Trenka Csaba Gábor:
Veszett és ártatlan
– regényrészlet –
ajánlott zenék:
King Crimson: In The Wake of Poseidon (In The Wake of Poseidon)
Adriano Celentano: Yuppidu (originale)
Megy hazafelé a délutánra gyanúsan felmelegedett levegőben. Nehéz, vizes felhők gomolyognak mindenfelé. Az ég alját óriásmajmok tépik szét, ott véres. És kormos. Honnan kerülnek ide óriásmajmok? Szél támad, sötét és bíbor szél, meglobogtatja a haját. Beleborzong. És hirtelen érzi, azt érzi, hogy elképesztő ereje van. Zenék szólnak a fejében, fúj a szél, szomorú is, meg hihetetlenül erős, neki minden sikerülni fog. Ezentúl már bármit megtehet. Egyszerűen bármit. Birtokában van a tudásnak. Most jó. Befordul az Április 4. útra, de a lába már nem éri az aszfaltot. Fent jár a szélben, úgy derékmagasságban.
Innen nézve még az is vicces, hogy Áprilisnégy útja, pedig az nem is út. Erki Zsuzsának az áprilisnégy sokkal inkább hatalmas, hamuval borított tér, megfeketedett testvérhullákkal. Magas házak szegélyezik, meg egy díszterem, ahol a kollektív szertartás alatt minden évben elájul néhány gyerek, fojtogatja őket a kék kisdobos nyakkendő, meg a piros úttörő, valamint a fehér ing és a díszbeszédek fülledt unalma.
A teremben 1972. van. Erkinek örülnie kellene, hogy a Felszabadulással új világ kezdődött, de nem tud, mert éppen hetedik éve mindig gyerekfáklyák lobognak a fejében ezen a napon. Macska ott áll a közelében, a szomszéd sorban, s mivel ő nem a plafont nézi, nem a függönyt, vagy a verítékcseppet a színpadon szavaló nyolcadikos orrán, és nem a Pobjeda márkájú szovjet óráját, ami mindig megáll, különösen ünnepélyeken, és nem a lassú legyeket az ablaküvegen, hanem Erki Zsuzsát, és Zsuzsát ő egyedül − így hát ő kapja el, mielőtt még földet érne. És tartja is szilárdan, míg oda nem ér a tornatanár, hogy rutinos egykedvűséggel kivigye a folyosóra. Az ő feladata eltakarítani az ünnepi csoportképből az ájultakat, éppen ezért van cipzáras melegítőben, csak alatta most nem trikó van, hanem fehér ing nyakkendővel.
Ott van a kezében. Érzi a lány bordáit. Tartja a fejét, amíg a tornatanár beletölti a vizet. Hozzáér a hajához. Megfogja a kezét, igaz, csak egy pillanatra. Olyan könnyű és hűvös. A fehér zokni lecsúszva, vastag gyűrűként a bokáján. És az erek a combja belső oldalán. Az enyhén kicserepesedett, durcás és duzzadt száj. És a keze. A szeme. A haja. A térde. A válla. Ahogy suttogja reszelős alt hangon, hogy köszönöm, nem kell, amikor Macska a második pohár vízzel kínálja.
Mire feláll Erki mellől, már hétfő van, közvetlenül a tavaszi szünet után. Éppen most kapta meg élete első karóját, ráadásul pont matekból.
− Mi van fiam, szerelmes vagy? − jópofizik a matektanár. Macska úgy zavarba jön, hogy nyelvtanból is elsikálják. Aztán kémiából. Nem bírja tovább, töriórán levelet ír, ezt se csinálta soha. Szia! Én vagyok az, aki rád nyitott a fiúvécében, de ez olyan béna, hogy inkább kihúzza. Én fogtalak, amikor elájultál. Nem jó, biztos nem is emlékszik rá, mert el volt ájulva. Te vagy a nappal, és te vagy az éjszaka… ez meg nyálas. Most az jön, hogy szeretlek. Most már tudom, hogy soha senkit nem szerettem még. Kihúz, marhaság. Végül csak ennyit ír: Zsuzsa. Viszont így meg kevés, úgyhogy hozzáteszi: legszívesebben hazarohannék, és teleírnám a neveddel a naplómat. Csak már nincs benne hely, tele van írva. Új papír, marad a szeretlek. Hozzábiggyeszti a megszelídített rókás részt a Kis hercegből. Zsebre gyűri a többi mellé, kitép egy újabb füzetlapot. Hazafelé új törifüzetet kell majd venni.
Erki persze mindezt nem tudja, ő csak azt a szünetet ismeri, ami teli van aritmikus dobogással, amikor azt olvassa, hogy szeretnék veled találkozni, mert mondanom kell valamit. Úristen, egy hatodikos fiú! Mit akar mondani? Ááá, az lehetetlen. Erki még soha senkitől nem kapott levelet, se órait, se hivatalost, se semmilyet. Reszketeg betűkkel ráírja a másik oldalára, hogy jó, suli után büntiben leszek az osztályban, gyere oda, és gyorsan visszaküldi.
− Honnan tudtad, hogy büntiben leszel? – kérdezi Macska, amikor benyit a hétfő délutánba. A lány egyedül ücsörög az ablak felőli padsor közepe táján, és az álla alá kunkorodó hajtincset rágcsálja. Hűvös koratavaszi surlófény izzik a fényesre kopott padokon, megcsúszik a nyitott olvasókönyv mellett, és szúrós benzinszagú a levegő. Ez az utolsó év, amikor még hígítós pasztával kezelik a parkettát. Soha többé nem fogják.
− Nem hoztam tornacuccot, mert a Marcsi reggel leöntötte, úgyhogy tudtam − és visszaigazítja a hajtincset a szájába.
− Miért nem mondtad meg? Nem is a te hibád.
− Tökmindegy. Úgyis mindig van valami.
− Gyakran vágnak büntibe?
− Nem érdekes. − A lakonikus elhallgatás mögött a faliújság van a Petőfi szemébe szúrt rajzszögekkel, Molnár Tomi szétrúgott bokája, amit be kellett gipszelni, egy totálkárosra tört pad, meg a sósavval locsolt muskátli, halálfejes méregfelhőkkel, embergyíkokkal és nagyfaszú zebrákkal telefirkált gyereknapi lufik, mániákus klimpírozás az iskolai zongorán, ami tilos, továbbá hamisított aláírások, hazudozás, meg a történelmi nagyokról gyártott gúnyversek, de ez még csak az eleje a listának. − Jövőre úgyis másik suliba fogok járni.
− Hová? – kérdezi Macska, de nem nagyon érdekli, csak Erki hangja. Fura alt, kormos és fátyolos és sötét. Mindegy, hogy mit, csak beszéljen még.
− Nem tudom. Talán a Dózsába. – Esetlenül bájos mozdulattal kisöpri a haját a szeméből, de aztán mindjárt vissza is rázza, mert így nem ér el a tincs a szájáig. Vajon mit akart mondani neki a Macska? Egyre csak arra a mondatra vár. És hogy meddig tart még ez a bénázás.
− Pont oda?
− Nem pont. Mondom, hogy talán.
− Ez a legjobb hely a városban.
− Rakás szar. Meg fognak vágni, és kész.
− Még van két hónap. Be lehet pótolni.
− Falvédő.
− Micsoda?
− Falvédőszöveg. Tiszta udvar, szép gyerek, ökörnyál, tudod.
− Miből állsz bukásra?
− Kábé mindenből. Jó, rajzból nem. Talán énekből se. Úgyhogy kár a gőzért. Meg van mondva, hogy nem vagyok ide való.
− Azt nem hiszem.
− Engem mindenki utál.
− Ugyan!
− Nem vagyok tiszta udvar, se szép gyerek, se ökörnyál.
− Szerintem téged nagyon lehet szeretni. – Ez az a mondat. Macska még folytatja egy darabig a tanárokról, hogy ha látják az igyekezetet, akkor mi van, de Erki azt már nem hallja. Nem is érdekli. Erre a mondatra várt évek óta, csak eddig nem tudta. Hogy valaki kimondja, még ha nem igaz, akkor is. De most már tudja. Persze mindegy, mert tényleg nem igaz.
Leborul a fakósárga fényektől vakító padra, és végre szabadon engedi. Bőg, ahogy csak kisgyerekek tudnak, végletesen és vigasztalhatatlanul, a karjába temetkezve. Úgy szabadul fel belőle, mint a város alól az évmilliók alatt felgyülemlett olaj, már nem próbálja visszatartani. Jól teszi. És rosszul is, mert Macskában az eszeveszett vonzás lassan átfordul az ellenkezőjébe. Alig kap levegőt a félelem szorításában. Taszító érzés, plusz még szégyenletes is, de nem tehet ellene semmit.
− Zsuzsa! Zsuzsa! Ne haragudj! Valami rosszat mondtam? Én megpróbálok segíteni… adjak zsepit? – dadogja. Aztán már nem mond semmit, csak nézi a rázkódó, kócos hajcsomót, a keskeny vállat, a felcsúszott ing alól kilógó sovány gerincet. Úristen, micsináltam?!, hajtogatja magában. Eddig minden sikerült neki, és most nem érti. Azt hiszi, elrontott valamit.
A délután a Jókai utcában folytatódik, apró szemű, hideg és szúrós esővel. Csikós Nagy András, alias Ramszesz közeledik az iskolához, azzal a szándékkal, hogy ma végre eldönti, ki legyen a Németh Adrienn utóda, közben az ernyőjével küzd, a széllökések időről időre orkánerejűre dagadnak. Eddig az Adri énekelte a szólókat, de mindjárt befejezi a nyolcadikat, most már muszáj kiválasztani valakit helyette. Ötödikes nem lehet, túl kicsik, és persze nyolcadikos se. Sorra veszi a jelölteket, meghallgatja őket újra és újra, lejátssza a fejében, mint egy hanglemezt. Simontál Móni a 7/c-ből? Erős hang, karakteres, pontos, mint egy felnőtt. És kitűnő tanuló, nincs vele probléma. Tudja, hogy mit akar. Néha túlságosan is, és hallatszik a hangján. Hogy nem érzi, hanem tudja. Úgy csörtet keresztül a szólamokon, mintha dolgozatot írna. Ferenczy Ildi. Szintén kitűnő, és ő érzi is, de még mennyire! Teli van az a lány elfojtott titkokkal. Vajon mi lehet a titka? A szülei soha nem engedik el az énekkarral. Talán rá lehetne beszélni őket. Csakhogy az Ildikónak csúnya a hangja. Na jó, nem csúnya, de nem is szép. Levegőtlen, súlyos és tompa. Fene ezt az ernyőt…! A Horváth Panni minden szempontból jó lenne, selymes angyalhang, izgalmas és tiszta. Kicsit talán vékony, de azon lehet segíteni. Csak ne lenne olyan link! Nem lehet rá számítani. A szülőknek kellene a sarkukra állni, de hiába beszél nekik az ember, képtelenek átlátni a magasabb szempontokat. Ráhagyják a gyerekre. Kár érte.
Mire idáig ér, ólomsúlyúra ázik a kabátja, és egy újabb szélroham kifordítja az esernyőt. Expresszionista varjúcsontváz fekete szárnyakkal, Ramszesz hiába rángatja. Legyen mégis ötödikes? Miért ne lehetne egy ötödikes fiú? Nagy Zoli. Éteri hang, földöntúli, kicsit sápadt, mint az Édenkert ködben. Csak nem lehet tudni, hogy mikor kezd mutálni. Dé fölött már most is gyakran megbicsaklik. Hátat fordít az iskolának, szembe a szélviharral. A manőver sikeres, a varjúcsontváz visszaalakul esernyővé. Némelyik fiúnak két hét alatt szétesik a hangja, koncert előtt kész katasztrófa. Elindul, örül, hogy végre szemből jön a szél, meg az eső, és nem hátulról. Egyenesen hazamegy. Nem is kerül elő másnap délelőttig.
A másnap délelőtt 1972. április 26-án van, szerdán. Az országgyűlés pontosan hat napja becikkelyezte az alkotmányba, hogy Magyarország szocialista állam, vagyis hogy a szocializmus készen van, le lehet szerelni az állványzatot meg a terelőtáblákat, tessék, ilyen. Most már a kommunizmus következik. Az amerikaiakat ez nem zavarná, kábé nem is tudnak róla, el vannak foglalva a kis sárga komcsikkal, hogy szarrá bombázzák őket Észak-Vietnamban, de hiába, mert már elkéstek a dologgal. A magyar lemezeladási listát az Omega vezeti az „Éjszakai országúton” című kult albummal, de ez egyelőre titok, mert az Omega gyanúsan sikeres az NSZK-ban és Angliában is. Csak a Magyar Ifjúság slágerlistája nyilvános. Nyugaton megjelenik a boltokban a kvarcórák első nemzedéke, pillanatnyilag vetekszik az áruk az azonos súlyú tömör arannyal. Zergényi Ferenc huszonhárom órányi vonatozás után átlépi az NDK határt. Pénzt szeretne, sokat, amiből kvarcórát vehet, meg hogy megdughassa azokat a szandálos, szőke csajokat. Valahol Szászországban gigantikus bányagépek várják, amikről George Lucas nemsokára megmintázza majd a buckalakók rozsdaszínű, lánctalpas erődjeit a Csillagok Háborújához, aminek hatására egy Reagan nevű amerikai elnök csillagháborús programot fabrikál majd, amibe belebukik a szovjet szocializmus, amit éppen most cikkelyeztek be a magyar alkotmányba, és így tovább.
Macska ebből csak a szocializmust tudja, mert évek óta minden nap elolvassa a Délmagyarországot, amíg a vécén ül, de pillanatnyilag az se érdekli, csak hogy jóvátegye valahogy, amit elrontott. Megpróbálja rávenni Ramszeszt, hogy hallgassa meg Erki Zsuzsit, ott lábatlankodik körülötte a kottákkal. Ez merőben szokatlan ugyan, de Ramszesznek nem tűnik fel. Ki az az Ereki Zsuzsa? Ramszesz csak azokat a gyerekeket látja, akik a mennyei hárfák felől nézve kirajzolódnak a horizontra, a többieknek a nevét se tudja. De Macskát szereti, az egy komoly fiú. Kiváló basszus lesz belőle. Hívja csak be azt a kislányt, ha annyira akarja, tíz percet rá lehet áldozni.
A tíz perc azonban évekig tart, attól a pillanattól fogva, hogy Erki zavartan megkapaszkodik a tábla szélében. Nem egészen érti, hogy mit akarnak tőle. Pillantása vádló, mint az Inkvizíció bírósága a középkor legpompásabb, alvadtvér− és ürülékszínű éjszakáin. Pont olyan a hangja is, veszett és ártatlan. Elcsuklik néha, mert kicsi a tüdeje, de nem baj. Pontatlan is, csúszkál ide-oda, de az se baj, majd gyakorlunk. Tüzek vannak benne, meg éjszakák, angyalkertek és havazás, végtelenek és gyalázatok, a lélek leláncolt szörnyei, meg a tégednagyonlehetszeretni, ami nem igaz. Ramszesznek kell ez a hang. Annyira kell, hogy azon melegében átgázol minden naplón, hiányzólistán, hülyeazagyereken, nemtehetemen és csakelégtelenjevanon, intőkön, lemondáson és ellenérzésen, egészen az igazgatóig, mert ezt a hangot nem szabad megbuktatni. Tilos.
Mire eljut Erki tudatáig, hogy nem fogják kivágni, mint fosos macskát, éppen kiér a Rákóczi térre. A szegedi méretek szerint nagy, és valahogy mindig kihalt teret rendőrök zárják le diszkrét határozottsággal. Erki végignézi, ahogyan megérkeznek a Komócsin testvérek a Megyei Tanács piszkos üveggel borított, szögletes épülete elé. Hatalmas fekete Volgák fékeznek a betonlépcsőnél, meg valami még nagyobb és még feketébb, gömbölyded páncélzatuk csillog a napfényben. Ezekből szállnak ki a város és a megye urai a tér konstruktivista távolában. A testőrökön és a titkárokon kívül nincs ott más, csak egy lehangolóan büszke Lenin szobor. Erki még soha nem látta az urakat, és ezután se fogja. Nincs velük dolga, eltekintve attól, hogy ő valamelyik Volgában utazni fog nemsokára. A mostohaapja megígérte, hogy elviszi autózni, ha nem bukik meg. Már ha betartja, de úgyse fogja.
Gödrös Ferinek van két saját gyereke a feleségétől, meg a Marcsi a Zsuzsa anyjától. Miért pont Zsuzsával foglalkozna? Zsuzsa mindig minden falkában a legutolsó, az isiben csakúgy, mint otthon. Az anyja is csak a Marcsit kényezteti halálra, azt hiszi a hülye, hogy ezzel tudja megtartani a Ferit. Pedig a Ferit nem lehet, ez elég nyilvánvaló. Vékony, magas pasi fekete bajusszal, egyenes ágon a kunoktól. Vad és megbízható, szeretik is az elvtársak. Meg a titkárnők. Állandóan áll a fasza, és akkora, mint egy lónak, a szűkös Horváth Mihály utcai társbérletben ezt nem nagyon lehet titokban tartani. Pár hónap múlva egy fodrásznő ikreket fog szülni neki, az lesz a negyedik és az ötödik gyereke. Semmi oka rá, hogy akár csak egy lélegzetvételt áldozzon Zsuzsára.
És ha neki nincs, hát másnak még annyira se. Macska messze elkerüli, mióta úgy érzi, hogy törlesztett. Szégyelli ugyan, de nem fogja többé követni, nem ír több levelet se, mert fél Erki Zsuzsától, ettől a furcsa, másvilági kislánytól. Erki ezt nem tudná megfogalmazni, de elég pontosan leveszi. Mint ahogy azt is, hogy Ramszesznek csak a hangja kell. Bevillant neki, hogy tök jó lesz szólózni, aztán kiabál, ha nem megy. A többi tanár meg nyomul utána a süket olvasmányokkal meg példatárakkal, de csak a seggüket féltik, amiért átengedték. Erkinek fix meggyőződése, hogy ő csak véletlenül létezik, valami félreértés folytán. Igazából nem kell senkinek. Nem érte vannak a dolgok, hanem ellene. Tulajdonképpen nem olyan rossz, mert édes felelőtlenséggel jár. Csinálhat bármit, úgyis mindegy. Nem tartozik senkihez, nem tartozik senkinek, bekaphatjátok, sallala.
Mérhetetlenül elcsodálkozik, amikor Gödrös Feri beülteti a fényesre nyalt szolgálati Volgába. Csak ő, egyedül az első ülésen, a Feri mellett. Még nem tiltják törvények, hogy elöl üljön, biztonsági öv sincs. Letekeri az ablakot, élvezi, hogy lobog a haja. Mint abban az angol krimiben, ahol a gyilkosról később kiderül, hogy igaza van, de csak a nő segítségével, azok is mindig így autóznak, hát nem lehet igaz! Elképzeli magát hősnőnek, stukkerrel a zsebében, amint azon filózik, hogy megmentse-e a Ferit, vagy inkább lelője. Valószínűleg inkább megmenti, csak előbb még szívatja egy kicsit.
Gödrös Feri sokáig hallgat, hagyja a lányt nézelődni. Azt nem tudja, hogy ő a gyilkos, de azt igen, hogy Erki még soha nem ült autóban. Csak mentőben, amivel a vakbélműtétre vitték, de az nem ér.
− Jövőre legalább hármas bizit akarok – tér a tárgyra, amikor már eleget hallgatott, mert határozott ember, kun származék, mint tudjuk. Erki előtt elszakad a film, a falusias Csongrádi sugárút marad vissza a helyén, meg varjakkal pettyezett szántóföldek.
− Mivan??
− Nem mivan, hanem tessék! Azt szeretném, ha jövőre legalább közepes lennél. Kaptál még egy esélyt.
− Aha. Kösz!
− Ne nekem köszönd, hanem magadnak. Viszont most már hatodikos leszel, és…
− Tücsök és hangya.
− Micsoda?
− Gondolok a jövőre. Most az jön, nem?
− És?
− A tücsök egész nyáron bazsevált, a hangya meg dolgozott, mint állat, aztán télen mindketten megdöglöttek.
− Sajátos értelmezés. Ezzel nem fogsz sokra jutni.
− Mért, különben igen?
− Különben igen.
− Éééén? – Erki alapból is elég gúnyos tud lenni, de most mindent belead. Csak bepöccen már a mostohaapja, aztán csend lesz végre, lehet újra filmet nézni. Vagy kirakja a kocsiból, naés. Gödrös Feri azonban olyan nyugodt, mint a sziktavak fagyos hajnalokon.
− Tudod, Zsuzsa, te egy okos gyerek vagy. Sokkal okosabb, mint az anyád. Vagy a legtöbb gyerek.
Csend, motorzúgás, varjak keringése, felhőtornyok, enyhe földrengés.
− Éppen most akartak megvágni mindenből, nem tűnt fel? – védekezik a földrengés ellen.
− Valakinek meg kell végre mondani, ha magadnak nem hiszed el. – Gödrös Feri beletapos a gázba, a Volga enyhén megbillen a kanyarban. Hatalmas autó, a szovjet ipar rusztikus csúcsmodellje, direkt az állami középvezetőknek gyártják. − Te az leszel, ami csak akarsz. Rajtad múlik. Csak azért mondom.
Az irdatlan sebesség szélén hónapok sorakoznak, mint kilométerkövek. Lassan beesteledik. Még mindig április van, csak egy évvel később. A farmotoros Ikarusban vagy hetvenen nyüzsögnek, Gyulára mennek kórustalálkozóra. A fedélzeti lámpák sápadtfehér fénye és az izgatott tinédzserzsivaj egyenletes masszává olvad, maradéktalanul kitölti a buszt.
Erki az ablak mellett ül, majdnem legelöl. Nagyjából ő az egyetlen, aki nem beszél senkivel. Persze, a többiek bárhová ülhetnek sűrű kupacokban, klikkek határait, vonzások és taszítások erővonalait rajzolva ki, de Erki nem. Nehogy megcsapja a huzat. Meg ne izzadjon. Legyen helye aludni, ha tud. Ramszesz félóránként belediktál egy kanál mézet, Marika néni pedig, a kísérőtanár a lázát méri, tegnap még hőemelkedése volt. Ha valamelyik gyerek megpunnyad útközben, hát istenem. De Erki Zsuzsinak nem szabad.
Valahonnan hátulról egyszercsak kiemelkedik a Ringasd el magad, hullámokban átveszi az egész busz, a sofőr a kormányon dobolja. Marika csak a nyelvi logika okán hajlandó elfogadni, hogy ő néni, úgyhogy pironkodva beolvad a tizenalsóba, boldog, hogy itt lehet velük, végre megfeledkezik egy kicsit a narancsbőrről, a kötelességtudatról, meg a tudatról úgy általában. Valaki mondja meg, miért vagyunk itt, anyám azt mondta, hogy boldog légy. Csak Ramszesz nem vesz részt az általános beindulásban, neki befejeződik a világ valahol Kodály táján. De anyám azt nem mondta, hogy mért nem e földön, anyám nem mondta, mondd, miért. Erki nézi a szemcsés, sűrű levegőben elmosódó arcokat, meg Somogyi Tibi tarkóját. Tibi a haverjaival viháncol, akik a másik sorban vannak, másfél órája csak a hátát mutatja Erkinek. Madarak jönnek, madarak jönnek, fekete könnyel megvéreznek.
Ez így magában is elég súlyos, hogy bele kéne halni egymás után háromszor, vagy addig ugrálni a sötétben, míg szédülni nem kezd az ember, vagy legalább beledőlni a szemétkosárba a folyosó sarkán, és vonyítani egy kicsit több szólamban, de ráadásul néhány elszállt nyolcadikos elkezdi az Emléket az Omegától.
Régen, ha szívem hangos volt, szíved válaszolt szerelemmel.
Elmúlt, és most hallgatok csenddé változott szerelemmel.
Akkor már inkább az ablak mögött sodródó éjszaka. Az is elmosódott, alig rémlik fel egy-egy tábla, kopasz bokrok a buszból kivetődő fényben, egyébként csak a feketeség. És nagy néha települések piszkos fényei. Rázkódó, zúgó robogás végtelen időkön át, talán már nem is Magyarországon vannak, hanem valahol a semmiben. Ilyen lehet egy űrhajó buborékjában, és a falvak tulajdonképpen halvány galaxisok.
Zsuzsa az űrhajókkal benépesített galaktikus csendben hirtelen megnyúlik, nagy, lompos, lóarcú kamaszlány lesz belőle, kevés, de annál rondább pattanással. Most hetedikes. Elsőre nem szép. Másodikra se. De ha veszed a bátorságot, és végigmész vele az utcán, akár az Oroszlánon is, pedig az elég rövid, mire a végére érsz, gyönyörűnek fogod találni. Azok a nagy, lassú, és mégis kecses kísértetmozdulatai. Az ezüstbarna, tompa csillogás a szemében. Ahogy utálja a világot, és éppen ezért valahogy távolról és felülről kezel mindent. Hogy nem érdekes. Nem fontos. Jobb híján még mindig vásott szoknyában, térdén buggyos harisnyanadrágban jár, rettenetes. És mégis. Somogyi Tibinek például tetszik. Még így is. Sőt, éppen így. Már nem fordít hátat, amikor újra egymás mellett szorongnak, csak most Pusztaszerre kirándulnak az iskolával, szürke autóbuszkonvoj kanyarog a színes koraoktóberben.
− Mit nézel? – kérdezi Erkitől, amikor utoléri a középkori ásatásokon túl a békalencsés pocsolyánál, pedig nyilván magától is látja, úgyhogy nyilván nem azért kérdezi.
− Basznak a békák – válaszolja kitérőleg a kísértetlány. Eszébe se jut, hogy Tibi direkt utána jött. Biztos csak véletlen. Somogyi Tibi nyolcadikos, egy évvel idősebb Erkinél. Vastag, magas fiú, Paul McCartney a pubertás felső végén, helyes pihékkel az orra alatt. Valódi Levi’s farmer, szövetdzseki, valami angol cucc lehet, plusz kisdobos nyakkendőből csavart kék sál. Az ilyen nem áll szóba az erkizsuzsákkal, ugyan.
− A te apád a Kővári sofőrje?
Aha, szemétkedni akar, gondolja Erki.
− Nem az apám.
− Nem? Azt hittem. Rohadtul tud vezetni. Nyolc feles után simán hazahozta a fatert, amikor a Kővári lábon lőtte. Vadkacsának nézte a barom. Száznegyvennel jöttek végig. Állati fazon! Honnan ismered?
− Nem ismerem – vágja rá Erki, tisztán bosszúból. Száguldani a gyilkossal, az az ő előjoga. Ennek a túlkoros kisdobosnak semmi köze hozzá.
− Csak mert láttalak vele. De ha akarod, akkor inkább nem láttalak – mondja Tibi békülékenyen, mert érzi, hogy az elmúlt pár másodpercben valami titokzatos oknál fogva kamaszistenből békává változott.
− Hát a szomszédban lakik. És engem is elvitt, már egy csomószor. Sándorfalvára is, meg Algyőre, az olajkutakhoz. Még a… még Szabadkára is. – Erki persze soha nem járt Szabadkán. Az olajkutaknál se, de mindegy. Egyszerűen csak zavarban van, ha az apjáról kérdezik, hogy akkor most ki is az. A Gödrös Ferit sokkal inkább annak érzi, mint az igazit a Pulz utcai diliházban. Egy ideje már nem is látogatja, úgyse ismer meg senkit a farkasemberen kívül.
Viszont a Feri meg elhagyta őket, vagy az anyja a Ferit, nézőpont kérdése, lényeg, hogy már nincsenek együtt. Ez akkor volt, amikor megszülettek a Gödrös ikrek a fodrászcsajtól. Újabb két lány, szegény Gödrösnek csak lányai vannak. Mondjuk, csoda lett volna, ha pont velük marad, csak azért, vagy éppen annak ellenére, hogy sikerült elviselhetetlen hisztigépet gyártani a Marcsiból. Mindenesetre Erki anyja azóta sokat káromkodik, továbbá vett egy félméteres böllérkést, és kiakasztotta a konyhába, hogy azzal vágja le a Feri tökét, ha még egyszer elé kerül. De nem kell komolyan venni, mert a Feri igenis előkerül, még sincs semmi. Hetente találkozik Marcsival, mint az összes többi gyerekével, sőt, Zsuzsát is számon tartja. Zsuzsa tőle kap néha zsebpénzt, az ezüst fülbevaló is tőle van, mert 4,1 lett évvégén.
Ja, és amikor lebontották a Horváth Mihály utcai nyomort, mert kamaraszínházat fognak építeni a helyére, a Gödrös elintézte, hogy kapjanak egy másfeles panelt Tarjánban. Saját fürdőszoba, saját konyha, nincs benne más, csak ők, délelőtt besüt a nap, és szőnyegpadló, és meleg van, meg olyan tiszta. Az igénybejelentésnél majdnem gallyra ment a dolog, mert ő, ugye, Erki a Pulz utcai apa után, de az anyja a lánykori nevét használja, ami Straub, a Marcsi viszont Gödrös. Hát nem egyszerű... Most ezt mondja el a Somogyi Tibinek?
Különben vicces lenne elmondani. Így, az egészet. A diliházat, a gyerekfáklyát, a böllérkést és a Feri faszát. Erre kösse rá a nyakkendőjét. Azt hiszi, tud valamit. Fogadjunk, beledőlne a pocsolyába. Elmosolyodik, ahogy elképzeli. Gonosz kísértetmosolya van, ilyenkor ellenállhatatlan.
De nem tudja meg, hogy mit csinálna Somogyi Tibi, mert a fiú lassú határozottsággal átöleli, és rátapasztja a száját Erki duzzadt, cserepes szájára. Semmi idegesség, semmi kapkodás. Olyan magabiztos, mint a diktátorok az üdvrivalgás közepén. Ráérősen megízleli a lány száját, közben bátorítóan belemosolyog tágra nyílt, barna kísértetszemébe, aztán beljebb indul.
Erki alig kap levegőt. Nem is érti. Az előbb még arra készült, hogy mit fog szólni a Tibi, ha ő… de most már nem erről van szó. Hanem hogy jó-e, ha teli van a szája a Tibi nyelvével. Pillanatnyi habozás után úgy dönt, hogy jó. Vagy legalábbis érdekes. Aztán megérzi a fiú kezét, amint egyre feljebb araszol a kardigánja alatt. Na, ott nem sokat fog találni. A gúnyos szemtelenség páncélja visszazáródik az érzékei köré, az első riadalom nyomtalanul elpárolog, érdeklődéssel vegyes izgalom marad vissza a nyomában.
Egész októberben egymás kezét fogják. Még novemberben is. Időnként smárolnak, lehetőleg titokban, de csak annyira, hogy azért rajtakaphassák őket, úgy izgalmasabb. Rajta is kapják, Macska és Farkas Jocó a földrajz szertárban, Tibi két osztálytársa a Dugonics téri villamosmegállóban, aztán a komplett 7/c a tornaterem előtt, meg Marika néni az udvar sarkában, de szerencsére nem csinál balhét.
Erki leginkább Somogyi Tibi rendíthetetlen magabiztosságától van oda. Ahogy a pincérrel beszél a drága és előkelő Virág cukrászdában, ahová egyébként csak a szegedi elit, meg a turisták járnak. Ahogy átkarolja Erki vállát a moziban, még azelőtt, hogy leoltanák a villanyt. Meg amikor tizenhárom szál kankalint hoz piros szalaggal átkötve, meg egy kis szövetbékát a lány tizenharmadik születésnapjára. És ahogy a kezét nyújtja, amikor leszállnak a villamosról. Meg ahogy kinyitja Erkinek az ajtókat.
Az egyik ajtó mögött a 7/c hirtelen rádöbben, hogy van nekik egy Erki Zsuzsa nevű osztálytársuk. A másik mögött egy kamaszdiszkó van, amit a nyolcadikosok rendeznek a főiskola téglaboltíves pinceklubjában. A következő ideges, csapzott rémálmokra nyílik, nem lehet tudni, miért. De nem baj, mert aztán barátok következnek, egyre újabb ismerősök és barátok, a Tibi ismerősei és barátai, akik azonban láthatóan örülnek Zsuzsának. Vagy legalábbis számon tartják. Ott van köztük két hetedikes lány is, csak a béből, akik meg arra figyelmeztetik, hogy a Tibi mindig ezt csinálja a csajokkal, átlagban másfél hónapig.
1973. december 8-án egy magas, tölgyfatapétával borított ajtó sűrített sikolyokra, rock and rollra, olcsó borokra, gomolygó füstre, szédületre és idétlenségre nyílik, meg egy eszelős tekintetű tinédzserre a sarokban. Faragó Lajánál a 8/b-ből már többször volt házibuli, de ez az első, ami totál szülőmentes. Feszül a lányok melle az ócska műszálas ingek alatt. Kicsit zsíros a bőrük, meg pattanásos. És olyan szagokat árasztanak, mint a paprikafeldolgozó ősszel: erős és varázslatos. A lányszagok és a fiúk szaga majdnem látható a zegzugos lakásban, ahogy összeölelkeznek, összefonódnak, a fiúké szürkéskék, a lányoké piszkossárga és vérpiros, és az egyvelegük veszélyesebb, mint a nitroglicerin. Milói Vénusz tinédzserkorában, részegen bedugja bodri fejét a szobába, de nem téged keres, úgyhogy el is tűnik újra.
A detonáció fél kilenc felé következik be, amikor a vonatozós őrület közepén elszáll a piroskéksárga fényorgona, a Look Wot You Dun-nal kevert félhomály sötétséggé mélyül, és mind a húszan egymásba zuhannak. Szálljon le a fejemről, aki rajta ül! Kinél van a faszom, adja vissza! Ez kinek a cicije? Zoli, micsinálsz? Tudom, hogy ott vagy! Miért, hol vagyok?! Itt van valami szőrös! Hülye, az a lábam! Hol van a Vica? Mit akarsz tőle? Nem mondom meg! Asszem, lesmároltam az állólámpát. Valaki mondja meg, hány óra van! Valaki mondja meg, milyen az élet! Csináljatok már pilácsot!
Erki keresztültapogatódzik a lüktető sötétségen, Tibit keresi, ésvagy az előszobát, most már indulnia kell haza, ha nem akar balhét. Az előszobaajtó azonban Kurucz Gergőnek bizonyul, és megpróbálja megcsókolni. Két teljes pohár bort ivott, különben nem merné. Zsuzsa némi ellenkezés után röviden visszacsókolja, legyen neki gyereknap. Második nekifutásra sikerül megtalálnia a kijáratot. Megkapaszkodik a függőfolyosó vaskorlátjában, mélyen leszívja a hószagú decembert. A parázsló házibuliból újabb lökéshullámok indulnak, ezúttal a Yuppidu. Vissza kellene menni a Tibiért, de már nincs rá idő. Vagy inkább örökre itt maradni, arra van. A lehetetlenre mindig van, csak éppen lehetetlen.
A lengőajtó mögött Szukics Móni támasztja a falat a lépcsőházi kóborfényben. Somogyi Tibi nyomul rá, szája a lány szájára tapad, keze felfelé araszol a pulóver alatt. Na persze, a Szukicsnak szép kerek dudái vannak, gondolja Erki, miközben kioson az utcára.
Nem is csodálkozik a Tibin, csak azon, hogy nem csodálkozik. Yuppiduidu, yuppidu. Akkorát üt, mint a Sátán ingaórája éjfélkor. A Tibitől kellene visszhangzania a Klauzál téri ködalagutaknak, de nem attól visszhangzik, hanem hogy yuppidu, ebben egészen biztos. Ott zúgott a sejtjeiben már Pusztaszeren is. És azóta is, végig. Szomorú, de egyben nagy-nagy megkönnyebbülés, hogy túl van rajta. Nagy és kimerítő háborúk után lehet ilyen az első reggel, amikor csend van, és életnek semmi nyoma. Mintha minden rendben lenne. És tulajdonképpen rendben is van, eltekintve attól, hogy már nincs semmi, de semmi, aminek rendben kellene lennie.
De miért? Nem szerelem volt? Hát akkor mi? És aztán elemi erővel: hogyan lehet valakit megtartani, akit nem szeretünk? És minek? Hirtelen bevillan az anyja a böllérkéssel, amivel nem Gödrös Feri ellen hadakozik, hát persze, hogy nem. Az őrületet akarja elijeszteni, a hisztériát és a magányt. Szánalmas fegyver. Neki jobbak lesznek. Már most is jobbak vannak. Még csak tizenhárom éves és egy hónapos, de már tudja azt, amit az anyja nem, és nem is fog soha.
Kurucz Gergő következik a sorban, aztán hosszú szünet, aztán Tárnok Gyuri a 8/c-ből. Jó srácok. Nem értenek semmit, de nem baj, nem is azért vannak. Zsuzsa csak felpróbálja őket, mint Jeanne d’Arc a páncélokat, hogy melyik lesz jó, közben könyörtelenül igyekszik elhinni magának, hogy csak rajta múlnak a dolgok.
Mire kitavaszodik, japán énektanárok csoportja érkezik az Egyes Gyakorlóba tanulmányozni a Kodály-módszert, Ramszesz nekik villant a kórussal. Erki a nagy, nedvekkel teli bíbor délutánt nézi az ablakon túl, meg egy kicsit Ramszeszt, ahogy vezényel, de Tibit véletlenül se, a Macskát se, Kurucz Gergőt se, Tárnok Gyuriról nem is beszélve, pedig nekik szól az egész, a japánok le vannak szarva. Rég elmúlt, amikor még reszketett, ahányszor csak ki kellett állnia a kórus elé, de ilyen magabiztos még sose volt. Gyilkos ereje van, szelídítetlen és másvilági. Érzik is mindannyian, érzi Ramszesz is, a japánok is, egyszerre borsódzik hetven hát. Ahogy kitart egy-egy hangot, hajszállal rövidebben vagy hosszabban, mint a kottában van, és tudja, hogy utánamozdul a kórus, hetven riadt angyalhang ellenpontozza minden rezdülését. Pedig csak a hajlításokra koncentrál, hangközökre, szinkópákra, meg még valamire, ami egészen mélyen van, alaktalan és neve sincs, de az a legfontosabb. Valamit nagyon tud, amit a többiek nem. És rohadtul élvezi. Bosszúból.
Aztán már csak megy hazafelé a gyanúsan felmelegedett levegőben. Nehéz, vizes felhők gomolyognak mindenfelé. Az ég alját óriásmajmok tépik szét, ott véres. És kormos. Honnan kerülnek ide óriásmajmok? Szél támad, sötét és bíbor szél, meglobogtatja a haját. Beleborzong. És hirtelen érzi, azt érzi, hogy elképesztő ereje van. Zenék szólnak a fejében, fúj a szél, szomorú is, meg hihetetlenül erős, neki minden sikerülni fog. Ezentúl már bármit megtehet. Birtokában van a tudásnak. Most jó. Befordul az Április 4. útra, de a lába már nem éri az aszfaltot. Fent jár a szélben, úgy derékmagasságban.
Kivilágított villamos csörömpöl végig a körúton, átutazóban a valóság és az őrület között. Szörnyeteg angyalok állnak benne áldozatra várva. Ha felszállsz, megesznek. Azt hiszik, veszélyesek és erősek. Nem is tudják, milyen szerencséjük van, hogy Erki Zsuzsa nem száll fel közéjük.
Amikor a Kiss Ernő utcából felkel a Hold, hirtelen lehűl a levegő. Még mindig langyos, de borzongatóan hideg is. Ami állandó volt, most elmúlik. Bíborvörösből feketére alvad az ég, az óriásmajmok nyomtalanul eltűnnek. Viszik magukkal az érzést is, hogy Erki Zsuzsa tud valamit, és hogy neki minden sikerülni fog. Megpróbálja felidézni, de minél inkább akarja, annál inkább nincs sehol. Végül feladja. Már nem borzong. Csak fázik.
Trenka Csaba Gábor 1959-ben született Szegeden. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-történelem szakon. Dolgozott a filmgyártásban rendező-asszisztensként, szerkesztőként és forgatókönyvíróként. Első regénye 1991-ben jelent meg.Korábban a SzegediLapon: A fehér inges kislány