Tráser László
Cédulák (86-87.)
– váratlan késztetés: fohászkodj lelki üdvéért az egykor elhunytnak. Tanárom volt, nagyhatalmú professzor, a régi magyar történelem vaskos kötetei bizonyítják munkásságát, igaz, adathalmazuk nem csábít olvasásra, de elfogadom, okkal minősítették tudóssá. Egy szerzője halála után évtizeddel megjelent memoárból megtudhatjuk, méltatlan intrikák szereplőjeként is emlékezetes marad. Sejtethettük ezt akkor mi is, jelentéktelen hallgatócskák, mert a védteleneket is sújtotta, hisz’ ugyan milyen védőeszköze van egy vizsgázónak… de mit tudtunk és főként értettünk mi abból, ami pedig velünk is történt… Éltünk, mint a gyermekek, szakadékok peremén – gondtalan. Egyszer valami fórumot tartott a professzor, talán néhány évvel az akkoriban nagy jelentőségűnek vélt, a szovjet párt 20. kongresszusa után. Hruscsov itt támadta először nyíltan, teregette ki egyébként titkosított beszédben elődje, Sztálin véres uralkodásának némely, jelentéktelen titkait. A mindenkor hithű szegedi professzor, aki már váltott „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványáról” és mert nyílván pártfeladatul kapta, Rákosait gondtalan feledve, átállt Kádárékhoz. Mi persze nem tudhattuk miért vállalta beszédét a fórumon, csak hallgattuk illő alázattal. Érthetetlen késztetést éreztem és kérdeztem: mi a garancia, hogy ez többé nem ismétlődik, Professzor úr? Kapásból vágta rá, szívére mutatott a zakó alatt: mi! Az angyal mögöttem állt és a következő kérdést már nem tettem föl… Ezután buktatott meg kétszer egymásután, az év végi szigorlaton. Pedig nem voltam rosszabb a többinél. Most kell nekem érte fohászkodnom? Nem kívánok rosszat neki sem, de nem vitt rá a lélek. Kötetei porosodnak, személye most mégis felbukik a ködből, az emlékkötet lapjain. Lám megesik vele az akkor képzelhetetlen – nem ő vizsgáztat, mégis bukásra áll. Hányan sorakoznak még mögötte, egykori egyetemi – közéleti – politikai hatalmasságok , egykor országos urak… a Sors igazságtevése lenne?
– a Teremtés – lehetséges lenne?
– szokott helyén az első sorban, évtizedeken át, a rendszerváltás után is, természetes módon bűnvallás nélkül. Végül is az utód pártban posztol, önvád nélkül vállalva önmagát. Ez derék, egyenes beszéd. De a nyilvános számvetés, mint régimódi bűnbánat – elmaradt. Nincs egyedül, mások is 
így tesznek. Most egy évtizedekkel korábbi, az 1986-os írószövetségi ülés jegyzőkönyve jelent meg, ott olvasom a nevét, mely után a meghatározás: kommunista politikus. Az írószövetség közgyűlését igyekeztek megakadályozni, a szűken vett pártvezetés részéről, köztük a hölgy. Odatartozott ő is, igen szépen fogalmazva „antidemokrata hatalomgyakorlóként”. Nem kérdezi senki, nincs is mire válaszolnia. Akkor sem kérdezték múltjáról, amikor hatalma csúcsán volt, a rendszerváltás után, ama nyolc évben, magas közhatalmi posztot betöltve az új Parlamentben. Talán ezért a hallgatásért tartunk itt, a közönyös demokráciában.
– Te fogod föláldozni az embert, aki magában hord engem – de jól értsük Jézus szavait Júdáshoz, csak az ember teste az, amit föláldoznak, Jézus lelke azonban nem, hiszen az maga Isten. Eretnekség vagy sem – aki elolvassa Júdás elveszett evangéliumát, találkozik e megrendítő szavakkal. Amiként az a talán sokunk ki nem mondott kérdése is választ kap így: miképpen volt lehetséges Jézus földi útjának tragédiába torkolló szakasza, ha egyszer fűszál nem rezdül az Ő akarata ellenére… Júdás elveszett evangéliuma szerint, Jézus földi története Isten akarata szerint ment végbe, s Ő Júdást szemelte ki az áruló nehéz szerepére, föláldoznia az embert, aki hordozta a Szent Lelket. A vallási intézmény természetesen „kiegyenesítette” ezt a horrorba forduló történetet, jókra és gonoszakra osztva Jézus tanítványait, mintha ilyen egyszerű volna a világ. A történtek értelmezése, a másik út, a másik lehetőség melyet ez a kopt nyelven fennmaradt papirusz hordoz évezredek óta, tudhatatlan. Különben bűnbakká tenni egy embert sokkal könnyebb, mint azon gyötrődni – ami történhetett… így volt ez mindig is.
– Isten nem kockázik, mondta a legenda szerint Einstein, annak indoklásául, miért törvények őrzik rendben a világot, mely éppen ezért megismerhető és hasznosítható, mert magyarázható. Ám az emberi reménységen kívül, miszerint az univerzumot igenis világosan definiálható, tehát leírható törvények kormányozzák – nos, eme előfeltevésen kívül Isten mindenhatóságát semmi és senki nem korlátozza. Isten miért ne engedné működni a véletlent ezernyi alakban? Köznapi életünkben is tapasztaljuk a nekünk éppen jó, vagy ellenkezőn, rossz, katasztrofális együttállások jelenlétét életünkben, miért ne lehetne ugyanígy odakint a végtelen világban? Ki tudhatja, milyen viszonyban van Mindenható urunk az általa alkotott világ törvényeivel? Hegyet völgy nélkül ő sem teremthet – dünnyögték régtől fogva. Ebben a világban, amelyet mi ismerünk, valóban nincsen hegy völgy nélkül – és egy másikban? Ha egyszer az ú. n. sötét anyag alkotja az univerzum mintegy 95%-át, amelyet nem ismerünk, csak hipotézisként használunk, mert ellenkező esetben összeomlana tudásunk a világról, akkor ugyan milyen alapon teszünk állításokat a szent Egyetemesre, mindenek Egészére vonatkozón? Természetesen mondhatjuk „a matéria, az anyag tudománya, a Természet törvényei” de hiszen azok kis világainkra érvényes képeit írta le Einstein, azóta többszörösen igazoltan. De az Egészet leíró sejtések tapasztalattal nem igazolt költői képeink, melyek éppen kifejezhetik akár a való világ látomásait is, de önnön lélekformáink inkább tükrözik… Korlátoz az arasznyi lét, nem enged túl Földanyánk szellemének hatókörén.
– szokott módon váratlanul, ismét fölbukkant egy tudománymagyarázó beszélgetésben Einstein és Niels Bohr közti párbeszéd egy részlete arról , létezik, létezhet-e egyáltalán távoli kölcsönhatás a kvantum részecskék között , vagy ez csak egy téves értelmezése a helyzetnek. A vita, eszmecsere, mely már sok éve, a világháború táján bukkant föl, nagyon is valóságos, sőt „kissé nagyon rémisztő” mert arról szólt, és folyik azóta is, vajon igenis rend, rendezettség uralkodik az „anyagmélyi” világban vagy emberi viszonyainkhoz nagyon is hasonlatos szubjektivitás – jobb szó híján. Einstein bízott a józanész mindenhatóságában, Niels Bohr az abszurditásra tett. S most arról szól a fáma, ez utóbbi felé hajlik a mérleg… Az ember talán sok évezrede jelen van és megmaradt a körülmények és játékszabályok folytonos változásában is, de ez Isten nem szűnő figyelme nélkül nem volna lehetséges, az evolúció egyetemes hipotézise legalább akkora elfogultságot tételez, mint a Teremtés elve, jól lehet ez utóbbi nem taszít valami lidérces iszonyatba.
– napok óta olvasok egy Neumann János mondatot döbbenettel: „A matematikában az ember nem megérti a dolgokat, hanem megszokja.” Ezt a néhány szót sem igen lehet megérteni. Neumann János mondta ezt? A matematikára, 
aminek egyik briliáns művelője volt? Nem megérteni „csak” megszokni? Mintha azt jelentené, nem fárasztani elmém, fogyasztani időm, hogy mások után loholjak, elfogadom és megyek tovább a magam útján… De akkor hol marad az egész? Az más dolga lenne, meg különben sincs elég erőm és életidőm „mindenre” még arra sem, amit szívesen megnéznék, bőséggel elég feladatot jelent saját utam követése… A mondat kísértetiesen emlékeztet saját érzéseimre a könyvolvasással. Már nincs annyi időm utána menni minden érdekesnek, teljesen elég a sajátom, ami leszűrődött, odasodort magához, belenőtt az életembe, és mostanra velem maradt. Ismerem korlátaimat?
– csak nehogy magammal vigyem: Kolumbusznak az apósa tagja volt egy titkos társaságnak, ami a Templomosok utódaként üzemelt, Krisztus király lovagjai elnevezéssel, és ezek ismerhették elődeik titkait, így Amerika létezését, sőt az Újvilág elérhetőségéről is volt képzetük, netán csillagászati ismeretük. Kolumbusz kapott útravalóul egy iránymutatást, merre kell hajózni, hogy hajói eljussanak oda, ahol a Templomosok már jártak… S mivel mindennek bizonyítékai vannak is meg nem is, előtaláltattak is meg nem is, ez akár így is történhetett… A katedra szigorával kijelentett állítást nem bizonyítja a több százados vésett kő, mint a mesékre, mondákra és képzeletre hagyatkozót. Különben meg Kolumbusz aláírásában szerepel a „kampós x” amely titkos jelet képezett a Templomosoknál….
– a könyvesbolti eladó, olyan 40 éves forma, fölháborodott, mert mint mondja a tinik között sikeres kiadványok egyike arra bíztatja olvasóit: törd el a gerincét, taposd meg, köpj az oldalai közé , győzd le a nagyokost! Mindezt a könyvvel kell elkövetni és a lányoknak tetszik a felhívás… Talán valami dörgedelmet vársz most tőlem, igen tisztelt Olvasó – de az ezúttal elmarad. Szomorúságot érzek csupán. Fogy az időm, s mert legalább időnként átérzem ezt, nem is óhajtok ilyen zagyvaságra szót pazarolni. Szeretnék még utána olvasni néhány engem is foglalkoztató témának, de mind gyakrabban érzem, elég lenne csak bámulni a napsütötte leveleket, amint játszik zöldjükkel a z aranyszín, távolban a kék ég… eszembe sincs leckét adni nekik. Még ha örökké élnék, de nem! Különben is borítékolhatón jutottunk ide. Amikor késelnek, robbantanak, szándékkal, megtervezve gázolnak, neki vezetik a repülőt a hegynek,hazafelé tartó utasokkal teli, belevezetik a tengerbe, szintúgy civilek százaival, s miközben milliók élnek a nyomorultakhoz képest földi paradicsomban, más száz milliók és még sokkal többen cipőt nem viselt erős barna lábon érkeznek „olaszba”… Széttört minden darabokra. Jó magaviseletet prédikálni nevetséges. Még sincs más utad. Kétezer éve velünk az Ige, nem veheted semmibe. De már csak magadban szörnyülködsz. Kint a lángsugarú nyár – és a könyvtaposó ifjúság.
– közvetítők vagyunk, akár a sorsunkat szövő párkák kezében is, vihetünk életerőt, szerelmet, s persze halált. Mindezt tesszük leginkább tudatlanul, mint ki dolgát végzi, történjék abból bármi is. A buszvezető gázt ad, nem nyit ajtót, a dühtől vöröset látó utas robbanás közeli állapotban, úgy érzi megszégyenülten áll a megállóban, beleköt valakibe, kész a baj, pedig aznap fontos értekezletre várják, higgadtan kell döntenie egy diákja ügyében, most pedig ráadásul elkésik, s kezdődik mai napja. Az ifjú médiamunkást (még nem az, csak éppen elkezdte a pályát) riportra küldik, de mert a város túlsó végén tartanak valami jelenték telen beszélgetést, a hó is esik, szóval csak fölhívja őket az utcáról, elég lesz az. A riport helyett az esemény öt sort kap a lapban, gondolja ennyi éppen elég neki. A helyi rádió még aznap délután ismerteti az akciót (mellesleg a főszerk rokona szervezte) amellyel kapcsolódtak az országos gyűjtéshez, s a sajtótáj végén (ő persze előbb hívta a szervezőt) váratlanul bejelentették… ők minderről lemaradtak. Indiában pillangó szárnya libben – Európa egy nagyvárosában a robbantó ember döntött, viszi már a halált…
– amikor hallgatta az öregembert, egykor híres sebészt, tán’ már maga is látta a denevéreket, alig féltucat,a fecskék csak egyszer jöttek, amint alkonyatkor köröznek a kerti tisztás fölött. Vajon honnan jönnek ilyenkor, a padláson fészkelnek? Nem valószínű, inkább a kistemplom tornyában, de az van egy kilométerre is, mondta erre, mi az egy denevérnek, kérdezett vissza az orvos, két perc alatt megjárják! Később villámlott, dörgött, valami eső is esett, becsukta az ablakokat, amikor újra eszébe jutott, az öreg orvos ma este ebben a zivatarban nem nézhette a denevéreket s hirtelen úgy érezte, ezt a képet fogja majd magával vinni, ha mennie kell. Ő legalább is ilyenekről gondolja, megéri eltenni ezeket, már ha fontos lenne odaát valami innenről. Édes jó Istenem, ki tudja – de emlékeztetőnek, hol jártál, hol éltél, erről ráismerne. Igaz, még a Nílust is elmesélte a telefonba, amint hajón utazott és végignézte a naplementét, ami őt a Tiszára emlékeztette, mert ott látott hasonlót. Ezt ismerte, a Tisza szíve legmélyén volt, mint a gyermekkora. Sokszor nézett a lemenő Napba, ismerte a színét is, azt a vöröses – sárgát, ami még nagyon melegít, azután hogy eltűnik a sötétben, hűvös marad utána. Ez is olyan lehet majd odaát gondolta, amiről talán sokan révedeznek – ha tehetik…
– ahogy a szegények vásárolnak… nézzük a kétféle borosta-lehúzót a polcon, az egyik ezer körül, a másik nem egészen ötszáz. Nyúlok a drágább felé, megfogja a kezem, és mondja: de a másik az olcsóbb! Kellemes asszony, segít vásárolni, most jó szándékkal figyelmeztet, a másik az olcsó. Föl sem vetődött benne a lehúzó minősége, nem is nézte, kézbe sem vette – az olcsóbbat kell megvenni, ez a Törvény. Ezt eljátszottuk még vagy kétszer, akkor lemondott rólam, vettem, amit akartam. A másik üzletben, a mintegy félszobányi vegyesboltban becsapott az ismerős pultost helyettesítő eladó. Erre kísérőm figyelmeztetett odakint az utcán, mert először 140 Ft-t mondott, azután 150-et! Arra hivatkoztam, ha ez örömet okoz neki, sikeressé tette a napját – vállalom. Amikor később fölhívtam, elmesélte: 6 pogácsát vettem neki, de már csak 5 maradt, mert egy öregember ült a főposta épülete előtt és enni kért, maga elé tett papírra írta ki: éhes vagyok. Olyan jó arcú öregember volt, adott neki egy pogácsát. Látta, örömöt okozott vele, tette hozzá… elszégyelltem magam a költekezésért.
– csalatkozhat-e valaki akár egész életéről kialakított ítéletében? Lehet tévedésben élni önmagam felől? Egyáltalán, olyan nagy tudomány helyesen ítélni önmagunkról? Nem tudom a választ, mely valójában az önismeretről szól. Egyik munkahelyemen volt egy kollégám, aki egy alkalommal arról beszélt nekem bizalmasan, ő tudja, ki lenne jó főnök a cégnél. Legyen korrekt, igazságos, kiváló szakember, így képes pontosan megítélni a munkatársak teljesítményét. Álmélkodva hallgattam a felvezetést, ugyan hová fog kilyukadni? Nem kellet sokáig várni, megnevezte az alkalmas embert – önmagát. Szerencsémre hallgattam, nem szóltam. Nem sokkal később megkapta élete álmát, főnök lett. Nem sok témát tudnék megnevezni, amiben egyetértettünk a kollégákkal, de hogy a többség szerint rémisztő főnök lett, az a titkos szavazáson is átment volna – zárta történetét az emlékező. Némi sörök után hozzá tette: mondanom sem kell, a főszereplő mindvégig úgy hitte, hibátlanul teszi a dolgát, hisz szeretik…
– az asszony férje vagy két éven át küzdött halálos betegségével. Utóbb, tán’ egy éve már úgy érezték meggyógyult, de legalább is túl van a nehezén. Addig szörnyű kínszenvedésen ment keresztül, az arca is elváltozott, a haja először kihullott, később kopaszra nyíratta. Hősiesen küzdött, korábban tanár volt, de amikor a tavaszi tanár tiltakozásokról kérdeztem, a mindig derűs, nevetésre kész hangulatát már elvesztette s szinte halálos komolysággal válaszolta: olyan messze kerültem ezektől a dolgoktól… Éveken keresztül ha az utcán láttam őket a feleségével, szinte katonai díszfelvonulások szintjén művelték az „egy ütemre lépést”. Régebben, amikor még tanított, többször mondta: már számolja az éveket, vágja a centit. mennyi van még nyugdíjig… hát ennyi volt, nem érte meg. Nincs se tanulság, se hiba, ha csak az nem hogy dohányzott, de különben bizonyosan nem bírja ki a kezelést, szóval úgy alakult – mennie kellett. Asszonya szemmel láthatón nem bírja fölfogni, ami történt velük, hisz’ oly igen nagyon együtt voltak, összetartoztak szorosan. Bizonyosan úgy jutottak el a nagyszülői korba, hogy nem csalták meg egyetlen egyszer sem a másikat, nem léptek félre, hűséggel kitartottak, s most tessék – egyikük elment, tán mindegy is, melyikük. Aki itt maradt, egyedül lesz most már halálig! Lehet azt sem bánná már, ha jönnének érte is… De élni kell, az unokáknak kell a mama, még ha most neki fontosabbak is, csak adjanak erőt az Életére figyelni, különben elviszi a Kaszás, vagy csak úgy pőrén – megszakad a szíve. Életmentők az unokák, rajcsúroznak is napestig. Ha nem nőnek így össze a férjével – talán könnyebb lenne, de az ilyen töprengésre nincs értelmes válasz – ők így éltek. Jóvátenni nincs mit, újra kezdeni sem lehet semmit, egyszerűen véget ért közös életük. Elmúlt. Vége lett és itt maradt egyikük, aki nem képes felfogni, miért történt ez velük, éppen velük… Hitek dőlnek halomra, a remény messze száll, csak a bánat kövül a lelkére, arcára, nincs menekvés. Fekszik-kel csak evvel, keményen rá nehezül, mint a Kő. Ezt kaptad, s mint minden fontos történés – készületlen ért. Tudhattad volna, persze ha megengeded akár csak a lehetőségét is, hogy elmehet, nem gyógyul meg, megfoszt magától téged, akinek örök hűséget ígért s ezt eddig betartotta minden körülményben. Most mégis megcsalt, egyedül hagyott – végleg. Ha volna ilyen az emberi életben hogy örökre – erről elmondhatnád. De minden csak szó, meg képzelet, emlék, a Tény marad, mint a Kő. Elment – nélküled. El kellene engedni, de az életedet könnyebb lenne szélnek ereszteni… Ti ketten voltatok Egy. Tulajdonod volt, mint te neki. Hűtlen lett, itt hagyott. Minap láttam asz utcán az asszonyt, visszaköszönt, de az arcán zavartság. Nem érti hogy történhetett ez velük? Mondják, a sírt benövi a fű, eltakarja az Idő. Meglehet, mondaná, ha tudna róla beszélni…
– a fecskék csak úgy eltűntek az égről. Korábban gyülekeztek, a fiókák repülni tanultak, hangoskodtak, időt adtak hogy hozzászokj: ők elmennek, te itt maradsz. Látványos búcsúzásuk reményt adott, megéred és visszajönnek. Idén már tavasszal is akadozott érkezésük, a nyár közepén valamivel többen cikáztak a kék égen, de mostanra egyszerűen eltűntek. A legyek hatalmasra nőttek és nem akarnak félni tőlünk. Tartok tőle, e két levegőjáró sorsa összefügg. Meg a miénk is velük… Mikor lesz még Tavasz s megérjük-e…
– Isten mindenhatósága alaposabb gondolkodást igényelne, jóllehet jelenleg éppen nem irányul erre figyelem. Pedig alaposabb szemügyre vétel esetén valamivel többet érthetnénk abból, mit jelenthet a korláttalan, anyagi és szellemi természetű világok fölötti hatalom. A merőben elméleti felvetés, ha nem is „végiggondolása” de legalább „meggondolása” elképesztő felismeréseket hozhatna. Nyilván félelem kíséri az ilyen témájú töprengést, hisz’ szembemegy a „tudomány” jelenleg hitelesített témáival, noha a filozófia alapértelmezése a szempont korlátozás nélküli vizsgálódás, továbbá kétségessé tenné szépen legömbölyített, tankönyv ízű világképünket. Olyan kérdések mutatkoznának, amelyek mindeddig szóba sem kerültek. Dogmákon alapuló elméleteink igazsága könnyen elillanna, teszem azt az egyetemesként értelmezett evolúció-hipotézis bizonytalanságát semmi nem leplezné. Kimondani is rémisztő, de újkori megszokásán kívül semmi nem bizonyítja egyetemességét, még kevésbé törvényerejét, alapvetés jellege azonban mára dogmává vált, hatalmas tudós-tömegek megélhetését fedezik. Pedig a ma élők világa sem a kezdetektől (ha egyáltalán volt ilyen állapot) sem azóta nem mutat valami egyenletes, kivált nem egyenes vonalú fejlődést. Egyes fajok változtak létezésük idején, mások ezt nem – ennyi. Így „lusták és fürgék” váltakoznak, akár ugyan azon fajon belül is, létezésük idején. Mintha valami tréfás kedvű varázsló engedte volna szabadjára képzeletét s formált tengeri vagy éppen légi lényeket. Közülük egyeseket megtartott akár 200 millió éve „eredeti” alakjukban, másokat kiütött a sorból. Ki döntött minderről? A krokodil változatlan átélt sok évmilliót, a majom folytonos változékonysággal eljutott volna az emberig? Az így megjelenő emberek egyik-másik csoportja azután ilyen-olyan kalandok után máig jutott, kortársunk? Időközben létrehozott ezt, azt, magyarázhatatlan fejlettségű építményeket, piramisokat, ma is gyönyörűséges tárgyakat, pedig nekik akkor még amolyan gyűjtögető-vadászónak kellett volna lenniük…
– oly távol vagy tőlem s mégis közel… milyen átéléssel hallgattam egykor a dalt… Akit szerettem, azzal nem élhettem együtt, de szívem-lelkem folyton vele… Azóta évek szálltak el, aki szívemben élt – valóban távol maradt. Életünk egy szakaszán már-már kézen fogva jártunk, ha megláttam „galambok ültek a verebekhez” nem kellett mosolyra igazítanom a szám, elég volt ránéznem, egyszeriben kitavaszodott. Tudtuk, éreztük – összetartozunk egyek vagyunk. Ha elment, véget ért a délután, lement a Nap, nyáron is korán sötétedett. Legfőbb értelme volt akkori életemnek találkozásunk. Bódult ködben jártam a világban, így éltem át országos földindulást, utcára kerültem, mások kegyéből dolgozhattam rosszul fizetve sokat, otthon mint idegen, sok éven át viseltem azt, mitől normális esetben ágynak esek, de elvarázsolt, bírtam a csapásokat, ha láttam, mindent feledve… Azután hogy elmúlt, véget vetett a találkozásoknak, mitől a szívem majd meghasadt, jött a déli sötét. Megszenvedtem, a másoknak okozott fájdalomért megbűnhődtem. Annyi év után, hogy elmúlt a szenvedély, magam sem tudom nem azért történt-e mindez, hogy ily édes védőburokban keljek át a szakadékok fölötti keskeny úton. Vajon Őt kaptam védangyalként, míg elcsitulnak kívül a viharok? Szeretteim kitartottak, ám fájdalmukat nem enyhítette kései szenvedésem. De közben az Élet jó hányada elszelelt… Sajnálni – mivégre tenném, ezzel tartoztunk a Sorsnak. Jó mulatság, férfimunka? Ha újra kezdhetnénk, újra csak tennénk? Tanulság? Íme egy mondóka gyermekeknek: ne nézz hátra, jön a Farkas, ne félj tőle, nem esz meg – csak megkóstol…
– forgandó sorsú hazánkban ez nem nagy ügy, mondhatni jelentéktelen: azon a hajdani Bölcsészkaron, jó félszáz év előtt (kiszámítható dátum) volt egy kiváló hallgató. Okos, művelt, remek vitázó, éles szemű megfigyelő (ennek szerepe van) hallgató társaira igen nagy hatású fiatalember. Ha valamit kimondott, jobb volt azt vita nélkül elfogadni, úgyis neki lett igaza. Győző alkat volt, nem is tudott más szerepet eljátszani, gondoltam volna, ha mertem volna őt minősíteni. De nem merészeltem, csak szájtátva hallgattam már-már démoni figuráját. Egyszer egy széplány megkereste, hogy neki dolgozatot kell írni, Csokonai Vitézről, így kapta a témát, hol nézzen utána? Szellemi fölénye birtokában az örökös győző azt találta javasolni a leányzónak, lapozza fel a Vitézi lexikont! Ilyen tréfás kedvű legény volt ez az örökös győző… Végzés után színi kritikusnak állt, családi örökségként is, ő azonban nem a színpadon alakított, a való életet választotta: kritikus lett. Megfigyelt s megírta. Hazánk nagy példányszámú napilapját is bevette s úgy az ezredfordulót követőn ott jelentek meg okos, elemző kritikái. Örömmel olvastam, arra a hajdani Bölcsészkarra révedtem, ahol a KISZ irodán törzs helye volt. Nem gondoltam, egyszer még hallok egyetemi éveiről. Pedig a minap így történt. Az örökös Győző levélben kért bocsánatot egykori tanárunktól, ma az egyetem büszkeségétől, mert hallgatóként többször jelentett felőle. Nem fontos dolgokat, irodalmi pletykákat, amit akkor ifjú tanárunk óvatlan elmesélt jelenlétében, s ő buzgón továbbított. Mondom, nem nagy ügy, az imént megnéztem (bár nem ellenőriztem) neve nem szerepel a korszak „Titkos íróinak” néhány éve megjelent köteteiben, pusztán jelentései és bocsánatkérő levele őrzi emlékét. Mielőtt bárki rendőrért kiált boldog tudatlanságában, kéretik álmodni: mit tettem volna én, ha fölkérnek eme feladatra… Akkoriban még írógéphez jutni is engedélyköteles volt, így töltőtollal vagy cerkával készültek azok a fogalmazványok! Egyszóval félek, ha komoly emberek engem (!) bíznak meg a jelentéssel… Legföljebb hogy a tanáromról, ez azért nekem nagyon zavaró lett volna. E. P. stílusban: zsenánt. Hála az Angyalnak, nem kértek föl. Az örökös győző azonban vállalta (ma is őrzött dokumentumai igazolják) majd batyujával neki indult az Életnek – s azóta is, hányan lehetnek még…
