Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (85.)

 

− terjedő névtelenség, amiről korábban már annyi szó esett, cedulak_szepia.jpgmint az elmagányosodás, a személytelenség, az elidegenedés… a kaputelefon felújításakor hangzott el a javaslat: ne írják ki „hivatalból” a neveket, csak ahol kérik a lakók. Először csönd lett, majd többen bólogattak a közgyűlésen. Elég lesz annyi, hogy 5/2, tehát az ötödiken a második lakás. Több nem is kell, minek segíteni a betörőnek, mondta valaki. Szép, bezárkózó új világ. És a hírek csak erősítik.

− mit éltek át az oroszok… ők szenvedtek legtöbbet a kommunizmustól – majd annak abszurd fölmondásától! Legalábbis ezt sugallja interjú özönével Szvetlána Alekszijevics: Elhordott múltjaink könyvével. Gyász és bánat tengere hullámzik lelkükben „dicső múltjuk” elvesztése, jelenük sivársága véget. Lenin, Sztálin minden szörnyű tette ellenére tömegek hitték: nagy-hatalom, világhatalom született áldozatuk nyomán. Legyőzték az őket lenéző németeket, csak úgy, mint majd másfél évszázaddal előbb Napóleont! Mi mást igazoltak e páratlan győzelmek, mint nagyságukat, hatalmukat a világ fölött? A történelem igazolja tetteink, vélték milliók, s így nyertek erőt álmaikhoz… Később jött a keserves ébredés mindkét világra szóló győzelmükből, de addig! Igen, a szenilis Brezsnyev, Csernyenkó, az élőhalott Andropov, aki ’56-ban budapesti nagykövetük volt, már csak szégyent hozott rájuk. Gorbacsov alatt ismét reménykedni, büszkélkedni kezdtek, hiszen mégis csak történelmet írtak, méghozzá világtörténelmet! De ez az álom sem szökkent szárba, ma úgy emlegetik Gorbit, mint árulót, fantasztát, aki alkalmatlan volt feladatára… Pedig az orosz léleknek álom kell a mindennapok szenvedése viselésére, különben értelmetlennek látszik a Történelem, az Élet… mifelénk senki el nem hitte volna, pedig ők is szenvednek álmaik híján, a keserves ébredéstől, most már reményvesztetten…

− kelet-európai csiki-csuki a legendás 80-as évekből, amikor már merészeltünk nevetgélni az állami erőlködésen, ami valójában mindennapjaink szokott állapotát jelentette… tehát a megoldhatatlan egyenleget: a létező szocializmus nem működik – a működő szocializmus nem létezik… és milyen vidáman vihogtunk, mint aki jól megmondta nekik!

− a haladó emberiség vezetői (ifjúságod bizonyítéka, ha nem is ismered e kifejezést)  értsd a Kreml urai, a felvilágosult elmék gőgjével csapták asztalra a tételt, természetesen a mindenre elszánt forradalmárok parancsára: a világ igenis megismerhető! Ha most még nem ismerjük egészen, de rövidesen! A Lenin vezette szovjet tudósok meghódítják a csúcsokat! Manapság már némi hallgatással, csúsztatással bevallják: az általunk „látott” világok, az univerzum semmi módon nem érzékelhető 5%-a fölötti hányadban… A „sötét anyag” eme fölmérhetetlen tömegének pedig léteznie kell, különben nem magyarázható ami látható világunkban történik… Innen nézve természetesen bájos túlzás, túlterjeszkedés az eddig fölismert fizikai kölcsönhatásokat egyetemes törvényekként jellemezni, mintha mindenütt jelenvalóságuk oly evidens volna… de akkor mit tudunk valójában? Nagyon-nagyon sokat a részletekről és szinte semmit az egészről.    

− aki mindig is sejtette, hite alapján sejtve a világot, most valamelyest hivatalosan is megtudhatta: nem is volt „ősember”. Egy francia barlangban, több mint 300 méter mélyen a hegy gyomrában, ismeretlen rendeltetésű „építményekre leltek, készítésük után 175 ezer évvel…   A válasz nélküli kérdések özöne nekünk maradt, titkaik elődeinknek.

− Jézus a testi ember lelkiségét igyekezett életre hívni tanítványaiban – sikerrel? Ez végül is kétezer év, Isten két pillanata után megítélhető! Itt járt, akkor velünk volt, kiáltoztuk mi is: feszítsd meg! S ránk is hagyta útmutatását, hogyan élj? Amit ma látsz, múlékony az, amiről hiszed, szilárd gránitkő – mint hullám fodra csak. Hiszed, tagadod – Isten szent lelke uralja világunk.     

− Márai szavait Esterházy idézte az utolsó könyvheti megnyitóján: Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas – ez persze szigorúan véve nem igaz, az állat is olvas (de mennyire!) szagokból, jelekből, érzékszervi tapasztalataiból. De afféle ábrándosan belefeledkezve, öncélúan (ez a jó szó!) valóban csak az ember képes olvasni. Nem mondom, de fájdalommal gondolom, egyre kevésbé sokan teszik ezt, mert a könyv mintha kimenne a divatból, egyre távolabbra kerülve a fiataloktól. Pedig szükség volna rá, mert zene vagy film érzelmes utazásra hív, üzeneteke bíz rád, mint a költemény, olykor érzelmektől elfúlón – de nem a szavak nyelvén. Ezt a könyv teszi, értelmedre és képzeletedre hagyatkozón. Valóban pótolhatatlan tudósításra képes rólunk – Neked! Mögötte persze ott az égiek kivételes ajándéka, az írás! Ezért Toth istennek hálálkodtak a régiek, neki tulajdonítva a fölülmúlhatatlan adományt, mely időtlenné teszi a jelent, kiemelve a feledés homályából, legyőzve a Halált. Az írás adományát köszönjük a könyv ünnepén, ha arra használják, amire szolgál.              

− még megadatott látnom, ahogy messze túl a nyolcvanon mesél a vén pap… Kórházi látogatáson voltam, több fiú is bent feküdt, szerencsére már erősen gyógyulóban, félig már fociztak is a folyosón. Civilben voltam, ezt a kommunisták alatt szoktam meg, de jó is volt így. A fiúkkal beszéltem, elmesélték a balesetet, nagyobb baja senkinek nem esett. A kórteremben a fal mellet egy öreg-ember feküdt. Odamentem, megfogtam a kezét, mondom neki: Jézus Krisztus küldött. Felült, mint akibe kígyó csípett, kidagadtak a szemei és valamit kiabált. Nem értettem, zavarosan dadogott, de olyan indulatosan, azt gondoltam, valami baj van a fejével. Magyarázott, az ágyról is felugrott, kimentünk a folyosóra, de nem hagyta abba a jajveszékelést. Egyszer csak megkérdezte, mi a véleményem Olti Vilmosról. Mondom neki, de most én lepődtem meg nagyon a kérdésén, az a vérbíró, mit akar tőle! Az végeztette ki Mindszentymet, elítélt engem, paptársaimat, az egy vérbíró! Erre az öregnek reszket keze-lába, kérem, ne mondja ezt, én vagyok Olti Vilmos. És irgalmat kért, mert ezeket nem ő követte el, neki ezt parancsolták! Sírt, zokogott, néztek minket a folyosón a fiúk, nem lehetett ott beszélgetni. Föladtam neki az utolsó kenetet, ő csak azért könyörgött, irgalom, irgalom! Egyszer csak mondom neki, aki kér, annak adatik. Megkaptam kérdi, de folyik a könnye, nincs magánál. Megkapta, suttogok. Erre elhallgat, és az arca sugárzik. Olti Vilmos 2005-ben halt meg, 91 évesen. A Tisztelendő úr szerint, a keresztény rítus szerint, itt a Földön irgalmat kapott…

− katonaélményeiről beszélt az orvos, aki bár a vasutas egyenruhát sem látja szívesen, de a tiszti uniformist többször is hordta, valahányszor a NATO kötelékébe „sorozták” a magyar egység tagjakén. Szívesen mesélt, készséggel hallgattam, közben fölötlött, a katonaviselt ember tán mind ilyen… a Csontváry megfestette mostari Öreg-híd helyreállításánál is járt, ágyúgolyó rombolta le, megelőzve a tankok átvonulását. A háború céltalanul is rombol, építeni békében szokás. Mesélt egy másik szétlőtt hídról is, amit szintúgy magyar utászok építettek újjá, ezt a Száván. Egy gyermekkori mondókát idézek, amit Trianon után már nem is értenek, mert annak előtte a Száva még akkori hazánk, a Monarchia része volt. Szóval a magyar hidászok egy pontont építettek a két part között, munkájuk idején amerikai katonák biztosították nyugalmukat. A víz fölött és másutt is tejfölként kavargott a köd, a doktor a parton álldogált, maga is golyóálló kerámia mellényben, jóllehet az orráig is alig látott a ködben. Egyszer csak fény villant föl a túloldalon és dörejt hallott, majd egy madár, fehér galamb zúgott át a folyó fölött, szinte súrolva az arcát. Rögtön tudtam, megszületett az unokám, zárja a történetet. Kis szünet után hozzáteszi, alig pár perc múlva rádióüzenetet kapott, a szigorú rádiócsend ellenére: lányunokája született. Amint elmesélte, a neves orvos kissé zavartan csóválja a fejét, mond nyugodtan, nem hiszed el, nekem is hihetetlen, pedig velem történt, zárja a történetet. Gyermekként hallgatom.                

− hajnali álmában egy régi lány puhán szájon csókolta. Soha még a kezét sem fogta meg, el sem tudta képzelni, hogy ezt megteheti – most mégis oly magától értetődően történt minden. Megcsókolta, ő pedig már nem egészen álmában a testéhez nyúlt, mire végleg fölébredt. Ha rajta múlik, nem kel föl, visszasüllyed abba a képzelt világba, és joggal várja a folytatást, amit a csók után nem is merészelt elképzelni. Különben az arcát sem látta, csak álombeli csókját érezte, mégis tudta kitől kapja. Jó kérdés, ha egyszer a valóságban ilyen nem történt velük, az arcát nem látta, mégis miből tudta kivel… sőt ha pontos helyzetleírást akarna adni, elmondaná, bár tudta ki az a lány, sok évig voltak együtt naphosszat, kézfogás nélkül, de a szája valahogy mégsem volt az övé! Ő nem így csókolta volna, de ezt már csak egész picit érezte, ami valójában elvarázsolta, milyen puha az ajka… Tudta, föl kell kelni, azután egész napra el is felejtette, ami történt vele. Álmodta, de azért kár érte. Az a csók feledhetetlen.  

− a kérdés Platónhoz kötjük, mert nála szerepel a fölvetés, éppen az ideák létezésének indoklásául. Az európai bölcselet megalapozójának tartott görög kérdése: ha egyszer minden szakadatlan változik, miként tapasztaljuk is, miért nem múlik el maga a világ? Platón válasza szerint azért, mert amiben mi élünk, az csupán látszat, így az árnyak változása és múlása nem tükrözi a dolgok tényleges mássá levését, hiszen az mozdulatlan, múlhatatlan. A látszat változik, mindannak égi mása, ami ezúttal szó szerint értve a másvilágon, a másik világon van, az örök létezők között. Erre a gondolatra épült évezredeken át egy egész világmagyarázat, mely lényegében valamennyi alakzatában ugyanazt fejezi ki, nevezetesen a világ sarokköve Isten mennyei kertjében van, legyen az akárhol is. Lehetséges azonban Platón kérdésének egy pórias értelmezése is, nevezetesen a világ valójában igenis elmúlik, de nem emberi léptékkel mérve. Az ember élete túlságosan rövidke ahhoz, hogy a maga valóságában átfogja „a világ” múlandóságát, ennek megfejtése csupán a számításokkal körülbástyázott, de valójában a megfigyelések alapján elképzelt, az így modellezett hipotézisekben lehetséges. Úgy vélik tehát, ekkor és így, majd elmúlik a mi világunk is, miként látni vélünk ehhez hasonlatos jelenségeket – odakint, az univerzumban. Egy néhai szegedi bölcselőt idézve: ezerszer bizonyított hipotézis.                  

− mint az egyedül hagyott gyermekek, gondtalan tudatlansággal kavarunk a Földön kívüli világban. Vajon milyen mértékű figyelmeztetést vennénk komolyan? Egyáltalán, ki figyel oda, mit tesz, s merre küldi kémlelőit a NASA? Milyen régiókba sodródik „kísérleteivel” a CERN? És ha mégis figyelmeztetés volt a Bábel tornya? Mint gyermekek játszanak a „tudósok” életünkkel. Ki tudja, miként döntenek Jövőnkről? És mindünkről Teremtőnk?

− az ismert kördoki, helyi képviselő, a város történetének látványos ismerője, mindig terveket dédelgető, talán kicsit fellegjáró álmodozó, féltucat gyermek apukája, néhány éve előbb csak kéthetente hétvégeken vállalt ügyeletet egy angol városban, majd feladta itteni praxisát, képviselőségét és kiköltözött. Azóta évek teltek el, sokan el is felejthették, akit érdekelt, meg is indokolhatta távozását, annak idején dicsekvően mondta, a kéthetenként hétvégi ügyeletekkel többet keres, mint itthon egy hónap alatt. Minap egy londoni élményét osztotta meg egykori városa lapjának olvasóival, amikor a százados angol demokrácia apróbb megingása lett téma sokfelé, a szigetország lakóinak Brexit utáni idegenellenessége. Szóval a kör-doki, immár ottani polgár, egy kocsmában iddogált szintúgy magyar származású kollégájával, és két sör közt anyanyelvükön csevegtek. Tették, míg nem a csapos közbeszólt, mondván: angol kocsmában angolul beszélünk, különben kívül tágasabb… Ennyi. A doki ezt úgy fordította le, ha az angoloknak nem kell a munkája, elmegy Skóciába, ott tárt karokkal várják… Még nem jön haza, tán soha nem is fog – fordítottam le magamnak szavait. Sok évvel ezelőtt a hajdani Szovjetunióban, egy zsúfolt buszon szorongtam, kezemben egy ott vásárolt gyermek bicajjal. Valamit mondtam magyarul egy mellettem álló szintúgy nyelvtanfolyamos társnak, mire egy idős hölgy (eufémizmus!) vélhetőn ékes orosz nyelven, üvöltve, átütő hangon közölte velünk: amíg orosz kenyeret eszel, oroszul beszélj! Akkoriban ezért is elmarasztaltam a birodalom urait. Álmomban nem gondoltam hasonlót az angolokról. 

 
 
traser.jpg
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.