Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (92-93.)

– szörnyű csapás, ha valakit mintegy fél tálentummal ver az Ég, tehát az átlagnál többet, a kiemelkedőnél kevesebbet kap… és neki éppen úgy, mint az óriásnak, írnia kell, festeni, énekelni, ó a világot jelentő deszkákon ágálni, de ami „kijön belőle” jelentéktelen. És mert megszállott, ő ezt nem tudhatja. Tiszta hittel van önmaga, tulajdon alkotói fontossága iránt, miközben a futottak még kategóriából ki nem lépett, egyetlen pillanatra. Egy történetet leírni, ha veled esett meg, némi gyakorlás után – nem különösebb teljesítmény. Olykor jól megírni – még ezt is lehet. Kivételesen, egyedi módon, rád jellemzőn, bátran, mert őszintén, és még legyen a jelenet távlatos is – ilyet elkövetni ritka adomány.  Zenét szerezni, hogy emlékezetesen szóljon is, igenis emeljen, ringasson, föltüzeljen, ó mindezt versben, képben, az Ég tudja még milyen formában elénk tenni – magasztos égi áldás. De igazi mesterét gyakran kétség gyötri művei láttán, máskor alkotói gőggel mestersége alapvetéseként tekint műveire, különben is elfogultnak tartja magát, ritkán tud hátralépve munkájáról szólni, hol ott liheg annak nyakán, majd megriad s elfordul…  Művész és munkája viszonya gyötrelmes, a megfoghatatlant kísérti, az éterit áhítja… Verseik százai sorjáznak kötetbe sorolva, de jó, ha féltucat fönnmarad emlékezetünkben tőlük, akiket klasszikusnak mondanak… cedulak_szepia.jpgVigaszuk lenne, hogy azokon mennybe szállnak – legtöbbjük gyötrődve ment el, nyomasztó kétkedéssel hallhatatlanságuk felől. És az ítészek! Ők mit tudnak biztosan, zsebükből kilóg a centi? Még Arany balladái is hullámzók, egyiket szavanként ízleled, másik közeledben sem jár. Kinek fél tálentum jutott, képzeletben lábujjhegyre ágaskodik, gyönyörködni műveiben – boldog ember. Az óriások legtöbbje alig tudta kordában tartani a kapott lélekrészt, mellyel egekbe tört, idegeik  tomboló táncát vad szeszekkel  csitítani  – jobbára hiú remény maradt számukra. Ady úr is, ki derengő mámorba révedt hajnali szeszektől, majd másnap délutánra köd ereszkedett szemére, félálomban írt, utóbb döbbenten olvasta… Szörnyű szenvedés, életerőik korai fölégetése, s minderre oly bizonytalan a hozam… De halandónak sorsától nincs menekvés, kinek írnia, festeni, zenét álmodni kell – teszi, csalfa varázsban égve. Terhétől szabadulni talán halálával tud, ki sorsa kényszeréből áldozta életét Parnasszus vonzásának. És pályatársa, a tiszta szívű versinas? Boldogan dől művei lábához – tudja mit érnek, neki sokat. S jól van ez így, hisz’ másban sincs több igazság.        

– voltál levél, rejtve lomb között, / észrevétlen. / De heves járvány gyűrt le, lökött halál felé / vékony életfonálon rángott vézna gyermektested / ám  kinek egyedül nézted feszületét az üres kórterem falán /   az Úr megtalált / túlélted, ha megroppantva is / belökött megtiport hazádba s már nem lehettél egy levél / – lomb között. / Szemed csillogott, eleven szellem / hol az volt veszély, ha kiszólsz a tömegből / lettél prédikátor, de nem hű igehirdető / folyvást kétkedő útkereső. / Utóbb tudod – mögéd állt az Angyal / különben… / utóbb éretten viselted magad, már tudni vélted utad / a pofonok hát jókor értek! / most itt hajlongsz a szélben vén kakukk / tudod már ki vár túl a kerteken / de hogy addig mi lesz… / neked még rejtelem.

– utódainkról beszélgettünk, kiknek még (?) nincs múlttudatuk, mondtuk bölcsen, egyikünk megtoldotta:  olykor szüleiknek sincs visszapillantásuk az Időben. Nem tartoznak sehová, lebegnek a habok között, nincs nemzet, nincs vallás, nincs irány. Már nekem sem volt, vallottam meg, háborúkat megélt szüleinknek még igen, ha töredezetten is. Jó lenne mondani utódainknak valamit, óvó tanácsot,  jó lenne beszélni hozzájuk ha meghallgatnának, de szakadékok között élnek, miként mi is, csak véletlen vagy sors szerint hozzájuk sodródott társaiknak nyílnak meg, számunkra inkább elérhetetlenek. Talán mi is nekik. Gyönyörűség látni őket, de mint a virág szépsége is érinthetetlen, Kant szavával: magánvaló. Amit utánunk örökölnek világot, az oly kiismerhetetlen, szétszabdalt, ebben hogy boldogok lehetnek – ha Isten tenyerébe ülnek. És a virtuális valóságtól megsokasodott világ, afféle mai délibáb, szintúgy félrevezeti, megcsalja a betévedőket… Könnyen lépre mennek, vagy csak annyira mint szüleik, nagyszüleik nemzedékei? Nem tudsz segíteni, nem tudsz előre mutatni, életed nem példázat, egyedül a remény maradt, hogy talán szereteted… Talán. Nyújtanád kezed, de észre sem veszik. Így kell lenni vagy „valahol utat vesztett” a világ? Amerikáról most látszik, milyen mély válságba kerültek ők, a mindig győző világhatalom… A nyugati példaországok saját hazugságaikban fuldokolnak, virtuális valóságokba zuhantak, szómágiával takarva amiről tudni nem akarnak – a valódit! Isten megkönyörül rajtunk – különben… Fohászkodjunk és reméljünk magunkért is.

– valójában az erkélyről ledobott és meglehetősen megviselt virslinek szándéka szerint csak másodlagos célpontja volt a macska, aki ha éhes, fölnéz rá és kellő közelségbe érve kérlelőn nyávog. Ez ha szól, egyértelműen neki címzett, s ő általában tudja is kötelességét – némi húsos falatok juttatását. Most az ingerült miáú-ig nem fokozódott a helyzet, koromfekete tápláltja nem volt annyira éhes, hogy ezt miákolással jelezze, így csendben, minden különösebb hívás nélkül érkezett, mint rendesen, ha meglátja őt az erkélyen. Más személy nem érdekli, persze azoktól nem is kap enni. Okos állat, kit óvatos gyávaság jellemez. Fél az autóktól, fajtársaitól és minden mástól, a pórázon tartott kutyáktól is. Nem barátkozik az arra járó lakókkal, ha biztonságosnak látja a helyzetet, átszalad az udvari bejáratként szolgáló úttesten, a fák közé érve pedig fölkapja a számára odadobott falatokat, csontos csirkehúst és mérettől függően elviszi búvóhelyére, vagy ott helyben lenyeli. A virslit most sem dédelgette, kis körbepislogás után harapni kezdte. Amint ő föntről nézegette, egyszeriben fölháborodott károgást hallott a fáról. Egy fekete madár kiabált, hangját nem volt nehéz magyarázni: azt a virslit, mint neki szánt falatot, ő is kinézte magának, a csupasz ágak közül. A varjak szintúgy rendkívül óvatosak, akár hosszú ideig is képesek az ágak közt lapulni, némán szemlélve a leendő tápot, majd egyetlen mozdulattal, hangtalan leugranak, néma szárnycsapásokkal. De ez most hangos kiáltozással jelezte fölháborodását, majd megvetőn távozott, még a levegőben is dühösen károgva, azon az undok hangon, amit ilyen esetekre használnak. A macska nem válaszolt, némán fogai közé vette a húst és gyorsan iszkolni kezdett a szemközti járda mentén parkoló autókhoz, egyikük alatt majd biztonságban elrágja a zsákmányolt falatot. És ekkor kezdett el, szintúgy félreérthetetlen keserűséggel nyüszíteni a kutya. Ő eddig csöndben figyelte e fejleményeket a kerítés mögül, talán a csodában reménykedve, hogy az a falat mégis hozzákerül, de most hogy a macska megszerezte, vinnyogott izgalmában. Hármójuk közül ő volt esélytelen, mert a kerítés olyan sűrű drótfonattal volt bevonva, hogy azon neki legföljebb ha egyik tappancsa fért volna át. De a vesztett falat fölötti fájdalma nem hatott meg senkit, a varjú elröpült, a macska befalta a virslit, az eb pedig magányosan szenvedett méltatlan helyzetében. Több látnivaló nem lévén, s hogy némi zavaros érzések támadtak lelkében (elvégre ő okozta a feszkót) visszahúzódott az erkélyről.           

– nem panaszképpen, mert akinek ez a dolga (a sajtómunkás kenyere) az időnként háta közepére sem kívánja a fölkérést (ha arra kerül sor, felszólítást! ) írd meg a karácsonyi jegyzetet. Ezzel csak az a baj, hogy az embernek ritkán esik egybe ünnepi hangulata, íráskészsége, és a szerkesztő utasítása. Különben is nyomasztó érzés a gügyögéstől való félelem, már pedig ilyen tárgynál ez nagy kísértés. Karácsony régi ünnep, távoli eredete ködbe vész, a kis Jézus érkezése előtt afféle pogány bacchanáliákat tartottak ilyen tájt, a téli napforduló ürügyén, meg hogy minden olyan sötét, legyen hát alkalom éppen ez – ünnepre, fényre!  Mint feltételezik, Stonehenge elképesztő kőkolosszusai is ilyen búfelejtő tivornyák tanúi voltak, évezredek távolában… nem ismerjük a régmúltban élt emberek történetét, miként kortársainkét sem. Az Idő meg robog velünk, megállás nélkül, hogy olykor, mint így Ünnep előtt – kapkodva szeretnénk megállni, révedezni keveset, kiszállni a körhintából. Nem lehet. Látom, lélekgyógyászok adnak tanácsot a magukra maradt gyászolóknak, akik egyedül kényszerülnek elviselni a Szentestét. Sokan mit nem adnának végre a magányért, de nekik meg a többiekkel kel lenni, miként másoknak egyedül. Hol az igazság? És ez csak a kezdet, a feltétel, hol még az Ünnep maga, a boldog ünneplés, amit önmagunknak fölépíteni nagy tudomány! Megadni a módját, ünnepelni csöndben, magadban vagy hangosan dalolva családdal, másokkal, éjjel a templomban, utána gazdagon terített asztalnál barátokkal, akiket szeretsz, szeretnek – ó, barátim, mily’ fennkölt idő! Felemlegetni múltat, emlékeket, halottakat megidézni, amikor még együtt, nevetve feledni, ami volt, valójában persze csak emlékezni, újra és megint átélni ami egykor volt…  de most már a szemlélő biztonságában. Együtt lenni szeretteinkkel, végül is ez a legtöbb! Jó az ajándék, hasznos vagy sem, egyre megy – de együtt lenni! Nem nézni órát, nem számolni költséget, csak kívül lenni a jelen fogságán, szárnyalni az Időben, mint gyermek – van jobb? És másnap nem kell megbánnod, mert hangoskodtál, nem kell szégyellned mert könnyezve emlékeztél – mindez hozzátartozott az estéhez, amikor ünnepeltetek közösen… Igaz, lehet másként is, ezernyi módja van, csak valami emlékezetessé tegye a napot, az estét, amikor ünnepeltél.  Ilyenkor, ha tudod módját, magas kedved és nem csak bortul (!) közelebb visz az Éghez, mint szokás, fohászod olykor meghallgatásra talál. Kivel miként, hogyan – a lélekemelő útra nincs biztos recept. Lehet átaludni az angyallal ketten, ébredéskor visszaszállni kéz a kézben a bűvös kertbe, nem törődve dologgal, sem mással, kívül a Renden, lepkeszárnyon – szabadon. Lehet karácsonyozni egyedül, mi kicsit félős, mert könnyen szomorodsz magányodon, de végül is csak egy este, holnapra már utána vagy… Ha van erőd, fohászkodj az Úrhoz s remélj. Merészelj Csodát várni, afféle köznapit. Ehhez hinned kell, remélned megértését, mint már tette annyiszor,nem vétked nézte, nem is hibáid méricskélte, talán elégnek tartotta fohászodat. Hited, mi felé fordította szíved. Karját nyújtotta ismét, nem kért ígéretet, nem dörgött fenyegetést – talán rád várt, s te válaszoltál: Uram kegyelmezz, Jézus irgalmazz. Ha tényleg Rá vársz, Ő megtalál. És ne feledd, barmok közt született, jászolba tették Őt, a Világ urát. Bízzál benne, ne félj! Látod, ünnepelhetsz ezerféleképpen, amíg teheted.           

– napközben többször gondolt az asszony alig látható, talán csak neki címzett mosolyára, amikor reggel éppen csak találkoztak és többedszerre megköszönt egy jelentéktelen szívességet. De ő is olyan megjegyzést tett, ami valami rejtett üzenetféle volt, mondván: ezek teljesen bezárnak téged a dédmama szerepébe… Válaszul azt is mondhatta volna, még csak nagymama vagyok, azt is hogy öröm az unokákkal lenni, de nem, hasonló talányosan válaszolta: talán karácsonykor itthon lehetek. És rámosolygott. Valójában nem, legföljebb ha a szemével, az pedig nem látható kívülről. Akkor mi az öröm tárgya? Egy reggeli mosoly, amiről még azt is érezni vélte, mintha válaszolt volna ki nem mondott szavaira. Képzelgés minden, hessegette magától a mosoly képzetét, hiszen hosszú és fájdalmas betegség után ment el a férje, akivel afféle összenőtt párt alkottak, ez látszott járásukon is, amint együtt léptek, mint a katonák… Ő meg elkötelezett helyzetben van, ha félre lépne, elveszítene valakit, aki életszükséglete. Megnyugodott az érvelésre, semmi baj, marad minden a régiben. Mégis, az ártatlan mosoly – vele maradt egész nap. Idősek karácsonya, gondolta önmagát csúfolva. Valójában egész lényével úgy érezte – semmi képzelgés, minden feltételezése igaz, az ajtó kéretlenül is kinyílt… meg kéne már öregedni, nevetgélt magába.

– a rózsakőből készült angyalkát első pillantásra majdnem barnának látta és szinte megijedt tőle. Mi köze lehet ilyen angyalhoz? Azután hogy visszaadta, majd talányos módon visszakapta, szinte ösztönösen az ingzsebébe tette, a szíve fölé. Azért visszakapta, mert egy hegyikristályból készült marokkő volt a párja és neki először az jutott. De akivel megosztoztak, arra utalt: a kő neki jobban tetszik. Ő pedig szívesen megvált a csillogó kőtől, az angyal kedvéért. És a színe? Mintha azt súgta volna valami, az Angyal az övé. S a szíve fölött valami csoda történt vele, sötét rózsaszínre változott. Most már nem válna meg tőle, semmi pénzért – tulajdonába fogadta, hiányozna…         

– a berlini karácsonyi vásározók tömegébe belehajtott egy kamion, számos halott, több tucat sebesült. A helyszínről tudósító újságíró szerint: a téren nincs pánikhangulat, az emberek sétálgatnak, nézelődnek, a mobiljukból szeretnének tájékozódni… végülis nem ők haltak meg! 

– az Európába özönlő emberáradat a meglévő is súlyos politikai megosztottságot is tetézte, amit az unió vezetőinek nem-cselekvése tovább mélyít,  elhúzódóvá téve azt. A korábban is itt élőket a behatolók fölháborító tettei, gyilkosságai kegyetlenül szembesítik eddigi rendjük földúlásával, megszokott világuk földúlásával. Jelenlegi hullámukkal mintegy két millió ismeretlen eredetű, szándékú iszlám érkezett földrészünk belsejébe, s most kontinentális szétterítésén dolgoznak jobb célokra érdemes erők, kik mélyebb indíttatása számunkra titok. Döntéseik hátterét nem ismerjük, indokaikat nem hisszük. A jelenlegi helyzet nyilván átmeneti, nem marad így, nem is maradhat, éppen a beérkezett tömegek társadalmi-politikai kirekesztettsége, társadalmi kívülmaradása miatt sem. Nyugat-Európa gazdag országainak lakossága alig tart emberi kapcsolatot a betelepített tömegekkel (van ahol ez lett a rend évtizedek óta) akár nyelvi-kulturális bezártságuk, vallási elzárkózásuk okán – így szociális ellátásukon kívül nagyon vékony szálakon és kevesen érintkeznek az „őslakosokkal” a betelepültek közül. Ha a beérkezők céljai között a jobb élet, gazdagság volt a meghatározó motívum, ettől itteni gettóikban még távolabb kerültek, mint otthoni életükben. Az élősdi-bűnözői életmódon kívül tömeg méretekben – nem látszik egyéb karrier lehetőségük. Emellett még azzal is számolniuk kell, hogy fiaik-lányaik rendkívül csábító kihívással szembesülnek rövid és hosszú távon egyaránt: a nyugati életforma lebírhatatlan vonzásával. Ez a számukra ördögi kihívás már–már nevetségessé teszi apáik, elődeik vallási törvények szabályozta életmódját és kegyetlen választásra kényszeríti az érkezetteket. Bevándorlók felől tekintve, a mai nyugat-európai kultúra, az itteni emberek, kivált a fiatalok életmód-szabadsága halálos veszély az iszlám vallás és életfelfogás számára, hiszen mindkét fél alapvetően, radikálisan másként tekint az emberi életre, annak értékére, hogy sem békés kiegyezéssel feloldhatnák ellentéteiket. Ami ma elszórt terrorcselekmény, egyre gyorsuló ütemben válik kényszerű önvédelemmé számukra, különben elveszítik önazonosságukat (identitás) és belecsúsznak a két világkép közti átmenet vállalhatatlan mocsarába – vagy tömeges aktivitásuk fölerősíti másságukat és befogadóikat kényszeríti meghátrálásra. A hivatalos hatalom részéről nevetségesen tagadott „no go zónák” létezése a nyugat-európai nagyvárosokban, már ebbe az irányba mutat (párhuzamos társadalmak) egyben a behozott iszlám kultúra egyik lehetséges továbbélési formája is, melynek fönntartása folyamatos létszám növelést követel! Az európaiaknál tapasztalható, hogy sokak korábbi nyegle, felületes istentagadása általánossá lett, a vallás értékét lebecsülik, sőt megvetik, látszólag „pártatlanul” fölül állva a vallásokon, egyenlő távolságot tartva bármely felekezettől, valójában egyként ósdi babonának tartva azokat. Jellemző tünet, hogy egyformán egyháznak tekintik az éppen bejegyzés alatt álló gyülekezeteket csak úgy, mint a történelmi egyházakat, melyek az európaiak életét évezredeken keresztül uralták – történik mindez a legújabb kori felvilágosodás jegyében. Elsősorban a nagyvárosokban, de már az eddigiekben is tapasztalható egyfajta rejtett és nyilvános meghátrálása az intézményeknek, amit éppen a keresztények mutatnak, ma még csak szórványosan, a harcos iszlamisták fölvállalta nyilvános ütközések elkerülése véget. Nem kell a jövendöléshez különösebb jóstehetség, de az ilyen jelenségek gyakorisága a közeljövőben várhatóan növekedni fog. Ennek elfogadására a meghátrálás érvelése szerint, könnyű lemondani arról, amit nem tartunk fontosnak és különben is, jobb a békesség! Így hangzik a formailag vallásos, papíron jobbára keresztény európaiak indoklása ünnepeik, szokásaik feladásakor, szemben a beérkezettekkel, akiknek önazonosságuk megőrzéséért, iszlám méltóságuk megtartásáért egyetlen út kínálkozik, az életáldozatot vállaló agresszió – hitük, méltóságuk védelmében. Önazonosságuk megőrzése a tét, amitől arcvesztés nélkül nem hátrálhatnak, annál életük sem előbbre való. Itt tartunk most, az ellenfelek fölvonultak, de a Jövő (mint milliók rejtélyesen egyszeriben született elhatározása az európai bevándorlásra Afrikától Ázsiáig) továbbra is titok. Nagy kérdés, a közeli és távoli jövő  egyaránt. Közeli változás az eddigi helyzethez képest nem valószínű, mondhatni kizárt, az ütközések esélye csak súlyosbodhat a befogadó országok lakóinak radikalizálódásával. Távoli kilátásként is csak akkor várható közeledés befogadók és bevándorlók között, ha megtalálják azt a felületet, ami elfogadható mindkét fél számára. Ez lehet a bevándorlók részvétele a társadalmi munkaszervezetben, beilleszkedésük a munka világába – Európa szerte. Ennek  csitítóan kellene hatni az iszlám vallási radikalizálódásra is, elfogadva a többségi társadalom főbb elvárásait… Amennyiben ez a folyamat nem indul el mielőbb – a társadalmi méretű konfliktusok minden bizonnyal új, magasabb szintre helyeződnek. Különös sajátsága a helyzetnek, hogy a társadalmi béke érdekében  politikai befolyás (akár a törvényi szigorítás, akár a megható felhívások formájában) eredményesen aligha érvényesíthető, lévén hatalmas tömegek öngerjesztő folyamatairól szó, mindenféle manipulációval együtt is. Talán a nyílt diktatúra, a halálbüntetés bevezetése terhével átmenetileg fékezné az agresszió esélyét, de ez a jelenlegi nyugat-európai polgári társadalmi rend tagadásával járna együtt, így nem járható. Ha az iszlamisták ideológusai harcot prédikálnak, a befogadó társadalom aktív csoportjai szintén radikalizálódnak – a szélesedő agresszió aligha elkerülhető. A politikának mindenekelőtt a társadalmi párbeszéd nyilvános fórumait kellene megteremtenie és  kanalizálnia az indulatokat, ha ez még lehetséges, miután a nyugati demokráciákban ez a vita mindeddig (talán végleg!) elmaradt.                            

– Isten gyöngéden szerette az embert, amikor a muzsikával megajándékozta. Talán aggodalmában tette, látván teremtménye vakmerő parancsszegését a Paradicsomban is, majd hogy enyhítse kiűzetése fölött érzett fájdalmát, odaadta a számára, mint fölfoghatatlan kincset, a muzsikát… Mozart, az isteni gyermek, kinek fölvillant a kincs értéke, megcsillantak kimeríthetetlen lehetőségei – Isten és Ember elé tárta gyémántporát, ámuljatok és örvendezzetek. A zene kifejező ereje gazdagabb, mint a szó, ha szerzője úgy kívánja, hangjától áttetszővé lesz a végtelen, dallamára hullámzik a tenger, gyötrelmeink mélyéről ígér a Remény. Mondják, a Lélek, útban a másvilágra, sötét folyosón halad szorongva, ám útján fenséges dallam kíséri, enyhet adón. A zene ha kibomlik, elhagyja szerzőjét, olyan világba lép otthonosan, hol angyalok szállnak, kik fölött nincs hatalma a Halálnak. A zene lefegyverzi haragod, olykor föltüzel, kötéseiden átlép, úrrá lesz feletted, a teremtett világ csodáit megsejtő gyermek leszel, szívedben fájdalomtól csorog a szeretet, s míg ámulsz e Világ gyönyörűségén, sajog múlékonysága, törékeny gyengédsége, s megsejted titkát – vendége vagy, kit búcsúja vár… 

 

 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.