Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (90.-91.)

– Isten mindent helyre rakott világban. Tárgyak és lények, anyagok és alakzatok, megannyi kis- és nagy rendszer a helyén volt – amikor eldördült a startpisztoly… – Az első ember fellázadt Alkotója parancsa ellen és önálló útra tért. Isten tudomásul vette döntését, s ezzel máig bizonytalan útjára indult. egyben folyamatosan összezavarta az isteni rendet. A Föld állapota leromlott, az egykor érintetlen Anyatermészetnek csak kicsiny szegletei maradtak, lakóinak jórészét kiirtottuk, megettük, elüldöztük, alkotó munkaként áthelyeztük. Ma már aligha lehetne visszaállítani az eredeti Rendet, erre egyedül cedulak_szepia.jpgIsten lenne képes, végtelen teremtő erejével. Számított erre az Úr, netán Őt is meglepte a Föld és környezete új rendjének létrejötte? Meddig maradhat így, és vissza rendezi-e valaha is? Nincs válasz, de annyi tudható: az Ember nem bír annyi erővel, amit minden helyrerakása kívánna. Magunk erejéből nem leszünk képesek elölről kezdeni, visszaút lezárva. Vezetnek még új utak a messziségbe, lesz hozzá erőnk és akaratunk s kapunk rá „engedélyt” segítő támogatást? Az eddig megtett útból mondhatni semmi nem következik az elénk meredő magaslatok és mélységes szakadékok megismerésére. Elődeink s az általunk végbevitt pusztítás mértéke talán gyógyíthatatlan kárt okozott földi környezetünknek, de unokáinknak s az Élet csodálatos szövetét bizonyosan megsebeztük. Mindezt begyógyítani az Ember önmagában kevés. Sorsunk, mint rendesen, Isten kezében van – ha képesek vagyunk fölismerni helyzetünk.   

– Végtelen és Parány elképzelhetetlen kapcsolata, ami azonban létezik, az ember teremtésétől fogva. Isten nem „lehajol” az emberhez, ügyeli lépéseit, figyelmez fohászaira. Az ember útja bizonytalan, miképpen nem ismerjük létezésének értelmét, az Atya céljait. Az ember nem hangyának teremtetett, és nem is valami méltatlan okból létezik. Nádszál, mit a szél is meghajlít, képes megfulladni egy kanál víztől  – de gondolkodó nádszál – mondta Pacal fajunkról. Teremtője tiszteli az ember méltóságát, jóllehet korlátlan ura a világnak. Kéréseink teljesítése nem következik azok tartalmából, és nem is valamiféle perselyként működik: ezt és ezt megteszed (imádkozol, adakozol, vezekelsz) s nyomukban jár az isteni jótétemény… Ő nem általunk hajlik. Döntése aligha tőlünk függő, miképpen semmi általunk ismert hatalomtól. Mégsem vagyunk szolgák, hitemről, életem céljairól magam határozok – ha Ő kívánja, megsegít. Nekünk nincsen módunk Őt érdemben befolyásolni, de ha általa küzdök céljaimért – Isten velünk, ki ellenünk? – mondták eleink…

– Isten kívül van az Idő hatókörén, miképpen a Halál sem úr fölötte. Ez számunkra fölfoghatatlan jellemző, de éppen ebben jelentkezik nem evilági hatalma. Ha helyesen értjük, rá nem vonatkozik a keletkezés és elmúlás rendje, sem nem született és nem is hal meg. Létezésének semmilyen földi tulajdonságát nem ismerjük. Nincs alakja, súlya, életkora – Ő az aki. Nem tartozik számunkra megmutatkozni, sem tetteivel elszámolni. Földi pályánkat nem jócselekedetek arányában jutalmazza. Értékelésének szabályait (ha vannak!) nem ismerjük. Jézus Krisztus apostolai közül többeket vadállatok elé vetettek, Júdás pusztult elsőként, önkezétől. A Biblia keletkezését, eredetét, íróinak kilétét, fölkészítő iskoláikat nem ismerjük. Istenhitünk pontos indokait sem. Amit tudunk szent könyvéből – teremtő létezése köti személyünket Világához. Miképpen az Égig érő fa köt össze Földet és Éget. Mint a mesében…  

– gyalázkodó, mocskolódó közelharcban (és amit mi nem is láttunk kívülről) váratlan fordulatok után, bejutott a mindenkitől elzárt, csak a kiválasztottaknak fenntartott helyre, ahol meglepődve látta, az asztalnál talán kártyázó, vagy kockázó játékosokat. A képernyőről világszerte ismert szoba környezete valójában sokféle kisebb-nagyobb helyiségből állt, nem igen áttekinthető, ráadásul keresztül-kasul láthatóan különleges (lehallgatás biztos, már ha van ilyen) telefonok, monitorok, ismeretlen kütyük, talán nagyképernyős televíziók titkos, bizonyára a világot átfogó rendszerét. Korábban azt hallotta, ez a fölfoghatatlan, intelligens agy (ha az) valamiként vándorol a világban. Határozottan érezte, szeretne minél többet tudni e fura szerzetről, erősítené hatalmát, jelezné, a legbelső körhöz tartozását. Az újonnan érkezett nagydarab, nehezen kiismerhető arcú fazon, aki most belépett, s akiről jószerével azt sem tudni hova néz, de neki (állapította meg döbbenten) zavaróan ismerős. Rájött, esélye sem lenne ezekkel a rémisztő alakokkal játszani az asztalnál, kivált úgy nem, hogy még a jogait sem ismertették vele. A kifelé szánt szöveget persze ő is tudja, az gyönyörű, de tényleg csak szöveg, semmi több. Furcsállotta, hogy igazából nem lepődött meg a látványon, mintha csak sejtette volna előre. Az eskü is ismerős volt, mert mielőtt asztalhoz vezették, letetették vele. Eszerint tisztán és demokratikusan (itt alig tudta megtartani komolyságát) továbbá mindenkinek a legjobbat kívánva végzi szolgálatát, különben kemény büntetés, mi több kizárás, játék jog elvesztése, egyebek. Csak le ne lőjenek, futott át rajta. Nehezítő körülmény, de eddig még mindenki így ült asztalhoz, századok óta. Ezt tudta, hozzátéve, persze az előtte érkezettek már ismerték a dörgést, leosztott lapjaikat (szigorúan hátlappal fölfelé) maguk elé helyezve a terepasztalon, várták az új fiút, aki most megérkezett általa – elvetemült partnereire tekintve szorongást érzett a szíve körül. És még várt rá az a sötét képű főgonosz, aki otthon van ebben a világban, ő pedig éppen csak bekönyökölt az ablakon – rohadjanak rakásra. Nem sokat értett az egészből, s hiába próbálta, képtelen volt szabadulni sejtésétől, az a nagydarab fickó, akit ezek a gonosztevők várnak – ő lenne az. Lapjai már lefektetve az asztalon, de még mindig semmi tájékoztatás a szabályokról! Egyenesen röstellt volna tudakozódni arról, amiért annyi pénzt, időt, életenergiát áldozott, és tudatlansága is kiderült volna, ezért óvatosan tapogatózva próbálkozott, de ködöt,  homályt érzett. Kívüle különben sem ismerhetik a titkot (mert régóta annak tartotta) ami rá tartozik, azt neki kell megismerni, kár hogy golyózáporban… Azzal nyugtatta magát, majd menetközben megtanulja a fortélyt, csak úgy, mint elődei. De sehogyan sem tudott rájönni, valójában mit várnak tőle? Különben sem lesz egységes elvárás, tudta jól! Mást akarnak ezek, mást amazok, leginkább mind a másik vérét, de ha az övét ontják, attól sem fognak könnyezni. Újra csak rájött, hiába is pislogna lapjaiba, azok valamilyen rendszert alkotnak (vagy nem!) neki azt a rendszert kellene majd megváltoztatni, ha képes lesz rá. Egyrészt változást ígért mialatt felküzdötte magát, másrészt a változtatáshoz meg kell fejtenie a rendszert. Mindezt természetesen reflektorfényben! El lehet bújni, amit mindenki tesz a nagy lejmolók közül (magában így nevezte milliárdos társait, de neki időről-időre muszáj kiállni és szövegelni, s ami a legnehezebb lesz, azoknak odakint (sok millióan várják!) Javítani kell az életén! Most nézett körül először a valóságban is, nem csak álmában, de rögtön lesütötte a szemét, megrettent a látottaktól… erre ébredt föl! A megválasztott elnök zavartan fölült és hallotta, milyen kapkodva szedi a levegőt. Egyszeriben úgy érezte – megálmodta mi vár rá. Nem is kísérelte meg a visszaalvást, várta a világ… Legbelül azért ébren sem értette, miért mászott ő bele ebbe az egészbe? 

– milyen hatalmas könyveket írtak már össze erről, meg arról a személyről, történetről, filmek tucatjait készítették, ha jámbor kisdiákként fordulsz feléjük, még el is hiszed hogy így volt. Elvégre az nem lehet hogy vak vezet világtalant! És telik az idő, még mindig itt vagy és egyszeriben rájössz, mit már korábban is hallottál, nem Shakespeare írta azt a temérdek darabot, nem Leonardo festette az összes képet, Ossian nevű költő nem is élt csak kitalálták, a piramisok változatlan igazi értelme, létezésük oka, építésük módja továbbra is titok, Hérodotosznak csak fecsegett valamit az idegenvezető. Görgey valójában megmentette néhány tízezer fiatalember életét, szó sem volt árulásról… Megtudod azt, amire már magadtól is rájöttél: hősi halottainkat a mindenkori divat szerint emeljük pajzsra, vagy felejtjük el. Hányan pusztultak el a szovjet hadifogolytáborokban és hányan a szibériai lágerekben – máig titok, s alig foglalkoztat is valakiket. Mivel lennénk előrébb, ha tudnánk számukat, odaát vannak mióta már – igazolod tudatlanságod. És kitől várod el emlékük ápolását, ha véreinkről is feledkezünk… Mindhiába ágálsz, az Idő versenyt rohan a pillanat röptével, fogyóban már az emlékezők, megszokássá csitul a fájdalom.1945, 1956, 1989 – nemzedékek születtek csak a legutóbbi fordulat után is… örülj, hogy délután betakartad a rózsákat, talán megérik a tavaszt. Reménykedj, különben is „többségpárti” lehetsz nem soká’ te is, aztán majd odaát… Manapság oly szűkös a Jelen, alig van benne ideje a Múltnak.

– úgy tűnik, a nyugati kultúra egyik mindeddig rejtve maradt életfeltétele (mint rendesen) váratlanul fölszínre robbant és evvel hozzájárult a már korábban megindult korszaknyitó változások folyamatához. A kiéleződött társadalmi megosztottság (szociális helyzet, műveltség, életcélok eltérése, a hagyományok elfogadása/ elutasítása) és könnyen lehet, mindezek még mindig csak a felszín – világszerte tömegek számára lett elfogadhatatlan. A jelek szerint ez így történt Amerikában, Afrikában és Ázsiában is. Európa eddig mindezen kívül maradt, és talán még maradna is, de a migránsválság és más okok, a kontinens politikai elitje dekadens értékrendje itt is felerősítik a változások akarását. Lehet, feltehető, mindez nem magától történik (régi szóval: nem az előzmények szerves fejleménye) hanem valakik gerjesztik, ösztönzik (köznapian szólva: fizetik) a mindenféle elégedetlenség felszínre törését – ki lát a gyökerek közé, a permanens tüntetők zsebébe… Itt tartunk most és a „helyzet fokozódása” láttán ár egyre kevésbé lehet legyinteni, az ijesztő távlatok futása pedig beláthatatlan. A felszínre tört indulatok és a békés megegyezés esélytelensége nyomasztó látvány. Nem tudhatjuk, merre fordulnak az események és a mélyben izzó parazsak tüze mikor, hol lobban fel. A dolgok előre láthatatlansága ugyan nem valami elképesztő fordulat, mondhatni 20. századi örökség, csak éppen a szándékos feszültségkeltés miatt kiszámíthatatlan következményű. A horror-forgatókönyvek idejét éljük, mind kevesebb megértéssel bárki iránt. És természetesen nem zárult le semmi…

– megrendítő képek afrikai elefántokról, amint két halott társuk napszítta koponyáit, agyarait csendben simogatják hosszú ormányukkal. Valóban, talán emlékeznek és búcsúznak. Felidézik néhai társaik alakját és… De akkor mi, fejlett, gondolkodó lények miért vagyunk ilyen megveszekedetten egymás ellen fordult, ön és közveszélyes őrültek? Tényleg megzakkantunk, vagy csak folyton azok kerülnek hatalomra? Miért nem emlékezünk elődeinkre és tanulunk hibáikból? Miért nem becsüljük meg azt a különleges, felfoghatatlan kincset, hogy itt lehetünk Isten csodálatos kertjében… még életben…    

– a civilizáció elpusztul, ha az emberek nem képesek őszintén megszólalni, és nem törekednek arra, hogy megnyíljanak egymás felé – mondják egy mai színdarabban. De lehetséges olyan, hogy egy korszakban többet hazudozunk, mint másikban? Lehet, ezt úgy kell érteni, hogy a (túl)fejlett nyugati kultúrát eluralta a képmutatás és a Hatalom elvárása irányítja még a véleménymondást is… Magyarán ha a valóságot nem tudják megváltoztatni varázsütésre, megkísérlik a róla szóló beszédet korlátozni, szabályok fölállításával, Nem azt mondják, hogy az alma férges, hanem kiváló minőségű bio almát szüreteltünk, annyira egészséges, hogy még a kukac is ezt eszi… Ezután aki undorodik a kukac kakis gyümölcstől, az egészségkárosításra voksol, tehát ellenség!  

– itt három gyereket hagyott ott apuka, még kis korúakat, majd összetalálkozott egy gyermekét egyedül nevelő anyukával, akivel hamar összehoztak egy új, annak második, apunak negyedik gyereket. Amott két lány mellől lépett le apu, mint mondta „új családot alapítani” bár ez még várat magára, így most csak úgy elvan barátnő (i)vel. És tovább és tovább… van, hogy anyu lép le, akár úgy is, hogy se szó, se beszéd – ott hagyja családját. Olvasom: két orosz tizenéves szerelmest szüleik köröztettek, a rendőrök megtalálták őket, mire tűzharcba keveredtek a zsarukkal(!) mindezt közvetítették barátaiknak és mindenkinek, majd bejelentették okos telefonjaikon: mivel letartóztatásuk esetén elválasztanák őket egymástól, nincs más útjuk – kölcsönös öngyilkosság. Megtették. Nők, férfiak, fiatalok, már nem fiatalok – élete kavarog, mint őszi levelek a szélben. Nincsenek korlátok, senki más nem számít, egyetlen életelv: NEKEM jó legyen, ÉN így döntöttem! Bámulsz, mint aki kívül került a világon. Tanácsot adni, párbeszédet kezdeni – kinek, minek? És még csak azt sem mondhatod: ezek az alsóbb néposztályok jellemzői. Nem igaz, a pillanatnyi vonzalom alapján sodródni, csapódni nem csak alul és nem is csak fölül van jelen, amint egyáltalán nem csak a magyarokra igaz. Tehetetlenül széttárod kezed, küzdesz magadért, még köztük maradni.         

– felismerni önmagam – nem megismerni, csak felismerni! Vállalni, ez vagyok! Eszement kihívás. Kudarc, nyomorúság – dicsekvő kivagyiság. És mögöttük én vagyok, de te is! Nyomasztó, Jobb nem belegondolni, jobb kikerülni az egész önvizsgálatot. Végül is leélheted az életed, anélkül, hogy egyszer is szembenézz! És különben is, mi haszna lenne? A többiek látnak, velük vagyok, akik ismernek, magamnak meg minek nézegetni magam? Nárcizmus, hajdani szép királyfi a víztükörben bámulja tulajdon szépségét – ez kell nekem, ezt akarom? Ha valamit, mint a kiscserkész: segíteni másoknak. Önmagam értelmezése csak öncél, másoknak mindegy. Még se. Nekik is jó, ha megtudják, ki vagyok valójában. Csak olyan veszélyes játék – mi lesz, ha megrémülök magamtól, ha elbújnék szégyenemben, ha nem az vagyok, aki lenni szeretnék s akit gondolok magamról… Mondja meg más, milyen is vagyok valójában? Halasszuk el, majd egyszer, máskor, majd ha nem tehetsz mást – kényszer lesz szembenézni? És különben is, mit számít mit látok én – mit tudnak, mit hisznek rólam? Ellene tiltakozni, cáfolni? Ki képes erre eredménnyel… 

– a vénember annyi újságot járat, mintha ettől később halna meg… morogta reggel. Innen egy lépés, a legutóbbi cikk, mert általában nem olvassa el a lapokat, csak átnézi, de ami most fölötlött azt egész rendesen megnézte, lévén szerzője a bunkók világuralmán kesergett. Természetesen egy ismert pesti értelmiségi követte el az írást, a liberálisoktól. Mindenféle fölmerült olvasásakor, az is, hogy ha a nép nem úgy szavaz, mint a vájt fülűek elvárják, akkor bunkó, hogy a demokrácia ilyen, a politika ilyen, és ki kellene várni, mi lesz, netán azt is, várnak egy ciklust és majd a következő voksolásnál ők győznek. De nincs türelem és nincs kegyelem nekünk – bunkóknak. Az új osztrák elnök dicsekszik, de a legnagyobb párt ellene szavazott, az olasz kormányfő majd sírva mondja: azt hitte, őt szeretik az olaszok, a nép… a francia elnök, akit rendszeresen csókkal köszöntött kontinensünk főnök asszonya, bejelentette, meg sem pályázza jövőre posztját, pedig mekkora hatalmasságok voltak mindketten… Mit jelent mindez? Korszakhatár, vagy csak tenger hullámzás? Az újságok sem tudják, csak irkálnak.    

– a nemzetközi fizikus elit mély megrökönyödésére, egy közülük való elit csapat vizsgálata megerősítette a hipotézist, mely cáfolja Einstein alaptézisét, miszerint a fény sebessége most és mindörökké állandó, öröktől fogva ugyanaz. Einstein természetesen halandóként jutott erre a következtetésre,így nem ő volt a világ alkotója, csupán, mint rendkívül „eleven szellem” maradt meg alakja.  Vélekedése nem emelte őt Teremtője közelébe jobban, mint elődeit. Ezért a kérdés inkább az, miért hitték alapvetését többnek, mint egy lehetséges magyarázat, a számunkra nem felfogható világról? Ugyan honnan, és milyen valós bizonyítékunk volna arról, (vélekedéseinken alapuló számításainkon kívül) ami a Teremtés vélhetőn egyik kezdő eseménye volt, az ősrobbanás idején… Nem már önmagában is merész, bizonytalan vállalkozás építeni arra, amit minden bizonnyal fényévek milliárdjai előztek s követtek… Milyen biztonságos, ellenőrizhető módszerrel lehetséges visszakövetkeztetni, a számunkra mérhetetlen messzeségű múltba, az akkori viszonyokra? Nemde  önhittség képzeletbeli várat építeni a kút mélyébe… Mégis: íme az Ember, aki erős hittel értelme erejében, Teremtője titkaira tör!      

– elmondás szerint, állítólag nehezen érkezett e földi világra. A régi görögök úgy tartották, mielőtt a lélek testbe száll, még valamelyest választhat életutat, talán személyes ideált is, teszem azt hős lenne, igehirdető, test-ember, szellemfi és tovább. Ezek az érkező törekvései, az itt és odaát peremén, majd a körülmények szorításában, élethosszig tartó egyezkedésben formálódik ki a tényleges személy, kit szerencsés esetben adottságai arra húzzák, amit mindig is tenni szeretett volna… Mások szerint a földi élet a lelkek büntetése, akik így osztoznak a kitaszított ember szenvedésében. És még ott vannak a párkák, akik így-úgy fonják, kötik és tépik a sorsok fonalát, tudván, tudatlanul, hiszen minden csak az ittenieknek fontos, nekik valóban életfontosságú, majd visszatérve a szellemvilágukba, kivárják Urunk érkezését… Az újonnan érkező valóban „belevettetik” a létbe, talán kérdezése nélkül. Ha a létezés a szellem büntetése, érthető vonakodása. Ha nem – bizonyára olyat tudott meg indulás előtt, ami nem ösztönözte világra jöttét. A 20. századra tekintve és édes hazánk sorsát nézve – elmaradozó lelkesedésünk belátható. És amit jövőnkről sejtünk…        

 

 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.