Trenka Csaba Gábor:
A fehér inges kislány
− regényrészlet −
ajánlott zenék:
csend
Pink Floyd: Careful With That Axe, Eugene (Ummagumma, Disc 1)
aztán újra csend
A labirintusok mindig az idők túlsó végére vezetnek, ahonnan visszanézve gyanús emlék minden, ami saját múltunkból, vagy bárki más múltjából visszamarad. Figyeld, ahogy halkan sziszeg az utolsókori szél, amint a port sodorja. Ha van bátorságod magadra maradni, és végigmégy a körkörös romokon, a megoldhatatlan labirintusok közepén igazi, otthonos, ámbár továbbra is megoldhatatlan útvesztőket találsz. Olyan, mint a vihar szeme. Látszólag mozdulatlan, de figyelj jobban... és akkor meglátod.
Csendes, fehér inges kislány. Ferenczy Ildi a neve. Hatalmas, ódon bérházban lakik az Oroszlán utcában a tűzoltóparancsnok papával és a néma mamával, sötét bútorok és műperzsaszőnyegek között. Soha nem süt be a nap, de ha mégis beverődik némi fény a szemközti háztetőkről, porszemcsék milliói lebegnek a délutánban.
A szomszéd lakásban színészházaspár lakik, a férj bonviván a Szegedi Nemzeti Színházban, a nő ugyanott szoprán. Klasszicista áriái, amikor a tükör előtt gyakorol, vagy a fürdőszobában, ellensúlyozzák valamelyest a Ferenczy-lakás döbbent némaságát, ami Ildi anyukájából árad. Évente két-három alkalommal a Ferenczy-házaspár vacsorázni és táncolni megy a Tiszti Kaszinóba, a honvédségi fogadásra. Olyankor átviszik Ildit a színészekhez, akik örülnek neki, mert nincs gyerekük. A kislány egész este bolyong a lakásban, akár éjfélig is, akkor fekszik, amikor akar. A színészek énekelnek neki, ha kéri. Bíborvörös kellékruhák és habos maszkok között ténfereg, leüt egy-egy billentyűt a zongorán, és boldog. Meg fél is, mert érzi, hogy ez igazából valami gyanúsan tilalmas dolog.
Ferenczy Ildi apját csodálják és tisztelik a Kossuth Lajos sugárúti tűzoltólaktanyában, valamint rettegnek tőle. Rettegnek tőle otthon is, csak máshogy, az Oroszlán utcai sötét lakásban, amit a nagyapa hagyott rájuk a koloniál bútorokkal, a meghatóan konok kötelességtudattal és egy tenyérnyi vasdarabbal együtt. A vasdarab egy T34-esből származik, csak ennyi jutott el belőle Magyarországra, a többi elakadt Voronyezsnél. Ezt az egyet lőtték ki. Ezért az egyetlen, jól sikerült lövésért szenvedtek másfél évet, szállítgatták őket le-föl az orosz sztyeppéken, és haltak meg közülük tizennégyen. Sííírnakaa láááhányok, szélnehozz felénk ma jaaajszót, van valami aljasan erotikus felhangja, amikor az állandóan szerelmes bakfiskórus énekli, köztük Ildi, az iskolában.
Ferenczy István merő kötelességtudatból végezte el a műszaki főiskolát az apja kívánságára. Kötelességtudatból vette feleségül a megrázóan néma Bajai Annát is. Eredetileg a nővérének udvarolt, lelkesen magyarázva a hídszerkezetek és a parabola-geometria összefüggéseit, és csak kötelességérzetből vitték magukkal Annit, a Bajai család sajnálatosan hibás darabját. De amint felmerült a házasság gondolata, Anni gyomrából egész gyógyszertárnyi mérget mostak ki. Tizenhét éves volt, enyhén szeplős és nagyon zöld szemű, és különben is, a nővérének addigra jelentősen megcsappant az érdeklődése a műszaki szerkezetek iránt.
Nem érezte áldozatnak azt sem, hogy friss diplomával a zsebében a tűzoltókhoz irányították. A kötelességtudat megóvta tőle. Ha egyszer szolgálni kell, végül is mindegy, hol szolgál az ember. Ez az ötvenes években volt, amikor még nem lehetett csak úgy, szabadon munkahelyet választani. Hozzáértés és fegyelem, ez vitte előre, különösen az emlékezetes alsóvárosi raktártűz után, amikor az ő lélekjelenlétének köszönhetően nem égett le az egész kerület.
Ferenczy ezredes elvtárs pontosan tudja, hogy mi minden fenyegeti az embert, különösen, ha gyerek. Ha már megtett mindent, ami a kötelessége, szeret visszahúzódni a semmibe, Bajai Anni mérhetetlen csendjébe, amiben még a raktártűz áldozatainak sikoltozása is nyomtalanul oszlik szét. Elnyeli Ildi ártatlan szöszmötölését is. A kislány lábujjhegyen jár a lakásban, lélegzetvisszafojtva, és nem hallja saját magát. Néha még abban se biztos, hogy ő egyáltalán létezik.
Ferenczy Ildi egyetlen útvonalon mehet csak iskolába, és onnan haza a napsütötte, kihalt városban. Tilos letérnie az útról, tilos másfelé néznie, ilyesmire még gondolnia se szabad. És nem is akar. Nem is jut eszébe. Talán épp ez vele a baj, hogy eszébe se jut.
1968. van, tavasz, aztán ősz. 1969. Már 1970. Mindig olyan üres ez a város. Olyan magányos. Néha egy-egy ember, ősi páncélos rákra emlékeztető, Warszawa típusú személygépkocsi, vicsorgó orrú Robur teherautók, kopott villamosok és lovaskocsik. Alig léteznek, áttetszőek mind, átszivárog rajtuk a fény.
Ferenczy Ildi végigtrappol az Oskola utcán, hátán barna iskolatáska, zörög benne a tolltartó. Tovább a Fogadalmi Templom mellett, arcára fakópiros visszfényt vet a dóm irdatlan téglatömege. Az árkádok hosszú, sötét boltívsorát mintha Chirico rajzolta volna. A falakon rég elhalt királyok, hadvezérek kőcsontváza, meg elfeledett bölcsek, egyiknek sem sikerült megfejteni mind a harmincnyolc talányt. Az Aradi vértanúk terén II. Rákóczi lovas szobra szemez a Hősök Kapuját őrző katonahullákkal. A kislányt nem nagyon érdekli, csak a vastag guanóréteg a fejedelmi ló segge alatt. Mintha a lónak madártermészete lenne, vagy mi. Kurucok madárlóháton rohamozzák a Habsburg ágyúkat. A Nemzet Temetője: hosszú csőrű lókoponyák a tavaszi fűben.
A Hősök Kapuja alatt beleszimatol a vízillatba, amit a Tisza felől sodor erre a reggeli fény, aztán futás, hogy el ne késsen. Az iskola innen már csak egy rövid iramodásnyira van, az Árpilis 4. útján. Régen Boldogasszony sugárútnak hívták, de a boldogasszonyos idők már elmúltak. Az isi a 8-as számot viseli, az élelmes alsós tanárok nem kis örömére. Az április 4-hez hozzá lehet adni az április 8-at, aztán meg lehet felezni, vagy elosztani a magyar igazsággal, és akkor megint négy lesz belőle, és már meg is tanulta az alapműveleteket a siserehad.
Aztán koradélután ugyanezen az úton haza. Egyetlen egyszer csábították el az osztálytársai. Egészen pontosan a Szukics Móni és Pataki Tibi, meg az árnyéka, a Macska. És Tebrich Éva, Tárnok Gyuri, valamint Farkas Jocó: a gonoszok kara. Velük tartott a Zrínyi, majd a Kelemen utcán, ami párhuzamos az Engedélyezett Útvonallal. A Jézus Krisztus Szupersztárt énekelték, amit alig pár héttel azelőtt szerzett meg a Kozarics Zoli bátyja Jugoszláviából. Rossz kiejtéssel, de végig tudták a szöveget, és az összes szólamot mindannyian, egy részét még Ildi is. Botrányos angyalhangok fodrozódnak a Zrínyi utca napégette, sötét téglafalai között. Amikor a The Temple kórusánál tartottak, Ildit életében először és utoljára kirázta a hideg. Nem tudta, hogy éppen boldog. Egyébként sem tartott sokáig, csak addig, míg be nem fordult az Oroszlán utcába, csak most a másik végén. Az apja éppen akkor indult vissza a laktanyába. Megállt a lánya előtt. Nem látszott mérgesnek. Nem is szólt semmit. A pofontól két napig csengett a gyerek füle. De ez volt az egyetlen pofon, amit életében kapott.
Olyan magányos ő is, mint a város. Bágyadt napfényben áznak a gondolatait, érzéseit összekötő utcák. Jobb híján rengeteget olvas a szobájában, a vastag, mintás szőnyeggel letakart ágyon kuporogva, egy kislámpa fényében. Hetente egyszer elengedik a Városi Gyermekkönyvtárba, a Széchenyi tér túloldalára. Oda elmehet egyedül. Azt olvassa, mindig csak azt, amit a könyvtáros néni a kezébe ad, illedelmes gyermekirodalmat. Jókait, Fekete Istvánt, Gárdonyit, Vernét. Esetleg Victor Hugót, de azt már rejtegeti.
Nem hiszi el, hogy őt szeretni lehet. Pedig sokan szeretik, igaz, a maguk módján, a szülei is, a nagymamája, meg a színészek a szomszédból, némelyik osztálytársa is. És mégis. Nem tudja elképzelni, hogy bárkit is érdekelhet az, aki ő. Ennyi. Ez Ferenczy Ildi, a fehér inges kislány az Oroszlán utcából.
De ezzel még nincs vége. 1972. december 12-én folytatódik a történet, koraeste. Az ablakon túl hatalmas, sűrű pelyhekben ömlik a hó. Ildi szobájában csend van, gyanús hófény és halálos csend, csak a könyvlapok zizegése hallatszik. Gyorsan olvas, kissé hisztérikusan, az „Esőisten siratja Mexikót” című regényt Passuth Lászlótól. Nem biztos benne, hogy szabad, de hát a könyvtárostól kapta. Elvégre már hetedikes. Hosszú és vastag, csupaláb kamaszlánnyá nyúlt az elmúlt évben. Még mindig esik a hó. Ferenczy Ildi lassan belealszik a könyvbe, sötét haja szétterül a perzsavörös pokrócon, keze a combjai között, mint mindig, ha fázik.
Az ágy mintha kőből lenne. Vörös, feketére alvadt vérrel pettyezett kőből. Hosszú fülű alakok hajolnak fölé, öregek, nagyon öregek és szürkék. Agyagtálat billentenek a szájához, megitatják valami kesernyés, erős folyadékkal. Már nem fázik, de a kezét továbbra is a combjai közé szorítja. Jó így, de különben se tehetne mást, mert nem tud megmozdulni.
Nagyon fél, annyira, hogy már inkább boldog. Így volt egész életében, a holdfényes piramisok és az agyagviskók között, ahol felnőtt. Szép volt, kósza ének a pálmaligetekben, ártatlan gyerekvihánc és lebegés. Most pedig meg fog halni. Erre nevelték. A család is, ő is azt remélte, hogy egyszer része lesz ebben a megtiszteltetésben. Hogy feláldozzák egy éjszakán a Termékenység-istennek, még mielőtt betöltené a tizenkettőt. Szinte az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy őt választják, de végül mégis. Aztán már csak búcsúzóul fogócskázott a lányokkal, alkonyatkor, de nem volt jó. Nem is próbálták leplezni az irigységet.
A hegyek mögül hirtelen előjön a Hold. A sápadtkék fény beleszúr a szemébe, de nem tudja becsukni. Kábító főzeteket itatnak vele, több hullámban. Egyre távolibb, egyre bizonytalanabb a világ. Nem fél, inkább csodálkozik, amikor felkötözik a faragott kőlapra. Valahol a közelben a vének és a gyerekek imákat mormolnak. Még él, csak valami nehezet érez a torkán. És egyre terjedő forróságot. Aztán valami nagy-nagy, de tompa fájdalmat a mellkasán. És sűrű forróságot ott is. Megfeszül a teste, lüktet és fáj. A fájás csillagörvényként sziporkázik, inkább jó, mint rossz. Még látja, látni véli, amint a pap felemeli az ő cafatokra szaggatott, lucskos szívét a sötét ég felé. A fekete vér visszacsöpög a pap ujjai között a vállára, a kőre, némelyik csepp egyenesen a szemébe. Csak ekkor hal meg.
Legalábbis azt hiszi. De a gyorsan halványuló azték hangok mögül újra előbukkan a szobája. És a hófény, ami elnyeli a rettegést, de a boldogságot is. Annyira szörnyű, és annyira jó, hogy alig pár perc múlva, mint egy filmet, levetíti magának újra. Aztán másnap este is. Meg harmadnap. Némi gyakorlás után elő tudja csalni félálomban is. És délelőtt a suliban. Persze senkinek se beszél róla. Szégyelli, meg nincs is kinek. Halálos zavarban van még önmaga előtt is, mert ahányszor csak eljut odáig, hogy felkötözik a kőre, forró lánynedvek szivárognak szét az ölében, és kínosan szép görcsbe rándul a hasa. Akkor is, amikor kitépik a szívét. Sőt, hónapokkal korábban is (már az álomidő szerint): amikor ő nézi irigykedve a szerencsésebbek gyönyörű vergődését az oltárokon.
És még mindig nincs vége. Ferenczy Ildinek hívják. Nem ismeri senki. Kívülről csak egy fehér inges kislány az Oroszlán utcából. Mintha iskolába menne a Dóm tér fényből és árnyékból szőtt boltívei alatt, pedig nem. Figyeld, ahogy halkan sziszeg az utolsókori szél, amint a port sodorja.
Trenka Csaba Gábor 1959-ben született Szegeden. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar-történelem szakon. Dolgozott a filmgyártásban rendező-asszisztensként, szerkesztőként és forgatókönyvíróként. Első regénye 1991-ben jelent meg.