az ember tragédiája filmadaptációjában Luciferként
Ugyanez érvényes rendkívül gazdag filmszínészi pályafutására is. 1956-ban forgatott először, nem kisebb műben kapott feladatot, mint a Hannibál tanár úrban. Egy évvel később még kétszer állt a kamerák elé, hogy aztán hosszú időre megszakadjon filmes pályája. Hosszú snitt, mondhatnánk stílszerűen. 1965-ben forgatott újra, s ettől fogva mindvégig számítottak rá. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig Latinovits Zoltán mellett ő volt a magyar film egyik legkeresettebb szereplője, olyan kitűnő kollégák társaságában, mint Sinkovits Imre, Tomanek Nándor, Molnár Tibor, Kállai Ferenc, Avar István, Szirtes Ádám. Ismertebb filmjei a Butaságom története, az Aranysárkány, az Egy szerelem három éjszakája, a Szevasz, Vera, a Nyár a hegyen, a Falak, a Próféta voltál, szívem, az Imposztorok, a hetvenes években készült az Arc, az Utazás a koponyám körül, A magyar Ugaron, a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Csillag a máglyán. A nyolcvanas években kevesebbet filmezett, miként a színpadon is kevesebb munkát vállalt. Az bizonyos: a magyar film mára már legendássá vált hatvanas évekbeli megújulásában és fellendülésében Mensárosnak is fontos szerepe volt. Közvetve és közvetlenül tehát hozzájárult az 1956-ot követ nemzeti ocsúdáshoz, a magyar kultúra minőségének a javításához. Tette mindezt úgy, hogy különbékéjét az akkori politikával nem kötötte meg.
A saját maga szerkesztette XX. század című műsorával a hatvanas években nem véletlenül aratott hatalmas sikert. Olyan ember mondta, szavalta a verseket és a prózai szövegeket, akinek hitele volt. Arra kereste a választ akkor, ami ma is kérdés. Mensáros szavaival: „Van-e kibúvó abból, hogy a technika elárasszon bennünket. Érvényesek-e még a szépség, az emberség kategóriái… szabad-e ilyen körülmények között abbahagynunk a küzdelmet az emberiség, a magunk üdvéért?” Mensáros László kategorikus egyértelműséggel felelt, nem csupán színészetével, előadóestjeivel, kevés számú rendezésével, de egész életével, munkásságával is.
