Weiner Sennyey Tibor
Magyar Gólem
4.
– Ármin bácsi, nekem ennyi elég is volt. Biztos meg akarjuk nézni ezt a filmet? – kérdezte Lipót.
– Nincs visszaút.
– Közel van ide a Gundel... és a fürdőbe is mehetnénk inkább.
– Nyomós érvek, Lipót, az ügyvédi szakmában nagy hasznát veheti az ilyen jól felépített érveknek, de nézze csak: már megvettem a jegyeket. Most már megnézzük, mi is ez a „gólem”. – és elindultak a közönséggel együtt a Fortuna mozi vetítőterme felé. Miközben befelé tolongtak, s a ruhatárban letették könnyű tavaszi kabátjukat, Balassa Ármin a botját letéve halkan megszólalt:
– Mondja csak Lipót, olvasta ezt a regényt?
– Milyen regényre gondol, Ármin bácsi?
– Hát ennek a Gustav Meyrinknek a könyvét... a Gólemet, amiből ezt a filmet csinálták.
– Néhány éve olvastam, amikor megjelent németül. Papának megvan... de ösmerem rövidgatyás korom óta magát, Ármin bácsi, amikor így mosolyog a bajsza alatt, és így kérdez valamit, akkor valójában nem is azt akarja kérdezni, hanem azzal már a következő kérdését készíti elő.
– Ennyire átlátszó lennék?
– Ennyire ösmerem. Szóval mi a kérdés?
– Nem beszélt magának erről a prágai rabbiról semmit a Papa?
– Maharalról?
– Kiről?
– Így hívták a prágai Löw rabbit, de miért nem kérdezi meg maga, Ármin bácsi?
– Gondolja, hogy nem venné tolakodásnak?
– Ugyan, hiszen ezeréves barátok. Jó érzés, hogy ennyire szereti és tiszteli a Papát. Mondja csak, merre van a helyünk?
A Fortuna mozi belülről ilyenkor úgy nézett ki, mint a Colosseum gladiátor-mérkőzés előtt. A legjobb helyekért szinte közelharc folyt, s felárat kellett fizetni a számozott székekért, bár attól, hogy valakinek foglalt helye volt, még egyáltalában nem biztos, hogy azt szabadon is találta. Ilyenkor kezdődtek a heves viták. Balassa Ármin jól ismerte a mozit, s mindig középre, hátra, közel a kijárathoz foglalt helyet, amit most kis szerencsével szabadon is találtak.
5.
A zenészek hangoltak, néhány helyen még zajos perpatvar folyt, például a féllábú huszár mankójával haragosan fenyegetett egy tekintélyes pocakú urat, akit dühében gyorsan le is „vörösözött”, s aki ettől azonnal elsápadt. Aztán özvegy Fényes Mártonné hathatós közbenjárására és csitítgatására, hogy „Ejnye, fiúk, véget ért a háború, szenvedtünk eleget mindannyian!” – mindketten megtalálták a helyüket, s lassan elkezdett pörögni a film. Egy női hang hangosan felolvasta a film teljes címét: „Der Golem, wie er in die Welt kam”, de Balassa Árminban még mindig özvegy Fényes Mártonné mondata csengett vissza, s magában azt kérdezte, hogy vajon tényleg szenvedtünk–e eleget? Lehet–e a szenvedésből elég? Vagy a szenvedés olyasvalami, amit az emberek újra és újra kikövetelnek maguknak? Lehet, ezentúl magyar ember már nem is érezheti igazán jól magát, csak ha szenvedhet? – de az utolsó szavakat gondolataiból Ármin már hangosan mondta ki.
– Mit mondd, Ármin bácsi? – kérdezte Lipót.
– Semmit, semmit – rázkódott meg, és sietve hozzátette:
– Jól húzzák, mi? – és valóban jól húzta a Fortuna mozi élő zenekara, ennek ellenére Balassa Ármint valami egészen kellemetlen és rossz előérzet szállta meg. Legutóbb akkor érezte ezt, amikor a fiát elvitték katonának. Három közül a legidősebb fiát. Akkor, amikor azt énekelték, hogy csak néhány hét a háború. Néhány hét. Aztán négy év, négy kínkeservesen hosszú év telt el. Próbálta a filmre, a zenére terelni a gondolatait, de súlyos előérzetétől nem tudott szabadulni. Összekulcsolta a kezét, és hátradőlt.
Balassa Ármin benne volt már a korban, de azért még mindig sármos férfiembernek tartották. Ha a mozi félhomályában nézzük, fel sem tűnik, hogy mindjárt hatvan éves lesz. Hatalmas, átható, olajos–barna szemei voltak. Kopaszodott kissé, de ősz haját amúgy is rövidre vágatta, ellenben bajszát meghagyta, és nem kackiásan, hanem csak úgy elegánsan kipöndörítette. Szerencséjére sokat sportolt még fiatalon, így, bár gyengéi voltak a különböző édességek, messze nem hízott el úgy, mint más jogászok, hírlapszerkesztők vagy laptulajdonosok. Mert Balassa Árminnak, a kiváló ügyvédnek, a híres dél-alföldi kriminalistának saját napilapja is volt, a Szeged és Vidéke, amit egy évben indított özvegy Fényes Mártonné Fortuna mozijával. 1902-ben.
Amikor erre gondolt, elmosolyodott finom bajsza alatt, és összekulcsolt kezeit kinyitotta. Előtte népszínműveket írt, amiket szeretett, ha drámának neveznek, holott nem voltak éppen drámának nevezhetők. Első darabját, a „Szegény Lacit” 1888-ban mutatták be Szegeden. Egy évre rá szerzett ügyvédi oklevelet. Sokáig kacérkodott a gondolattal, hogy író lesz, nagy drámaköltő, s írt is pár „nem is olyan rossz” művet. Ez, hogy „nem is olyan rossz”, kedvenc szavajárása volt, s amikor fiatal, lángoló lelkű költők bevitték hozzá a verseit a redakcióba, akkor tudták, hogy Balassa Ármin „nem is olyan rossz”–a felér egy közléssel és némi honoráriummal. Mert bár a Szeged és Vidéke nem fizetett túl sokat ezeknek a költőknek és íróknak, de még a háborús évek alatt is fizetett valamennyit, és erre nagyon büszke volt a laptulajdonos-szerkesztő. Ahogy arra is, hogy ő adta ki Szeged és a Tisza költőjének, Juhász Gyulának a verseit is. Kellő alázattal, de büszke volt saját sikereire is. Például arra, hogy „A cégér” című darabját Dankó Pista zenéjével mutatták be a budapesti Népszínházban, vagy hogy négy évvel később „A földönfutó”-hoz Dankó örömmel komponált ismét.
Balassa imádta a zenét. A jó zenét. Maga is írt dalokat, de később azt mondta, csak azért, hogy megtudja, milyenek a rossz dalok, s élvezni tudja az igazán jókat. Szeretett azokra az évekre gondolni, amikor „drámáit” írta, és azokra az estékre, amikor azokat bemutatták. Akkoriban „jött fel” Budapestre, s ismerte meg a feleségét.
Aztán a jogi pálya csak jobban jövedelmezett, mint az írói. Meg is maradt benne a tisztelet azok iránt, akik valami különös őrületből kifolyólag mégis inkább a poézist választják. Rájött, hogy legjobban lapján keresztül tud segíteni ezeknek a prófétáknak, mert Balassa Ármin prófétának tartotta a költőket. Különösen, akikben látta a tüzet. Ilyen volt az a néhány, akiket előszeretettel közölt, mint a pesti körökben már jól ismert, egyébként vajdasági Kosztolányi Dezső, vagy az ő unokatestvére, a szerencsétlenül elpusztult Brenner József.
6.
Amikor eszébe jutott Brenner, megrázkódott, s visszatért rossz előérzete. Szinte látta maga előtt, ahogy Szeged határában a szerb katonák elől az árokba veti magát, és szétharapja a ciános kapszulát. Egyesek szerint meggyilkolták, de Ármin tudta, hogy Brenner Jóska annyira büszke volt és romlott, hogy aligha adott volna át másnak ekkora megtiszteltetést, mint hogy az ő életét elvehesse. Az ő életét csak ő olthatta (önmagának) ki, hiszen az övé volt. Az övé, a nagy zenekritikusé, komponistáé és novellistáé, a mintegy mellékesen fürdőorvosé, és mint ahogy mindannyian sejtették: sajnos az ópiumfüggőé, és ahogy később végül kiderült: feleséggyilkosé. Szóval az ő élete csak az övé volt. Hogyan is képzelhette egy szerb katona, hogy csak úgy „jobb belátásra téríti”, s egyáltalán megérinti? Még nekik sem sikerült egyik sem. Még a közelébe férkőzni sem. Sem a barátoknak, sem a rokonoknak. Még Kosztolányinak, alias Desirének sem. Brenner József a demarkációs vonalnál tavaly ősszel meghalt. Túlélte a háborút, csak saját magát nem élte túl. Nem sokan gyászolták meg. Kevesen tudták, hogy Brenner József valójában Csáth Géza, hogy a drogfüggő fürdőorvos valójában magyar író.
Ármin kényelmetlenül érezte magát a mozi székében, kicsit fészkelődött, megtörölte selyemkendőjével homlokát, próbálta gondolatait elcsitítani, s követni a filmet. A film teljesen más dimenzióba vezette, s amint félszemmel a mellette ülő Lipótra sandított, látta, hogy barátja is csillogó szemekkel figyel.
A kékes fényekben hegycsúcsszerű háztetők és ragyogó csillagok jelentek meg, egy tudós rabbi, aki mindenféle különleges műszerek között komolyan vizsgálódik. „A bölcs Löw rabbi azt olvasta a csillagokban, hogy komoly szerencsétlenség fenyegeti a zsidókat.” – szólt a felirat, s valaki a sötét moziból felkiáltott: „Meg a vöröseket!” – Lipót és Ármin szomorúan összenéztek.
– Ez most már mindig így lesz?
– Nézzük inkább a filmet – legyintett Ármin, s összehúzta a szemöldökét, hogy hátha meglátja, ki az, aki bekiabált. Mindhiába. Meg egyébként is, mi köze egy 1500–ban játszódó történetnek a mai Magyarországhoz? Miért csinálnak itt mindenből aktuálpolitikát? És miért mosnak össze politikai irányvételt vallási felekezettel? Nem volt elég a gyűlölködésből? Vajon a gyűlöletbe nem lehet belefáradni? S közben a filmen Löw rabbit mutatták, amin Lipót nagyot nevetett, s megjegyezte:
– Nem is hasonlít a Papára!
Ármin elmosolyodott, s inkább a filmen megjelenő rabbi házának csodálatos belsőjére koncentrált, ahol a rabbi lánya és famulusa beszélgettek. „Beszélnem kell Jehuda rabbival, katasztrófa fenyegeti a népünket.” – majd a rabbi és a famulus magas varázsló–kalpagokat fejükre feltéve elindultak a sötét prágai utcákon. Jehuda rabbi mécses felett tanulmányozta a régi iratokat: „Meghívtam a közösségünk minden tagját, hogy imádkozzanak egy éjen át Jehovához a templomban. A csillagok katasztrófát jövendölnek.”
Balassa Ármin eltűnődve csodálta a filmet, amin apró lángokat hordozva mentek a zsinagógába hőseink, s ott egyre verték a mellüket, leborultak és imádkoztak. Lipót közben halkan, de büszkén megjegyezte:
– Azért a szegedi zsinagóga ennél fényesebb hely!
Weiner Sennyey Tibor Egerben született 1981. május 10.-én. Költő, író. Szegedi egyetemi évei alatt két évig irodalmi- és tervezőszerkesztője volt a szegedi bölcsészkar Bölcső, majd további másfél évig a Szabad Ötletek című lapjának. Négy éven át a Győrből indult, Szabadka-Szeged-Győr háromszögében működött periodikának, a Drót-nak alapító alkotójaként is szerepelt. A Déltenger antológia szerkesztője. Békássy Ferenc szövegeit gyűjtötte össze, gondozta, szerkesztette és adta ki. A kötet utószavaként jelent meg az első, teljes Békássy-életrajz. Verseit, esszéit magyarországi és erdélyi lapok mellett közölték, különböző külföldi folyóiratok is, többek között Olaszországban, Törökországban, Finnországban, Mongóliában és Koreában. Több verses és prózakötete jelent meg. A Drót.hu főszerkesztője. 2005-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Békássy Ferencről szóló, Költő és huszár című tanulmánya 2009-ben Nívó-díjat kapott a Honvédelmi Minisztériumtól és a Magyar Írószövetségtől.