Tráser László
Cédulák (88-89.)
– megmozdult a világ, az emberek nem akarnak úgy élni, mint eddig. Jobb sorsot akarnak és talán még valami mást is, beleszólást a sorsuk alakításába? Sokan azt is, de nem ez a fő. Jobb életet, mint amit eddig éltek, Afrikában csak úgy mint Ázsiában és természetesen Európában, sőt Amerikában, az USA-ban is! Sajnos mindezt kevesebb munkával, több szabadsággal és boldogabb életet… Nem ők tervezik ezt 
megteremteni maguknak, inkább valahogy elvárnák vezetőiktől. Valaki adja oda nekik. Ez ugyan nagy lehetőség a politikusoknak, főként a föltörekvőknek, ígérik is sorra, de a népek körében már jelentősen lecsökkent irántuk a bizalom. Ma már a tejjel-mézzel folyó Kánaán, már ha rám szavaztok, nem annyira nyerő jövő, talán nálunk sem, mint volt a rendszerváltáskor. Hovatovább hiánycikk lett a hiteles közéleti szereplő. A mindenkori ellenzék ígérete ellenére a legfölkészültebb választó lassan pedzegeti, hogy az éppen regnáló kormányzat nem azért nem emeli fel a fizetéseket „európaira” mert elvetemült tolvaj gazember (persze az! − mondja az ellenzéke) hanem mert egyszerűen nincs elég pénze. Az ellenzéknek ráadásul bevett gyakorlat: ha hatalomra kerülnek, sincs gond, nem kell beváltani ígéretét, csak rá kell mutatnia a kasszára: kifosztották a tolvajok, üres! Így azután minden ott folytatódik, ahol abbamaradt… Legföljebb annyival nehezebben, hogy az eddig folyamatosan átvert választókat miként lehet majd lecsillapítani – ez mind keményebb kérdés lesz a választások után Amerikában. A köznapi, utcai biztonság Nyugat-Európában. Jámbor mód, mint korábban, már nem veszik be az üres szöveget. Vagy ki tudja, de lehet, holnap még kevésbé fogják… Valami megmozdult odalent a mélyben, Afrikától, Amerikáig. Európa vezetői pedig nem értik és nem csak ők.
– a betegség, csak úgy, mint a halál – demokratikus, de nem igazságos! Ki kapja meg, kit ér utol, ez nem függ rangtól, címtől, olykor az a benyomásod, még életkortól is alig. Utóbb persze fölbukkannak a világos okok és nyomukban az okozatok, de ez rendszerint csak később válik láthatóvá. Természetesen fontosak a körülmények, hordozott örökségünk – de hogy ki mit kap ki a nagy kalapból, mi az, amit nem képes elengedni, még ha életével is fizet – elölről nem tudható. És amikor ott fekszel a kórházi ágyon, ülsz a rendelőben leletre várva – kint hagyhatod rangjelzésedet. Beteg vagy. Lehet kiváltságos beteg, mert megkapod, amit a többi nem remélhet ápolásban, külön szobában, gyógyszerben – de hogy mindezek meggyógyítanak – majd utóbb elválik… És még az is lehet, tényleg vagy csak látszatra, de meggyógyulsz Karácsonyra, otthon lehetsz a családdal , eltelik egy év, kettő, olykor már szembe tudsz nézni a Szörnnyel, ami rád támadt, és öt év múlva reggelente hálálkodsz – megúsztad! Azután egy reggel nem hiszed el, amit újra kitapintasz – a csomót…
– két lábon a Nílus mentén, a NAT GEO filmsorozata. Tiszteletreméltó, kalandvágyó fiatalember gyalogol a folyam mentén, most éppen Dél-Szudánba érkezett. Elviszik egy szigetre, ahol, mint mondják, béke honol és így ránézésre elképesztő mennyiségű szarvasmarha, továbbá marhapásztorok. Este előveszi a fölfújható alvózsákját. amit segítőszándékkal egy helybéli fölfúj helyette. A pásztorok alig centi hosszú vörös hajat viselnek, s elképedve nézik, aki teheti, tapogatja is az utazó mifelénk szokott hajzatát. Egy fekete óriás (szó szerint) maga elé fekteti, arccal a földre, megtapogatja a fejét, az utazó közben kissé rémülten megjegyzi, olyan erejű a keze, hogy képes lenne összeroppantani a fejét, majd megadón tűri, ami következik. Mindenki nevet, izgatott, mert a fehér embernek is olyan hajzatot készítenek, mint az övéké – amit, mint mondják – szeretnek a lányok… Az óriás egy csöbörből vagy három liter állott tehén pisit önt a fejére, lecsurog az arcán, folyik rajta, mint a kisbaba fürdetésénél. A tehénpisi egyébként fertőtlenít, jegyzi meg magát bátorítva, majd elég kétségbeesetten töprengeni kezd: mit keresek én itt? Kérdése a levegőben marad, a következő képsorok már ismét egy autóban mutatják, amint Dél-Szudán egy békés körzetébe igyekszik. Semmi több, találkozott a két kultúra, s békésen elváltak. Lehet, hogy azok ott a szigeten, ha történetesen kitör a marhavész, megindulnak Németországba, akár rajtunk keresztül is… tehén van nálunk is, ereszt is magából.
– tizenévesek rangsorában rendre a szex kerül első helyre, a szeretet és szerelem hármasából, mondja egy lélekgyógyász. Állítólag tömegével kiégettek és szexuális zavarokkal küzdenek a tinik. Felnőtt korunk magasából nézve, a mély fölháborodás kézenfekvő érzése helyett érdemes lenne meggondolni, vajon hogyan rangsorolnánk érett életkorban nevezett fogalmakat – de magunkban! A szeretet szülőknek és öregeknek való, a szerelem kivételes állapot, nem tart soká… ami mindig itt van, élvezhetőn – a szex! A boldogság fogalmát nem hogy nem tanítják, tán ki sem ejtik az iskolákban. A boldogsághoz vezető tanítható, mert biztos utat senki nem ismeri, aki már eljutott oda, önvédő bölcsességgel hallgat. Manapság kérdezni sem szokás ilyen tárgyban a tanárt, de minek is tennék? Igaz, annyira különbözünk mindenben, hogy még csak elgondolni is lehetetlen, ki mindenki mitől boldog és abból mi nyilvános. Gyerekeink magukra maradtak ebben is, sokaknak még szeretet élménye sincs, vagy csak kisgyermekkori emlék… szerelem – sötét verem, szólt a nóta régen és ma is így, csak durvábban. A házastársi, partneri hűség véget e témában is majdnem lehetetlen, de legalább is beláthatatlan következményű az őszinte párbeszéd, már a köznapi kísértésekben is rendre elbukunk, mi példaadásra képtelen felnőttek. Bűneinket enyhítő körülmény: körülöttünk minden a mai gyönyörűség élvezetére ösztönöz, a világot uraló elképesztő, félelmetes nyilvánosság, miként a holnap rád sziszegő bizonytalansága… Ami ma a kezedben van, a mostani öröm valóság – a többi álom. Tolsztoj még azt mondta: minden ember boldogsága azonos okoktól való, de boldogtalanságuk indoka különböző. Az önként vállalt, kegyetlen nyilvánosság kizárja a titkolózást, posztolod örömöd, bánatod, kiadsz magadról mindent, ami szerinted érdekes lehet. Talán fölfigyelnek rád, talán észrevesznek, talán mégis történik valami – Velem! Az hogy ezen kívül még megfigyelnek is a kamerák, lehallgatják a telefonod, pontosan bemérik éppen hol vagy, kivel beszélsz s miről, és te magad is kiírod, mi van veled, tudják, ha akarják mennyi a pénzed, mire gyűjtesz, kivel élsz, azt is ha félrelépsz… Ha „őket” érdekli valami felőled – nyitott könyv vagy, olvasódra várva. Megkapod, ne félj, adataink milliárdjait gyűjtik, rendezik, kikövetkeztetnek mindent, szorongás nélkül beláldoznak, ha az kell céljaikhoz. Csoda, hogy te, parányi csavar nem bízol semmit jövődre, miről mások döntenek – élsz a mának s nem a mamának…
– talán csak látszat, de mintha az emberi életszakaszok olykor több, másszor kevesebb párhuzamot mutatnak. A kisgyermekkor, tovább a serdülőkorig, majd a gyönyörűség kora, egészen a fiatal felnőttig, megannyi lényegi hasonlóság, szinte már megegyezés – mindenki így teszi. Az alakot öltő személyiség formálódását kísérő érzelemkitörések, a mindent elűző önmagára figyelés, fölfedezi önmaga távlatait, lehetőségeit – páratlan életszakasz, de minden egyediségével is a kortársak hasonlóságát jelzi. Közösség iránti vonzalmuk elemi erő, még a nemi vágyat is legyűri. Együtt élnek, egymás melegében, éppen a másikban önmagukra ismerés, a hasonlóság bűvöletében. Semmi és senki nem olyan fontos, mint a kortárs csoport, a barátság szent köteléke. Ami föltöri e benső kört, szétszakítja a sűrű fonadékot – bármi lehet: szerelem, hivatás, szenvedély, családalapítás, megannyi távoli hívás… Felnőttkori magány, unott társak, napi robot… Majd az áldott/átkozott öregség, megint csak hasonlóvá tesz a többi panaszkodóhoz, majd következik a sokszor megváltó halál – mint a többié is… Egyformák leszünk újra, mint érkezéskor. Örök körforgás.
– Mindenkor idejük van a zsoltároknak / Gyémánthegyen állunk, / De zsebünkben kavicsok vannak/ Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk… elszorult szívvel olvasom József Attila szavait, fölmérhetetlen költői erejét csodálva.
– S Gábor sírverse: Negyvenkilenc éves kölök / végtelennel szöszmötölök / és időtlen tűkön ülök; / kövem alatt tündökölök. A szegedi irodalomtörténész, Fekete István kutatója el is ment 49 évesen. Béke poraira.
– évtizedek óta professzor, megszokta címét, hozzánőtt, mint a japán maszk. Már réges-régen túl van mindenféle korhatáron, de nem tudják egymást elengedni. Bejár egykori intézetébe, ott is úgy jön-megy, mintha el sem telt volna az a néhány évtized, ami sokaknak egy élet. Újabban azonban megdöbbenve tapasztalja, a lábai és az elméje sem akar neki engedelmeskedni. Valamiket ugyan beszél, arra olykor válaszolnak a körülötte lévők, néha ő felejti el, mit is kérdeztek tulajdonképpen, hozzáöregedett felesége tartja számon még testi panaszait is, gyógyszereit már régtől. Újabban nehezen lép, bizonytalan, újonnan vásárolt háznyi nagy autóját használja szívesebben, csak a táblák zavarják, ezért inkább oda se néz. Ha belejönnek, mint legutóbb is, hát kifizeti, kerül, amibe kerül. Még írna fontos dolgozatokat és világkongresszusokra is járna, mint régen, de odajutni és újabban a feje is olyan nehéz… Valakik arra figyelmeztették – ez az öregség. Megdöbbenve hallotta ezt a csúfságot, amikor ő gyógyszert kért bajaira, lehetőleg csodaszert. Elképedve hallgatta, újabban milyen sokan meghalnak, pedig néhányról nem is látszott, amikor annak idején együtt dolgoztak, a dátumra a felesége sem emlékezett. Egy ütődött ott röhögcsélt az asztal végén, hogy eddig még mindenki halandónak bizonyult – nem is értette, hogy jön ez ide…
– harmadik napja meglátogatja az erkélyen az encián bokor virágait egy „kacsafarkú szender” akit bogárkolibrinak is neveznek. Testhosszával megegyező pöndörnyelve mérete, avval szívja ki a nektárt, közben szárnyaival rendkívüli sebességgel verdes. Kacsafarka onnan kapta elnevezését, hogy talán tényleg hasonlít a hápogóra. Amint olvasom, valójában bogárnak álcázott lepke, nekem minden esetre örömet szerez látogatásával. Három virághoz repült oda, de csak kettőnek nektárja kedves számára, a még jelen lévőkhöz éppen csak oda száll, s már tovább is áll. Sem az aprócska piros rózsa, sem a klemátisz lila szirmai nem vonzzák, azon már meg sem lepődök, hogy a teljes ragyogásban lévő muskátli is hidegen hagyja. Nem tudom, honnan jön, vélhetőn a nekünk nem igen érezhető virágillat tájékoztatja, de egyéb fontos ügyei is lehetnek, mert mindhárom napon alkonyatkor érkezik, és miután végig szívogatja a kis égkék virágokat, sietősen távozik, bár később még egyszer visszatér. Örömmel látom, de az enciánka nyílása az ősz jöttét jelenti, amit a téli hideg sötét követ… De a Vendég még itt lebeg.
– titkod – arcodon / olvassák vagy sem – mutatod.
– az egykor nagyhatalmú, mára mozgásképtelen öregember tolószékből nézi utódait, kikre akkor föl sem figyelt, minek is tette volna – s ma jóindulatukra utalt. Arcát keresztbe-kasul szabdalta az Idő, de még elvitette magát ünneplésére, ha néhai önmaga árnyékaként is. Mondott is valamit az állítólag miatta egybegyűlteknek, milyen tisztesség számára az ünneplés, mely az általa tisztelt elődök legjobbjainak jár csupán. Hívságos szavai mögött a rettenetes fájdalom – ó, jaj meg kell halni, jaj meg kell halni… Elviseli ezt a nyilvános beteg-bemutatót is, hányszor végzett hasonlót, csak akkor mindig ő állt a közszemlére kitett fölött, s soha eszébe nem ötlött, hogy egyszer még vele is megesik. Most itt van, tömegelnek körülötte, olyikat fölismeri, másokat nem, de már egyre megy. Senki sem enyhíti félelmét a Sötét árnyéktól, sem magánya ürességét. Elviseli hát, s még rá is szór némi púdert: micsoda megtisztelő dicséretetek… különben miért is ne, holnapra kipiheni, de éjjel még megemészti az átélteket, álom helyett megteszi ez is.
– vajon milyen reménységgel jönnek világra az újszülöttek? Igaz, el sem hangzik a kérdés, nem reménységük, még létezésük felől sem… Hajdanában az egzisztencialistaként tekintett gondolkodók, a „létbe vetettséget” emlegették, mint akikre ez méretett: meg kell születnetek! Ki tudhatná, milyen igazságot rejtenek a szavak… És a virágok? Látható, ha fürtökben, bokorban vagy egymás mellett többen is nyílnak, akkor egyikük „vállalja” az első kockázatos szerepét, majd őt követik a többiek… Hüvelyknyi növényke, afféle kis bütykös pozsgás, egész nyáron csöndben el volt sárga virágú társa mellett a cserépben, s mielőtt hidegre fordultak volna az éjszakák beköltözött a szobába. Itt is meglapult, miképpen ezt tette odakint is. Azután láss csodát, néhány napja, körömnyi levélkét fakasztott, s amint most nézem, már ott a levélke párja is, ketten néznek a világba. Itt egy gyertya virág nevezetű kis rejtély is mellettem, akinek ceruzányi törzséből vékonyka sarj fakadt… Bátor katona. A lila bársony tányér is kibontotta kisujjnyi szirmait, az erkélykorlátra kúszott, eddig jó idő volt rá, napsütés, de most éjszakára esőt hozó szelet ígérnek, őszi napokat. Nem tudott róla vagy neki akkor is nyílnia kellett és tündökölni? Milyen reménységgel nyílt a világra? Bizonytalan járású öregember viseli gondjukat. Így élünk mindahányan, tudva vagy sem…
– Isten a Teremtéskor összekötötte a Múlt, a Jelen és a Jövő folyóit, megalkotva az Isteni Terv útját… célja, értelme, állomásai, miként a Teremtésnek is, előttünk titok. Jelen vagyunk, talán meghívott vendégek, de nem részesek – számunkra nehéz helyzet. Kosztolányi szavaival: dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.
– valójában mi a tárgy, kivált, ha ismeretlen jelentéssel bír, készítője nélkül? Mi ma a piramis számunkra, mit jelent nekünk és mit jelenthetett egykor építőjének? Talán képet ad egyik másik „felfedezőjéről” amit tettek ezekkel a kőcsodákkal: egyiknek üreget robbantottak falába, másikat amennyire tudták elbontották, kormos fáklyákkal haladtak folyosóikon – mint tudatlan pusztítók. Itt a földre szállt csoda előttünk, mi mégis oktondi gyermekként püföljük, mint barbárok a sötétből… Amint a műalkotás is, ember nélkül értelmetlen tárgy, kakofónia, bizarr ismeretlen, de alkotójának, értő közönségének… Az Ember földi útjának eredendő bizonytalanságát, esetlegességét éppen a szerteszét heverő ismeretlen tárgyak, magyarázhatatlan alakzatok bizonyítják. Isten szerepe, szándéka elődeinkkel és velünk?
– Sacha Batthyány, az És nekem mi közöm ehhez című oknyomozó írás szerzője nem áll mag az egyik totális diktatúránál, ezért kérdi: vajon hogyan tehetnénk különbséget Auschwitz és a Gulag között? Nagyapja 10 évig raboskodott szovjet lágerekben, ezért most a szerző egészen Szibériáig utazik, megérteni, mit jelentett valójában a Vörös Hadsereg felszabadítása? Az egyik fogolytábor kerítésénél állva azután arra gondol (fölismeri?) a jólétbe elkényelmesedett nyugati társadalmak számára, így Svájcban és másutt is, ez a tábor egyszerűen értelmezhetetlen. Azt kérdezi: vajon nem csökken a mélység-élesség, ha folyton csak fölfelé haladunk? Teszi mindezt az egykori magyar arisztokrata család mai sarja, akinek egyik nénikéje, Batthyány-Thyssen Margit és férje 1945. március 24-én Rohoncon 180 zsidót mészároltatott le egy ünnepségen, kastélyuk udvarán, az est fénypontjaként, számos SS főtiszt jelenlétében… fölfoghatatlan, eszelős borzalom.
– valakiknek el kellene töprengenie ama furcsaságon, majd az eredményt nyilvánosságra hozni, hogy valójában kik döntenek s milyen szempontok szerint, ama jelentéktelen kérdésről: merre tart a tudomány? Valamelyest pontosabban, például a természettudomány útja merre és miért éppen arra halad? Bizonyos területei vélhetőn a szükségletektől körül határolható kérdéseket igyekeznek megválaszolni, mindenek előtt a hadi ipar követeléseit, majd a gyógyszeripar, orvostudomány ágai, a geológia, a tengerek, óceánok kutatása, talán az élő világ általános és részleteinek vizsgálata, egyebek… Természetesen a haditechnika kiemelt igénylő, mint a narkotikumok és persze a bűnözés… De a felszín alatti részecskék világának kutatása? A mikrovilág, a nanorészecskék tartományainak főbb kutatási irányait a lehetőségek vagy valami távlatos cél igazítja? A katonai eszközök fejlesztése természetesen változatlan prioritást élvez globálisan, a legutóbbi világháború óta folyamatosan, ami minden tudomány területre meghatározó súllyal nehezül. A bölcsész-jogász területek kutatási irányai vélhetőn alig függenek társadalmi igényektől, lévén azok „ismeretlenek” illetve nem kerülnek „körön belülre”. Magyarán az ér el tudományos rangot ezen ágazatokban, akinek kapcsolati tőkéje, megrendelései ezt igazolják. A merre halad kérdés rémisztő válasza: amire pénzt lehet szerezni?
– tündérálom – ritka kincs, csak emléke él, halványulón. Tán valaki színésznő képét látta előtte, szőke volt és oly régről ismerős, pedig ez nem lehet való! Álmában vele volt, beszélgettek a napfényben, s ha nem tehette is, vékony mezsgyén járt, olvadón. Tudta mit tesz, de a hívás mind erősebb s ő mind engedőbb, ó a Bűn nem is az, csupán szédült vándor, ha oázisra rátalál, hol édesvíz az árnyas fák alatt, zöld fű a bokrok alján és minden szép, mint a csábító… Valaki még szólt is neki, nem változtál gyermekkorodtól? Szava édes zene, bár hinni nem hihette, de mégis, lehetséges visszamenni régvilágba? Fájt is ébredése, maradt volna még, tán’ kérte is a Pásztort, maradna – de ami mondva volt, fölötte álló Parancs – ébredés! …oly távol vagy tőle, s mégis közel… nincs idő és messziség, a tegnap itt van veled, tán’ el se múlt… jöhet már érted!
– tegnap még édes napsugárban kerengve-forogva, amott csak úgy zuhanó madár módjára, mára goromba széltől tépve – szállnak a levelek. Végre ágtól szabadon, ég alatt – föld fölött, mintha csak lennének szárnyaló madarak, merészen, bátran röpülnek, meg nem állva, le nem szállva – amíg csak zúg a szél! Itt sárgul, amott vérpiros vadszőlő, a platán még zöldell, a keserű vadgesztenye még fényesen ragyog, tüskös héja vaskos zöld burok, szél rázza a fákat, maradék lombjukat tépi – elszállt a nyár, elinalt, messzi van, még meg kell érni a Tavaszt! Még oly távoli, képzelgés fölidézni, csak egy kép ha fölvillan, amint napfényben fürdik a lég és friss levélkék az ágakon! Maradj velünk Uram, sötét napok jönnek, hideg éjszaka a világ.
