Weiner Sennyey Tibor
Magyar Gólem
10.
Amikor megérkeztek Löw rabbi házához Szegedre, a másik autó a két újságíróval éppen elindult a ház elől. Ármin kiugrott a kocsiból és megpróbált utánuk futni, de rég volt már húsz éves. Nekidőlt a ház falának, a szívét markolta, közben Lipót már csöngetett is a rabbihoz. József átkarolta apját, az legyintett, s lassan visszasétáltak a bejárathoz. Ott Löw felesége tessékelte be őket. A rabbi régi barátnak kijáró szeretettel fogadta Balassa Ármint:
– Ármin, öreg barátom, örülök, hogy épségben látlak titeket.
– Ó rabbi, sajnálom, hogy nem érhettem hamarabb haza hozzád – mondta őszinte bánattal hangjában Ármin.
– Semmi gond. Minket is nagyon megrázott szegény Müller halála. Nem ő volt az első, de remélem, hogy ő volt az utolsó. – mondta Löw rabbi, miközben az ablakhoz lépett, és kibámult a virágzó fákra.
– Rabbi, a két zsurnaliszta...
– Igen, két hollandus újságíró volt itt, közvetlenül a holttest megérkezte után jöttek, s bevallom, igen felzaklatott állapotban találtak.
– Nem lett volna szabad fogadnia őket. Mit mondott nekik, rabbi?
– Nem sok mindent. Pár perc volt csupán. Szegény Müllerről beszéltem, hogy kiváló, tehetséges, derék fiatalember volt, hogy teljesen ártatlanul ölték meg. Elmondtam, hogy miután megkaptuk a hírt, hazaszállíttattuk. Itt Szegeden kivettük a hullát a koporsóból. Jól megvizsgáltam, és hivatalosan konstatáltam azt, hogy számtalan szúrási seb van a testén, hogy a lába le volt égetve és a szeme ki volt verve. Ezt mind elmondtam az újságíróknak.
– Én is megvizsgáltam még Pesten... a helyzet rosszabb, rabbi, mint gondolná. Ez a két fiatalember, idősebbik fiam és Majoros Dezső tanúk, jelen voltak az áldozat elrablásánál, sőt, őket is elrabolták és megfenyegették. Nem kétlem, hogy tudatos volt a célszemélyek kiválasztása.
– Hogy érted ezt, Ármin bácsi? – kérdezte Lipót.
– Nem Müller és nem a fiam volt az, akiket ezek el akartak kapni, rabbi.
– Hanem mi – a rabbi az ablakra tette a kezét.
– A két újságíró...
– ... gondolja, hogy az ő embereik? Hiszen külföldiek – mondta a rabbi némi reménnyel a szemében.
– Nem tudhatjuk. Most már csak abban reménykedek, hogy ha el is késtem, de legalább tévedek, s rossz előérzetem elmúlik. Mindenesetre lapomban, a Szeged és Vidékében részletesen beszámolok az ügyről és a Bécsi Naplót is értesítem.
– Jól van, Ármin. Jól van. Örülök, hogy a fiad épségben hazatért – és a rabbi odalépett Józsefhez és Majoroshoz. – Örülünk, hogy legalább titeket megkíméltek – Aztán elbúcsúztak a rabbitól, és elindultak haza.
11.
Még aznap este csörgött a telefon a Szeged és Vidéke szerkesztőségében, ahol Ármin egyedül ült és dohányzott. Sokáig hagyta, hogy csörögjön, végül úgy döntött, hogy felveszi.
– Balassa? – szólt egy suttogó hang.
– Igen. Kivel beszélek?
– Jól van a fiad?
– Kivel beszélek?
– Tudod, lehetett volna Müller helyében a fiad is. Hány fiad is van? Három? József, István és Jenő. Igaz?
– Nem tudom, kivel beszélek, és milyen alapon mer megfenyegetni engem!
– Nem fenyegetünk, mi nem fenyegetünk, Balassa Ármin. Vagy hívjalak inkább Weisz Áronnak?
– Kivel beszélek? – kérdezte dühösen ismét Ármin, de csak a búgó hang válaszolt.
12.
Másnap korán reggel Ármin felkereste a rabbit a lakásán, mert nagyon régen nem érezte magát ennyire rosszul.
– Rabbi... – megszorította régi barátja kezét.
– Ármin, nagyon megviselt, látom, ez az egész ügy.
– Rabbi... nem írhatom meg a Szeged és Vidékében, a saját lapomban a Müller–ügyet. Nagyon röstellem. – és Balassa Ármin elsírta magát.
13.
– Mindegy, Ármin, most már úgyis mindegy.
– Hogy érted, rabbi? – Löw az asztalon heverő újságra mutatott. A lap, a Nemzeti Újság aznapi (vagyis) 1920. április 23-i száma volt.
– Ülj le, hozatok egy szíverősítőt neked, drága barátom – mondta Löw. Ármin leült és úgy kezdte olvasni a vezércikk címét:
– „A magyar-gyalázó szegedi főrabbi. Hogyan informálja dr. Löw Immánuel a külföldet? Egy hollandi újságíró benyomásai az Alföldön.” – Ármin teljesen megdöbbenve ült az újság fölött, borzongva olvasta végig, ahogy Löw rabbi nyilatkozik Müller holtestének állapotáról, majd ahhoz a mondathoz ért, hogy „Ennél is jobban meglepett bennünket a legmagyarabb város főrabbijának hazaárulása.” – ekkor ért vissza Löw, és a kezébe adta az italt. Ármin lehajtotta.
– Olvassa végig. Hangosan – és a rabbi csöndesen leült. Ármin tovább folytatta: – „A magyar szent korona, a katolicizmus, a magyar nemzet egysége, a hercegprímás, Apponyi Albert, Károly király, mind–mind nagy hazugság szerinte. Meg vagyok róla győződve, hogy a világ bármely országának egy nemzetisége sem nyilatkozott volna ilyen alávaló módon arról az országról, annak szentségéről, amelyben él, mint a szegedi főrabbi.” – Ármin letette a lapot, de a rabbi rászólt, hogy folytassa. – „Szóba került az új Magyarország, és a rabbi valóságos kéjjel mesélte, hogy ennek az országnak nincsen létjogosultsága. Magyar nemzet nem létezik, a magyar faj is kiveszett már, ami még megmaradt belőle, az keveréke azoknak a németeknek, akiket a tatárjárás után Magyarországra telepítettek.” – Rabbi, ilyet maga sosem mondana!
– Ahogy nem is mondtam, Ármin. Ahogy nem is mondtam. Folytasd, kérlek.
– „Arra a megjegyzésünkre, hogy Magyarország természetes földrajzi egység, felkacagott, és azt mondotta: »Kérem, uraim, ez nagy hazugság, ilyen nem létezik. Csak szónokolnak; ha négyfelé osztjuk az országot és az egyik részt a cseheknek, a másikat a románoknak, a harmadikat a szerbeknek és a negyediket az osztrákoknak adják, akkor megszűnt a földrajzi egység. Ezek mind csak frázisok.«” – De hát rabbi, ilyet sohasem mondana!
– Te tudod. A hitközség tudja. De ők?
– Rabbi, száz beszédet tartott a magyarságról.
– Látod, hogy ezeknek nem számít.
– Rabbi, az apja a szabadságharcban tábori főrabbi volt, és küzdött ezért az országért!
– Nem számít! Folytasd, kérlek – Ármin nagyon nehezen vette rá magát, hogy tovább olvassa, de a rabbi rászólt: – Hangosan!
– „De – vetettem közbe – gróf Apponyi Párisban Magyarország vízrendszerére mutatott rá. A rabbi nem engedett tovább beszélni, és közbevágott: »Ez is hazugság. Apponyi csak beszélni tud. Mit tett ez az ember életében! Soha semmit. Nagyon szép volt, hogy ahelyett, hogy a Nemzeti Kaszinóban kártyázik, Párisba ment és három nyelven zsonglőrködött a nagyhatalmak előtt. De amit mondott, az mind hazugság. Apponyi? Beszéltek az urak vele? Ő nem más, mint a nemzet baritonja.«”
– Rabbi, maga ilyet sosem mondana.
– Folytasd Ármin.
– Folytatom, de nem szívesen. „Nincs magyar nemzet. Nincsen létjogosultsága. Legjobban bizonyítja ezt, hogy Erdélyben, ahol székelyek vannak, nem ezek magyarosították a románokat, hanem a románok románosították a székelyeket. A székelyek ma mind románok. Ezt az országot a dzsentrik züllesztették le s tették tönkre.” Ezt nem bírom, rabbi. Ez nem cikk.
– Valóban, ez nem cikk. Ez feljelentés. Folytasd!
– Nem akarom olvasni ezt a szemetet.
– Folytasd!
– „»Kétféle magyar van: az egyik buta és becsületes, a másik eszes, de becstelen.«
Ezt a nyilatkozatot a szegedi főpolgármesterrel kapcsolatban mondta a főrabbi. Fel akartuk keresni a polgármestert, mire kijelentette: Mit akarnak az urak a szegény buta embertől?” – Ármin megdöbbenve nézett a rabbira. Löw csukva tartotta a szemét, úgy mondta:
– Öt percet voltak itt. Öt percet, Ármin. Mennyi mindent mondtam állítólag öt perc alatt, s mennyi eszem volt, hogy így tönkretettem magam egyből. Folytasd, kérlek.
– „Hasonló hangon beszélt Horthy kormányzóról, akit szerinte Magyarországon mindenki hadügyi népbiztos néven ismer. Elmondott egy epizódot Horthy szegedi látogatásáról, aki a Széchenyi–téren ünnepi mise alkalmával ahelyett, hogy letérdelt volna, kardbojtjával játszott, és nyilvánosan sértette meg a katolikus vallást.” – Ezt nem hiszem el! – állt fel Ármin, kezében a lappal.
– Ők sem – mosolygott Löw – De nem is ez a lényeg. Olvasd csak el a végét is. Ármin remegő hangon olvasta tovább:
– „Képtelenség volna elsorolni mindazokat a nyilvánvaló rágalmakat, amelyeket dr. Löw Magyarország ellen felhozott. Mint külföldi, valósággal szédültem mindezek hallatára, és támolyogva hagytam el a rabbi szegedi lakását, aki abban a reményben búcsúzott el, hogy ennek az országnak úgyis vége van, ezt úgy is fel fogják oszlatni." Ármin még hosszú másodpercekig bámulta a lapot, összefolytak szeme előtt a betűk, és remegett attól, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság ellen semmit sem tehet.
– Az, hogy kik ölték meg Müllert, semmit sem számít már. Igazad volt, Ármin, Müller holttestén keresztül jutottak el hozzánk. Imádkoznunk kell érte és az elmúlt időszak többi ártatlan áldozatáért.
– Balassa letette az újságot és kezébe fogta a poharat, felhajtotta az italt, majd az ablakhoz lépett.
– Megtalálom a gyilkosokat.
– És mit teszel velük? Mit teszel velük, Ármin?
– Amit ők Müllerrel.
– Ármin! Nem volt elég bajunk eddig? Elvesztettük a háborút! Itt voltak ezek a vörösök, aztán meg a fehérek! Mindeközben egy szörnyű béke születik! Mit akarsz? Még több terrort? Egyszer véget kell érjen mindez.
– Kétségbe vagyok esve, rabbi!
– Ugyan már! Nem ez a helyes út, barátom. Nem ez a helyes. Az erőszak erőszakot szül. A bosszú bosszút. A gyűlölet még több gyűlöletet. Őket most a hatalom támogatja. Nincs törvény, amely előtt felelniük kéne tettükért. Nincs törvény, amely elítélné őket itt a földön.
– Majd lesz. Lesz olyan kor Magyarországon, amikor a gyilkosokat elítélik! Addig is nekünk kell valamit tenni. Mihamarabb.
– Imádkoznunk kell. Imádkoznunk, barátom.
– Pesten felsőbb körökben is vannak kapcsolataim, talán ők.
– Sem erőszak, sem kapcsolatok. Csak az ima – hajtotta le fejét Löw.
– Most azonnal indulok Pestre. Még nem késő! – jelentette ki Ármin, mintha nem is hallotta volna meg a rabbi szavait.
Weiner Sennyey Tibor Egerben született 1981. május 10.-én. Költő, író. Szegedi egyetemi évei alatt két évig irodalmi- és tervezőszerkesztője volt a szegedi bölcsészkar Bölcső, majd további másfél évig a Szabad Ötletek című lapjának. Négy éven át a Győrből indult, Szabadka-Szeged-Győr háromszögében működött periodikának, a Drót-nak alapító alkotójaként is szerepelt. A Déltenger antológia szerkesztője. Békássy Ferenc szövegeit gyűjtötte össze, gondozta, szerkesztette és adta ki. A kötet utószavaként jelent meg az első, teljes Békássy-életrajz. Verseit, esszéit magyarországi és erdélyi lapok mellett közölték, különböző külföldi folyóiratok is, többek között Olaszországban, Törökországban, Finnországban, Mongóliában és Koreában. Több verses és prózakötete jelent meg. A Drót.hu főszerkesztője. 2005-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Békássy Ferencről szóló, Költő és huszár című tanulmánya 2009-ben Nívó-díjat kapott a Honvédelmi Minisztériumtól és a Magyar Írószövetségtől.