Tráser László
Cédulák (94-95.)
– keserves tudatlanság érzete gyötörne – ha ez még hátrányos volna. Jó lenne ugyan valami biztosat tudni az emberi régmúltról, valamelyest pontosabbat az őstörténetről… Nem az „ősemberről”, ami pusztán Darwin sejtésének a fajok eredetéről merőben ideológiai indíttatású mellékterméke, amely az ember eredetét a vak véletlen egy produktumaként értelmezte, mondván, a diadalmas fejlődés, mely az anyagi világ jellemzője, 
ide, pont ide vezetett és az embernél leállt, lévén utánunk már nem jött és nem jöhet létre semmi tökéletesebb… Itt vagyunk hát az embernél, emberként és konstatáljuk: utánunk tényleg nem fejlődött ki semmi jobb, a fejlődés csodás útja eddig vezetett és nem tovább. De hogy miért jött az ember, miért nem az oroszlánnál vagy éppen a zsiráfnál állt meg a fejlődés, s miért nem ment tovább a fejlődés gőzmozdonya az emberen – még a kérdés sem hangzik el… Kár, mert így az egész régmúlt homályban marad, és a materialista ember-történet magyarázatának egyetlen indoka a „csak” de dacosan! Hajdani történeteink azonban alig süllyedtek tudatlanságunk felszíne alá, s maradtak is velünk, mi pedig mintha a Titkok Házában járnánk, nem kérdezünk, kíváncsiságunkat gúzsba köti az előítélet. Így azután a kérdésre, valójában mikor és hol történt a vízözön, hasonlóképpen kik és miért, mikor építették a piramisokat, és hasonló kérdések a Bibliáról… el sem hangoznak, ha mégis – gyermekeknek valót együgyű gügyögés a válasz. Belátható időn belül nem is fognak érdemi válaszok születni, míg a francia felvilágosodás idején született ideológiánk foglyai maradunk. Olyan lehetetlenségekről végképpen ne essék szó (nem is esik!) miképpen történhetett, az ókori Mezopotámia Ég tudja hány évezrednyi messziségében keletkezett legalább is ott ismert történetek mai, magyar nyelvű felbukkanása? Bizony, mert Fazeka Mihály furfangos Lúdas Matyija odavalósi, a mai Irán országába, a perzsák földjére, amint a Kőműves Kelemen balladája is onnan indult hódító útjára Európába, toldja meg rejtélyeink sorát Ilia Mihály professzor. S mindez a hatalmas, fölmérhetetlen gazdagságú tudás, mintha lenne ragyogó drágakövek érdektelen halmaza, üres múzeumi termek mélyén hever, nem kérdezünk felőle, gyermekeink előtt kivált ismeretlen. A kérdés ugyan előttünk tornyosul piramisok formájában, vagy éppen magunk emberi képében, régi, ismeretlen mesék, különös történetek alakjában, de maréknyi érdeklődőn kívül, nem foglalkoztatja elménket. Minden figyelmünket leköti, tudatlanságunkat bőséggel táplálja a mindennapi szórakozás, a kikapcsolódás, melynek formái frissen tartásán mára iparágak őrködnek és korunk alkotó elméit foglalkoztatják. Az ember szeret játszani, hát adjuk meg számára a játék soha nem látott csillogását – ami mellesleg hatalmas jövedelmet biztosít a világ valódi urainak, a hadiipar, a kábítószer és a gyönyöripar urainak… Az embermilliók és százmilliók gondolkodása fölötti uralom megragadása és megtartása már-már isteni hatalommal jár, még ha ennek leplezéséért semmilyen ár nem drága, ideértve az emberéletet… Valóban így van, manapság gondos tekintetek ügyelnek rá: ne gondolkozz, ne kérdezz, mert még találsz valami váratlant, nyomasztó rejtélyekbe ütközöl, melyek majd nem hagynak nyugodni! Ne tedd ezt, mindent látó agyak, erre jó a Nagy Testvér, megoldják rejtvényeidet, Te csak ne akarj gondolkozni, nem való az neked. Már hogy ez mennyire függ össze az üzleti világ rejteni való titkaival, annak kérdése szintúgy tabu. Mert mi van akkor, ha mindenfélét kérdezel, a hivatalos válaszadók gügye hazugságait lesöpröd és magad próbálsz benézni – a Tükör mögé? Bajt hozol fejedre, ne bolygasd titkaikat! Különben is, játsszál a mobilon, a gépeden, nézz pornót – mindez érdekesebb, mint Isten felől elmélkedni s önálló utakat nyitni, ráismerni a hatalmasok önérdekű hazugságaira! Hát ne hibázz, mert még véletlenül megütöd magad…
– annyi nyilvánvaló talán, hogy egy világ-korszak véget ért és valami új kezdődik. Ma Európában, megszokott fogalmainkkal nem igen tudjuk szabatosan megnevezni sem a mögénk kerülő korszak mibenlétét, sem a szemünk láttára születő új lényegi jellemzőit. Annyi bizonyos viszont, hogy ez a változási folyamat nem zárul le idén és a belátható időben sem. Lehet, az európai „aranykor” ért véget és valami sokkal szigorúbb és keményebb időszak következik keményszívű politikusokkal és nem megengedő módban gondolkodó véleményformálókkal. A társadalmak közötti megosztottság növekszik, a megosztó-elválasztó árkok mélyülnek, csak úgy, mint az egyes csoportok közötti érdekérvényesítő küzdelmek is eldurvulnak. Maradék értelmiségünk a társadalmi ranglétrán még inkább leértékelődik, a nemzetközi pénzhatalom befolyása tovább nő (akár az őrületig) az önálló úton vitorlázó szép lelkek komolyságának bealkonyul, pofázni, világváltó terveket hirdetni lehet csak komolytalan. Élesen szétváló gyógyítási- és oktatási-feltételek, szegények kórháza és iskolája, a halálbüntetés újbóli bevezetésének követelése utat tör Európában is, amiként a fegyverviselés általánossá válása, a tételes vallások leértékelése együtt jár sötét hitek fölemelkedésével, új vallásháborúk nyílt kirobbanásával. Az iszlám aktív jelenléte ezt minden bizonnyal katalizálja, amint lappangó formában ez már is megjelent. A keresztény- és zsidó-közösségek válaszai könnyen új helyzetbe hozhatják a közvetlen érintetteket, ami hatással lesz/van az európaiakra. Az őslakos és később (mondjuk ezer éve) érkezett európaiak rákényszerülhetnek, puszta önvédelemből, megmaradási kényszerüknek engedelmeskedve az aktív védekezésre. Mindennek következménye, továbbá a helyzetet másként, toleráns-megengedő módon megítélők véleménye együttesen határozza meg a politikai közélet minden formáját, így fokozódik annak lehetősége is, hogy a nemzetközi- és nemzeteken belüli ütközések, számos alakban bevonuljanak a köznapokba. Ma hozzávetőleg ennyit látunk a közel-jövőből, de hogy ezután mi következik világszerte és Európában, az még függöny mögött… Lehet föltámadó európai polgárháborús hangulat több nyugati országban, ha az állami politika nem hajlandó változtatni eddigi, egyben jelenlegi magatartásán, illetve ha az ott élők saját kezűleg kívánják „lerendezni” a hazájukban felgyülemlett feszültséget – de megkísérelhetik „dűlőre vinni” helyzetük rendezését a beérkezett jövevények is, akár erőszakkal. A mindenfelé konfliktus terhelt világban, elvileg bármely helyi robbanás fölszíthatja a parazsat, ami bízvást jövendölhető… Egy rendkívüli megjegyzés még idetartozik: az isteni Gondviselés beavatkozásáról, annak formájáról, idejéről , helyszínéről netán elmaradásáról mit sem tudunk, ám keresztényként mindig jót remélünk.
– a jelenlegi , gyorsuló mozgásban lévő helyzetben előrelátni, tervezni, nagy jelentőségű személyi ambíciókat ütemezni – átmeneti biztonságú. Most és itt megvalósíthatónak tűnik program, de holnap? Fájdalmas, de a nyugodt demokratikus közélet ilyen időszakokban hátrányokkal jár. Az angolok a világháború idején Churchill miniszterelnökségével küzdöttek az életükért, győzelmükért s az ő személyisége nem ösztönözte a társadalmi demokráciát. Döntött az eléje került kérdésekben és se Drezda napalm bombázása, se Sztálinnal kötött, Kelet és Dél-Európa területét, társadalmi rendjét meghatározó megegyezése nem volt demokratikus, két diktátor írta alá azt a papír fecnit. Mint korábban az évtizedeken át titkos Molotov-Ribbentrop paktum. Félő, hogy a jelenlegi Európában sem tartható sokáig(?) az eddigi liberális szabadság értelmezés, bármily rémületet kelt is még felvetése is. Arról nem is szólva, hogy a természeti javak, mindenek előtt az élővíz készletek ijesztő szűkülése, a lég- és környezet-szennyezés drámai növekedése súlyos biztonsági kockázatokkal és ezzel járó konfliktusokat gerjeszthetnek. Ezektől emberi jövőbe tekintés szerint, csak a Gondviselés mentheti meg világunk…
– megkésett és kissé érzelmes búcsú Karinthy Ferenctől, Naplója zárókötete elolvasása után. Hatalmas energiával megélt, folyvást nyüzsgő élete végére energiái elapadtak „íráskészsége” mint éltető eleme elhagyta, alkohol-függését hősiesen legyőzve üressé váltak napjai, majd eljött érte a Kaszás. A késő Kádár-kor mindentől különböző, a slampos-diktatúra köznapjait valósághűen bemutató írásai kortörténeti dokumentumok. Valóban így éltünk, hithű bolsevikok, cinikus karrieristák, a rendszer szinte tömegessé vált kettős ügynökei, kiskert művelő, üdülőtelekre törő önkizsákmányolók, nagyhatalmú, kicsit sem rejtőző főnökök, őfelsége ellenzékét alakító értelmiség elegyében – helyenként boldogan… A körülöttünk lévő nyílt diktatúrákat lenéző, hazahúzó szívű magyarok. A ’80-as évek „boldog szeretőt színlelő” világában tudtuk, sejtettük: nem lesz mindig így! Nem volt „forgatókönyv” akik ismertek ilyesmit, nem kötötték az orrunkra, de mi többiek még élveztük a „felkelés” előtti ágy meleget, s igazán nem akaródzott kimenni a hidegbe… Karinthy Cininek sem, aki csak úgy élt velünk, gyermeki szívvel örülve, ha felismerték olvasói, távoli tisztelői, hogy „én vagyok én”. Az volt, de képes volt íróként is egy lenni közülünk. Nagy adomány. Marx kortársa, az író óriás, Balzac regényeiről állította: jobban érthető belőlük a francia társadalom, mint számos tudományos igényű dolgozatból – ami igaz Karinthyra is. Engem egy ártatlan, felnőtt-szemináriumon elmondott, az 1987-es lakiteleki fórumról szóló beszámoló miatt motoros rendőrjárőr keresett fel, a beszámoló besúgójának jelentése nyomán. Egy évvel később a pártállam utolsó kongresszusán egy padsorba kerültünk, s rendkívül zavartan pislogott rám. Karinthy 1988-ban megjelent Skizofréniája nagyon hasonló történetet tesz közzé. A rendszerváltás zavaros évei eltemették az irodalom addigi fontosságát, ezt pontosan tudta, azt is, ami következett ebből. Vigasz lenne számára vagy sem, de annak a letűnt világnak kiváló krónikása megtisztelő címét kiérdemelt.
- Orsolya úgy esett két tűz közé, mintha gyermeklányként élne. Pedig neki van két cseperedő lánya, most mégis készületlenül érte a fordulat. Hosszú hónapokig azt hitte, ez nm is vele történik, csak valami szörnyű álom, amiből ha most nem is, de előbb-utóbb kiszabadul. Férjével reggel még együtt mentek dolgozni, s ugyan akkoriban más szinte folyton veszekedtek, de délután apa közölte vele, ő most jó helyen van, és már nem megy haza többé. Az asszony szélütötten járkált még sokáig, nem fogta fel mi történt vele: ott maradt egyedül a két iskolás lánnyal, meg a védőnői fizetésével, Mihály alig ad többet havonta, 30 ezer forintnál. Egy huszonéves nővel jött össze, aki Orsolya kolléganője volt, igaz más területen dolgozott. Először ezzel magyarázta magának, ami történt, nyilván a fiatalabb győzött, miatta hagyta el a férje. De ez a fölismerés őt nem tette boldoggá, hiszen a magyarázat csak az észnek szól, nem a szívnek. A szívét sebezte megférje váratlan lelépése, amit nem tehet jóvá semmilyen eszme. Ők évtizedekig mindent megbeszéltek, párbeszédüket ott folytatták, ahol előző este vagy reggel abbahagytak, Orsolya azt hitte, ez eltéphetetlen kapcsolat. Azt hitte őszinték egymáshoz, ő az volt, olyan nem történhet, ami bár fontos, de titokban marad egymás előtt… Ezért nem tudta megemészteni, ami történt velük, ezért érezte úgy, ez közös veszteségük, mintha elveszítették volna egy gyermeküket! Kimondhatatlan fájdalmat érzett, tehetetlen volt ellene. Férje, akitől nem vált el, mert úgy tudta, aki beadja a válókeresetet, az fizeti a költségeket – számára érthetetlen módon kezelte az ügyet. Egyszerűen nem vette tudomásul amit tett, mintha két világban élt volna egyszerre, a régi megszokottban és az újban. Orsolya élete hónapokig volt pokoli szenvedés, amiben nem talált segítőre gyermekeiben sem. Nagyon nehéz időszakot élt át és azóta sem érti igazán, mi történt vele valójában? S legfőképpen azt sem, miért szakadt rá ez a szörnyűség?
– Nepál, valamikor a 70-es évek elején fedezték föl az akkori amerikai hippik, Jack Kerouac máig tartó utazása az Időben és a föltárhatatlan világban, ha nem is idevezetett, de Goethe, Tolsztoj, Thomas Mann hősei után ő mutatta meg beat nemzedékének a környezet személyiség változtató hatását. Addig nem ismerték az Út erejét, alábecsülték az utazás jelentőségét, pedig korábban a tanulás, a felnőtté válás tudatosan alkalmazott eszközeként alkalmazták. Azután a „fű” vonzásában nyugati fiatalok ezrei indultak gyalog, stoppal, ki hogy tudott Ázsiába, engedve a Himalája isteni vonzásának. Így jutottak Tibet kapujába, fedezték föl a buddhizmust, és tömegével zuhantak révületbe, sokan végzetesen. Nepál vonzó célpont lett, évtizedeken át az is maradt. A minap ismét filmre került, a polgárháború utáni Nepál, valami rettenetes képét mutatva. szenny, mocsok, kivágtak minden fát, mert azokból építettek vendégházakat a turistáknak… Régen úgy tartották, őket az angol birodalom kiforgatta ősi kultúrájuk rendjéből, mihelyt ahhoz visszatérhetnek – ismét magukra találnak. Mára kiderült, ők azt az önmagukról való tudást egyszerűen elfeledték, elillant az életükből, üresség maradt utána. Rémülten nézed, ami történt velük, nemzetből sehová sem tartozó embercsoporttá váltak. Amikor a mai európai nem tudja viselni gyászát, szépen kifejezni örömét, megélni ember-létünkhöz tartozó állapotainkat, jobb tudni – ezen az úton járunk. Súlyos tévedés, az értelem erejét meghaladó feladat az önfegyelemre alapozott személyiség-vezérlés, egyben a munka mindent igazol eszménye. Az ember ugyanúgy szenved és örül ma is, mint a computer felfedezése előtt, életkorának változásával hullámzik, keres új és még újabb célokat s a kalandot, mely érdekessé teszi az életét. Mindezt hagyományok nélkül tenni, tömegek számára – életveszélyes kockázat.
– ó, barátim, beszélni rettenetesen nehéz életünk legmélyebb titkairól azzal, akit nem szerethetünk. Ha föld alatt élnél, sötét verembe, honnét csak olykor és villanásra látnád a Napot – talán az lenne ilyen. Együtt vagy valakivel reggel-este, mintha egymáshoz tartoznátok, reggel még a kávéd is ágyba hozza, este megkérdez, ha csatornát vált a tv-ben, mindent megtenne érted, tornára jár heti háromszor is, csak végre megszólalnál és mondanál pár egyszerű szót, amiből megérezné – szívesen vagy vele… nem kér szerelmi vallomást, még nem, de sóvárog korábbi boldogságtok után… És te képtelen vagy épeszűen beszélni vele, minden sziszegő szavad tör-zúz, fenyeget, lehetetlen szeretned őt, a szíved foglalt, ott lakik királynőd, előtte hódolsz, csak neki tartod magad, ó jaj – ha elszakítanak tőle, inkább a Halál! Nem üres beszéd, hiszen valóban kiújult bajod, feléledt a Szörny, benned tölti napjait. És te most találkoztál vele, alig pár hónapja csupán, de perceknek tűnik, ha meggondolod – vele kellett volna leélned az Életet! Tévedtél, és most megfizeted az árat, mit rád rótt a Sors. Nem érthet meg senki, de ha megértene is – mi haszna lenne? Utad egyik oldalán a Sötétség – másikon a kimondhatatlan félelem: miért élni, ha nem lehetsz Vele? S mindez most tört rád, az életút felén, lányaid kiröppenőben, párodtól elfordultál, szerelmed miatt föl kellene rúgnod eddigi életed, vállalva a bizonytalant – miközben belülről harapdál a Szörny… Miért kaptad ezt a Keresztet? Rászolgáltál, mivel? A férj (mert még az!) zaklatottan keres valamit a megszokott házban, maga sem tudja mi lenne az, de nyugtalansága nem engedi szorításából. S egyszeriben rádöbben, hiszen tudja mit keres, pontosabban kit, őt, aki egyedül boldoggá tehetné… amúgy marcona hadfit alakít, de ha valaki a szemébe nézne, egy riadt fiú pislog onnan, talán most döbbent rá, hogy eltévedt.
– újabb és újabb számítógépes appok születnek, ám ennek ellenére az Ember még mindig nem lesz Isten. Ráadásul a kütyük és programok puszta létükkel is szolgálhatnak rossz célokat és vágyakat, amelyekről aligha tudunk valamit is… Már csak azért sem, mert elvonják figyelmünk a tényleges, nyomorúságos valóságtól! A megfizethetetlen lakásárakról, a szegénységről, a barbárságtól… Ráadásul ez a szuper-technika még mindig csak kecsegtet valami fantasztikus, fölfoghatatlan változással, amit csak kívánhatunk, de még mindig nem tudunk megnevezni se! Mit szeretnének azok, akiknek mindent lehet? Ki se kelljen kelni az ágyból? Mindig süssön a Nap? De ilyeneket csak magamnak kívánhatok, ha mindenki ezt tehetné – megállna az Élet! Amiként óhatatlanul szembekerülünk önmagunkkal, hiszen nekem van ilyenem, milliárdoknak nincs és ők igenis alábbvalók nálam – nem a széplelkeknek, hanem a valóságban… És akkor még nem is utaltunk Stephen Hawking többedik figyelmeztetésére: mikor állítanak le minket az Idegenek? Más szóval meddig mehetünk, hol a határ… A diadalmas hitetlenek persze erre csak legyintenek, de ha saját technikai haladásunk robbanásait komolyan vesszük, óhatatlanul gondolni kell erre is, hiszen ha mi rájöttünk ilyenekre, mások miért ne tennék? És ha előbb léptek az útra? Már ha nem pusztították el önmagukat idő előtt, mert az aszimmetrikus fejlődés növeli ennek kockázatát! Persze, egy darabig lehet tárgyalni, de azután odacsapnak, ez az Ember történetében így volt, így „egyeztek meg” a hatalmasok a gyöngékkel mindig is, lásd Trianon! Jézus földi látogatása azt is célozta (cselekedeteivel, Isten szándékai előttünk rejtve maradnak) ráébreszteni halandókat, Teremtőjük parancsaira… A modern kori technika által az Ember mintha csak egyre menekülne önmaga elől, csodálatos játékai felé…
