Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
„Nincs annál nagyszerűbb érzés, mikor érzékeled, hogy a közönség arcán még ott a félmosoly, de már egy könnycsepp is megered itt-ott.”
7 kérdés Csorba Katához
 
A Szegedi Nemzeti Színház deszkáin lassacskán az évad utolsó darabjait játsszák, május 16. és 22. között Finálé Fesztivál zajlik, majd június első napjaiban zárja kapuit a teátrum. A drámai tagozat ifjainak kiemelkedő tehetségű művésznője, Csorba Kata a 2012/13-as évadban három új és két felújított darabban játszott. A prózai és énekes darabokban egyaránt színvonalas alakításokat felmutató színésznővel az aktuális évad szerepeiről, nehézségeiről, valamint a múlt és a jövő kihívásairól beszélgetett Képiró Ágnes.
 
Képiró Ágnes: Hamarosan véget ér a kőszínházi évad, milyen nagy szerepekkel és kihívásokkal teltek számodra az elmúlt hónapok?
 

01.jpg

Csorba Kata: Ez volt a hetedik évadom a Szegedi Nemzeti Színházban. A hetedik év egy házasságban is vízválasztó lehet, sokan félnek tőle. Nekem régi álmok beteljesülését és kemény lelki megpróbáltatásokat együtt hozott az idei évad. Rögtön évad elején egy több mint tíz éves vágyam teljesült. Középiskolás koromban láttam először Urbán András rendezést a szegedi Thealter fesztiválon. Éppen keramikusként végeztem, de a színház már régóta vonzásában tartott. Akkor találkoztam életemben először színházi előadással, ami ilyen közel állt a képzőművészethez. Tömény szimbólumrendszer, egyszerűen, mégis ezer jelentéssíkon. Mintha alkotásokat és alkotókat egyszerre láttam volna egy zárt térben. Emlékszem, az előadásról hazafelé battyogtam és magányomban elrebegtem egy imát. Kértem a Jóistent, hadd lehessek egyszer én is részese egy András által rendezett előadásnak. Tavaly nyáron felhívott Balog József, a MASZK Egyesület elnöke, hogy számítanak a pályázatomra egy, a Kosztolányi Dezső Színházzal közös produkcióban. Seres István barátommal, régi kollegámmal nyertünk ketten Szegedről. Egy trilógia született Pass-port címmel. Mi, szegediek a három előadásból kettőben is deszkára léphettünk Urbán András csapatával. Merőben más volt ez a munkafolyamat, mint az általam megszokottak. A próbaidőszak hetven százalékában beszélgettünk, elemeztünk, interjúkat készítettünk, majd rengeteget improvizáltunk a témában, amit legfőképp a külhoni és a magyarországi magyarok kapcsolata tett ki. Az előadásokat mai napig játsszuk Szabadkán. Ugyancsak középiskolás koromból emlékszem egy másik imarebegős, hazasétálós estére. Sok volt akkoriban ezekből. Aznap operát néztem a „nagy, sárga épületben”, Vajda Júlia főszereplésével. Néhány embert megbotránkoztathattam, mert a szemerkélő esőben áriákat üvöltöztem a Kossuth Lajos sugárúton. Akkor azt kértem, hadd énekeljek egyszer a Művésznővel a nagyszínház színpadán. Most a La Manchában ez is teljesült. Több is ennél. Hisz évek alatt Vajda Júlia művésznőt, azt hiszem, nem csak az énekpedagógusomnak – bár önmagában ez sem kicsi dolog –, hanem a barátomnak is nevezhetem. A lelki megpróbáltatások a betegségemből fakadtak. A La Mancha egyik betétdala igen nagy kihívást jelentett számomra a hangmagasságok miatt. Napi több órát kellett gyakorolnom a próbák mellett, hogy biztonsággal el tudjam énekelni. Emellett A kölyök című musicalt felújítottuk, úgyhogy egyik énekes feladatból a másikba mentünk át. Időközben nagyon elfáradt a hangom. Le is betegedtem, s mivel ebben a szakmában nem nagyon ismerjük a betegszabadság fogalmát, a helyzet egyre romlott. Mikor aztán sikerült időt szakítanom arra, hogy elmenjek gégészhez, kiderült, énekes csomó van kialakulóban a hangszálamon. Az orvos közölte, hogy két hétig, de minimum tíz napig nem énekelhetek, lehetőleg ne is beszéljek. Nagyjából tíz éve vagyok színpadon, számomra eddig elképzelhetetlen volt, hogy miattam bármi is elmaradjon vagy módosuljon. Azonban ha tovább folytatom az éneklést, műtéti beavatkozásra lett volna szükség, mely, ha nem úgy sikerül, a pályám elvesztéséhez is vezethetett volna. Előadás nem maradhat el! A La Manchát úgy játszottuk párszor, hogy én alakítottam a szerepet, porttal felerősítették a prózámat, a dalokat pedig Dobrotka Szilvia énekelte helyettem a takarásból, megmentve így az előadást. A kölyök című zenés darabba Sári Évi ugrott be helyettem. Itt született néhány félreértésekre okot adható cikk az interneten. Megjelent például, hogy „Sári Évi olyan nagy sikerrel játszotta tavaly a West Side Storyt, hogy most leváltja Csorba Katát A kölyökben.” Évit jól ismerem, nagyon jó embernek és tehetséges lánynak tartom. A beugrását is segítettem, némán lejártam a jeleneteket. Kevés ideje volt a beugrásra és nagyszerűen vette az akadályokat. Nem az ő személyéről van tehát szó. A sajtó egy-egy ilyen mondata azonban szívdöfésként tud hatni, amikor az ember egyébként is egy legyengült, színpadképtelen állapotban van. No, eközben kezdődött el a Pipás Pista próbafolyamat. Az első két hétben, Mészáros Ági, a súgónőnk nagyban segítette a munkámat. Ő volt a hangom.
 
Képiró Ágnes: A Pipás Pistában igen sok játéklehetőséget kaptál. Hogy érezted magad ebben a darabban?
 
Csorba Kata: Mikor aztán már beszélhettem, a próbafolyamat felénél tartottunk. Volt mit behoznom a kollégákkal szemben, de sok segítséget kaptam. Ha egy előadáson belül együtt van mély drámai szál és merő abszurditás, azt imádom! Nincs annál nagyszerűbb érzés, mikor érzékeled, hogy a közönség arcán még ott a félmosoly, de már egy könnycsepp is megered itt-ott. Nagyszerű csapatmunka lett belőle, amelyet szerintem a közönség is érez! És persze hálás dolog egy helyspecifikus darabban játszani. Hiszen én is hallgattam annak idején nagymamám anekdotáit a férfigyilkos Pipás Pistáról, aki valójában nő volt.
 
 02.jpg
Jelenet a Pipás Pistából (Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)
 
Képiró Ágnes: Füst Milán Boldogtalanok című drámájában is láthatott a közönség. Mennyire sikerült magadévá tenned Víg Vilma szerepét?
 
Csorba Kata: Eddigi pályám egyik legszebb és legizgalmasabb feladatának tartom Víg Vilma szerepét. Füst Milán a Boldogtalanokat 26 évesen írta. Szerintem a sok befejezetlen mondatával, tömörségével ez a legzseniálisabb drámája, csupa költészet az egész. A csendek költészete. Ez persze nem kis feladat a színészeknek. Víg Vilma szerepétől először megijedtem, mert úgy gondoltam, hogy egy naivaszerep, nem illik az egyéniségemhez. Ezért nem is abból indultunk ki a rendezővel, hogy Vilma egy abszolút tiszta kislány, aki rácsodálkozik az élet kegyetlenségére. Persze ez is benne van. Inkább abból építkeztem, hogy ez a lány iszonyatosan magányos. Elvesztette az édesanyját és a kisöccsét, de valamilyen szinten az apját is, mert eltávolodott tőle. Rettentően vágyik a szeretetre, szerelemre. Ezért hagyja magát sodortani. Nem csak Vilmoshoz, Rózához is kötődik. Bárkihez, akitől érzése szerint szeretetet kaphat. És persze ismerünk olyat is, hogy a szeretethiány össze tud keveredni a szexualitással. Sok a közös Vilmácska életében és az enyémben. Mert vannak ezek a „Húber Vilmosok”, akik mászkálnak, húzzák az életsorsukat maguk után, mint súlyokkal telipakolt vagonokat. Ők azok, akik életképtelenségre vannak predesztinálva. És ezt kiválasztottként is élik meg. Nem számít se ember, se Isten, mindenkin keresztülmennek, aki eléjük kerül. Én találkoztam egy ilyen emberrel már gyermekként, aki nagyon meghatározta az életemet. Sok sebet kaptam tőle. És sajnos hajlamos is vagyok további „Húberekkel” való találkozások bevonzására. Hogy mért örülök mégis ennyire ennek a szerepnek? Mert ismét rá kellett jönnöm arra, hogy a színház micsoda vigasztalást tud nyújtani. A deszka nagyszerű hely arra, hogy a saját valóságodat újrarendezd, feldogozd, és rákényszerítsd arra, hogy kimutassa lényegét. Így kompromisszumot köthetsz azzal, ami a hétköznapi életben megsebzett, vagy legyőzött. Ez gyógyszer… vagy olyan, mint egy kezelés. Esélyt ad arra, hogy elkezdődjön valami természetes, tisztább gyógyulás. Ezért is olyan izgalmas nekem a Vilmával való találkozás.
 

03.jpg

04.jpg
„Húber Vilmos fotói Vilmácskáról”,
 avagy Adrian Ganea fényképei
 
Képiró Ágnes: A Boldogtalanok rendezését kevesen merik vállalni, Harsányi Zsolt első szegedi rendezésében mégis ezt kívánta megmutatni. A próbaidőszakot végigülted, még akkor is, amikor nem kellett jelen lenned. Milyen tapasztalatokat szűrtél le, s milyen volt Harsányival együtt dolgozni?
 
Csorba Kata: Nekem már rég volt ilyen próbaidőszakom, hogy majdnem minden próbán jelen legyek. Ha nem dolgoztam, örömmel néztem a többieket. Ahogy Fekete Gizit néztem egy próbán, az jutott eszembe, milyen kár, hogy a néző egy folyamat végeredményét látja csak. Persze, bizonyos szempontból az a legszebb, a megszületett gyermek. Ám, sokszor a megszületéshez vezető út, sőt még a fájdalmas vajúdás is gyönyörű! Harsányi Zsolt kellő nyitottsággal közelített hozzánk. Szabadságot adott, és vevő volt az együttgondolkodásra.
 
 05.jpg
Csorba Kata és Fekete Gizi a Boldogtalanokban
(Forrás: Szegedi Nemzeti Színház)
 
Képiró Ágnes: Eddigi alakításaid közül melyik volt számodra a legkülönlegesebb, és miért?
 
Csorba Kata: Talán a már említett szabadkai munka, mert annyira más, mint a többi. Eszembe jut még most a Happy Hour, amely a Szegedi Focus Műhely alkotása volt 2010-ben, Benkő Imola Orsolya rendezésében. A Happy Hour az akcióművészet, a street art és a színház elemeit ötvöző vándorkoncert volt. A látvány legalább annyira hangsúlyos volt a koncerten, mint a zene és a költészet. Parti Nagy Lajos, Varró Dániel, Fodor Ákos, Szilágyi Domokos, Pilinszky János, Radnóti Miklós, József Attila versei különleges látvány- és hangzóvilágként jelentek meg. Együtt zenésítettük meg a csapattal a verseket. Jó néhány vershez kreáltam akkor én is dallamot, így duplán a szívemhez nőttek. Préda-Kovács Zsolttal aztán egy országos színészeknek rendezett sanzonversenyen el is hoztuk a harmadik helyezettnek járó díjat.  De legalább ilyen kedves számomra életem első nagy szerepe. A Czene Zoltán által vezetett Szegedi Egyetemi Színházban az Egy szerelem három éjszakájának Júliája. És a premier, ahol még az akkor élő Hubay Miklós is részt vett. A SZESZ-ben nemcsak színészetet, hanem az egész színházat tanulhattam, szemtanúja voltam egy produkció létrejötte minden fázisának.
 
06.jpg 
Csorba Kata az Édes Annában (Forrás: laszlohorvathphotos.com)
 
Képiró Ágnes: Milyen szerepben látnád magad szívesen és milyen típusú darabokat érzel egyéniségedhez idomulónak?
 
Csorba Kata: Nincs nagyon szerepálmom. És az még semmit nem jelent, ha az emberre végre ráosztanak egy régen áhított szerepet. Kap-e hozzá segítséget? Rendezőt, aki pedagógus is? Milyen a csapat? Lehet-e épp a szeretet légkörében dolgozni? Ezek a fontos dolgok nekem. No, jó. Azért sajnálnám, ha a Cabaret vagy a Chicago kimaradna az életemből! Ami a darabokat illeti, közel érzek magamhoz mindent, ami kísérletező, formabontó, új, vagy újabb, vad, provokáló akár! Persze, nem tagadom, két nagy kísérletezgetés között az ember szívesen játszik egy Csárdáskirálynőt, akol a közönség megöleli az előadás végén.
 
Képiró Ágnes: Körvonalazódott-e már, mit tartogat számodra a nyár és a következő színházi évad?
 
Csorba Kata: A nyárról még nem sokat tudok. A Pass-port trilógiát játsszuk Szabadkán, talán Szegeden is. Várom a feladatokat. Addig is több idő jut az éneklésre. Talán van egy zenekar… Ősszel a Karnyónéban kezdek, ami dupla öröm. Keresztes Attila rendezi, akivel jó minden munka. És, mert a darabot kívülről fújom. Több mint ötvenszer játszottuk a Szegedi Egyetemi Színpadon. Imádtuk! A mostani kollegáim közül Bánvölgyi Tamás játszotta akkor Lipittlottyot, Szívós László Kuruzs szerepét, jómagam Karnyót adtam. Hogy mit tartogat még a következő évad? Van még néhány régen elrebegett ima a tarsolyomban, ami beteljesülésre vár… Ha nem jövőre, majd azután. Sosem voltam türelmetlen!
 Képiró Ágnes


 

 

szegedilapba.jpg
Képiró Ágnes Mátészalkán született, 2004 óta él Szegeden. Főiskolai tanulmányait a Nyíregyházi Főiskolán rajz, történelem és vizuális kommunikáció szakon végezte, utóbbin alkalmazott grafikára specializálódva. Egyetemi diplomát szerzett 2006-ban a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos bölcsész és tanár szakán valamint 2010-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen vizuális nevelőtanár szakon művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakos középiskolai tanárként. 2006 óta a hódmezővásárhelyi Eötvös József Székhelyintézmény tanára, emellett képzőművészeti tevékenységet is folytat, elsősorban grafikusként. 2010 óta a Madách Irodalmi Társaság tagja, Az ember tragédiája és a Madách-életmű illusztrációinak és alkalmazott művészeti megközelítésének feldolgozásával foglalkozik valamint Kass János grafikusművész emlékének méltó ápolásával. Érdeklődése kiterjed az alkalmazott művészetek egyéb területeinek elméleti megközelítésére és a kultúraközvetítő publikálásra is.