Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
T. Ágoston László
Nyaklós álmok
 
– Alszol, öreg? – fordult a férje felé az asszony. Megigazította feje alatt a kispárnát, és lélekben felkészült a nagy beszélgetésre.
– Nem, nem alszom. Jár az agyam, mint a vekkeróra. – válaszolt a férfi és mereven nézte a plafonon azt a bizonyos pontot, amit tulajdonképpen nem is látott a sötétben.
– Jár hát, mert mindig, minden marhaságon felhúzod magad. Tudomásul kell venni, hogy a fiatalok másként gondolkodnak, mint mi. Maguknak csinálják, olyan lesz a világuk, amilyenné ők teszik. Nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy segítsük őket, amiben csak lehet, és ne álljunk az útjukba.
– Szállj le a katedráról, Mariskám! Legalább engem ne akarj kioktatni, ha már a világot nem is lehet megmenteni tőled!...
– Köszönöm, ez igazán jólesett… A tanítványaimtól, meg a kollégáktól kapom a virágcsokrokat, a gratuláló dísztáviratokat, a férjemtől meg a ledorongolást. Tudom, szerinted meg se érdemeltem ezt az elismerést, nem is dolgoztam meg érte… – mondta sértett önérzetét könnyekbe fojtva, és fejét a párnába fúrta.
– Látod, már megint túlzásban esel – simogatta meg a férfi a haját. – Ha így lenne, miért ültem volna heteken át a levéltárban a jelzeteket, idézeteket, forrásmunkákat keresgélve a tanulmányodhoz? Azt is felvállaltam, hogy begépelem a számítógépbe a kéziratodat, pedig hát nem is mindig olyan egyszerű kisilabizálni a kézírásodat, meg a rövidítéseidet.
– Illendően megköszöntem. Vagy nem?
– De igen, megköszönted…
– Hát akkor mi a bajod? Mit kellett volna még tennem?
– Én is ezt kérdezem magamtól. Vajon mi hiányzik az életünkből?
– Most jön a te szónoklatod, a te katedrád. Harminc éve hallgatom a kis hátulról indított célzásaidat, de ma sem tudok velük mit kezdeni. Nem voltam jó feleséged? Nem főztem, mostam, vasaltam rád harminc éven keresztül? Rosszul neveltem a gyerekeinket? Jó, tudom, az unokákat agyonkényeztetem, de te se vagy különb nálam. Ez ügyben különben se nyitok vitát. Az se érdekel, hogy ez mennyire tetszik a menyemnek, vagy mennyire nem. Elszórtam a keresetünket? Nem jól osztottam be a beoszthatatlant? Vágd a szemembe, ne kímélj!
– Kifelejtetted a felsorolásból, hogy ápoltál a betegségemben, és soha nem veszekedtünk. Úgy éltünk egymás mellett, mint két jó barát.
– Tudom, most az következik, hogy soha nem voltak közös barátaink és én nem csüggtem ajkaidon az előadókörútjaidon. Minek mentem volna veled? Amit felolvastál, én láttam elsőként. A gyerekeket nem szívesen bíztam volna anyádra. Azoktól a csajoktól meg nem féltettelek. Biztos voltam benne, hogy másnap hazajössz. Az én kollégáim meg téged untattak volna. Pofákat vágtál volna a hátuk mögött, aztán ha észreveszik, nem győzök magyarázkodni. Mint ahogy most is…
– Már megbocsáss!... – ült föl az ágyban a férfi. – Ahogy azzal a húszéves kölyökkel táncoltál, és ráztad a seggedet…
– Igazad van, holnaptól fogyózni fogok.
– Lehet, hogy a kilóidból le tudsz adni, drága Mariskám, de az éveidből aligha.
– Lali, te féltékeny vagy! Jóságos Isten, ez igaz? – Fölpattant fektéből és homlokon csókolta a férfit. – De hát pont arra a kölyökre? Öt évvel fiatalabb a Lalikánál…
– Ő igen, de a Kazári professzor, akivel voltál szíves pertut inni, és az orra alá nyomtad a dekoltázsodat…
– Ó, a jó öreg Kazári kolléga még nálad is öregebb, de azt mondják, szívesen korrepetálja a hallgatókat. A leányaink körében roppant népszerű.
– Szóval még nálam is öregebb… Hmm… Értem, Akkor hát én már…
– Gyere vissza a plafonról, Lajos! Nem áll jól neked az igazságosztó szerep. Igen, nálad, meg nálam is öregebb. Tetszik, vagy nem tetszik, tudomásul kell vennünk, hogy eljárt fölöttünk az idő. Megöregedtünk.
– Megöregedtünk… – ízlelgette a szót a férfi – de te öt évvel fiatalabb vagy nálam, te még rázhatod a seggedet a discozenére és fölkínálhatod az életet adó emlőidet a jövőt építő generációnak. Így gondoltad?
– Látod, ezért bárkire nagyon megharagudnék, sőt halálos sértésnek venném a szavait, de tőled, vén bolondom, még ezt is elviselem.
– Ezt elviseled, csak engem nem akarsz már elviselni.
– Nem értelek. Mi rosszat tettem még? Olvasd a fejemre, ítélj el, küldd a bakót, állíttass vérpadot, üttesd le árva fejemet!
– Kérlek, ne bohóckodj, Mariska! Valóban az életünkről van szó, még ha nem is a bakó tesz rá pontot. Mindketten befutottuk a magunk pályáját. Ki így, ki úgy. Lassacskán kifut a kezünk alól a munka, egymásnak maradunk. Te nekem, neked én. Ez a harminc év úgy telt el, hogy mindig rád vártam. Megpróbáltam elfogadni, hogy első a munkád, aztán a mama, meg a gyerekek, és ha még maradt egy kis energiád, valahol a sor végén következtem én. Néha – néha fellázadtam, de többre nem futotta.
– Néha – néha… – mosolyodott el a sötétben az asszony. – Te szexmániás… Jöttél utánam a konyhába bablevest főzni, meg a padlásra ruhát teregetni…
– Mert én mindig csak téged akartalak. Most is, ha olykor fölébredek éjszakánként, hallgatom a szuszogásodat. Néha egészen szaporán veszed a levegőt. Gondolom, álmodban…
– Te meglesed az álmaimat, Lajos? Tudom, horkolok is néha, ha nagyon fáradt vagyok. Az nem zavar? Nyugodtan fölébreszthetsz, nem haragszom meg érte. De még ilyet, hogy kilesi az álmaimat…
– Tévedsz, Mariskám, Soha nem tennék olyat. Csak nézlek, és hallgatok. Mert tudom, hogy időt rabolni bűn, de álmot lopni aljasság, és odáig még nem süllyedtem.
– Pedig neked is volt munkád, ami leköthetett volna. Én mindig becsültelek, felnéztem rád és szerettelek is. Igen, szerettelek, mint társamat, mint párját az iga elé fogott ló.
– Hát ez az, az iga. Neked az iga midig előbbre való volt, mint én. Mindig mindenkinek bizonyítani akartál. Néha már úgy érzem, azért jöttél hozzám, hogy ezzel is bizonyíts valakinek valamit. Azt mondod, szerettél. Így, múlt időben. Tudod te egyáltalán, mi a szerelem?
– Lehet, hogy nem tudom, nem volt benne az egyetemi tankönyvemben, lehet, hogy én csak egy egyszerű racionális nőstény vagyok, de veled akartam élni, és veled akartam utódokat nemzeni. Azt akartam, hogy te légy a gyermekeink apja. Tőlem csak ennyire futja. Mit kívánsz még, te lisztes hajú Rómeó.
– Semmi mást, csak téged, Manyikám! Téged. Tudom, hogy te se az vagy már, aki harminc évvel ezelőtt voltál, de amikor este mellém fekszel és lekapcsoljuk a villanyt, én ugyanazt a karcsú, ibolya illatú Manyit ölelem át, akit akkor vezérelt hozzám a Mindenható.
– Hogy mondtad? Manyikám? – húzódott közelebb az asszony. – Ahogy a nászutunkon neveztél. Aztán elfelejtetted. Honnét is jött ez a név?
– Ragoztunk, úgy filosz módra. Enyim, Manyim, Manyikám. Egészen addig így neveztelek, míg egy este azt nem mondtad: „hagyj békén, fáradt vagyok!” Sőt azt is hozzá tetted: „ne molesztálj!”
– És te ezen sértődtél meg?... – rúgott át viccesen a takaró alatt. – Pedig én akkor tényleg fáradt voltam. Odabent volt valami vitám a dirivel, anyám is húzta az orrát valamiért, és ha jól emlékszem, néhány hónapos volt a Lalika. Igen, ő is megvolt már akkor. Én bölcsödébe akartam adni, anyám meg mindenáron nevelni szerette volna. A diri ragaszkodott hozzá, hogy visszamenjek tanítani, mert különben elveszik a státus. Persze mindezekről te semmit se tudtál. A családi gondok az én vállamat nyomták, nehogy megzavarják a család fejét. Ne tiltakozz, én akartam, hogy így legyen, mert hogy fogalmam se volt arról, hogyan kell szeretni valakit.
– Igen, butuskám – csókolta homlokon a férfi – te mindig erős akartál leni, határozott, és megfellebbezhetetlen. Én meg hagytam, hadd legyen igazad. Még akkor is, ha a saját számat kellett befognom ezért. Olykor álmodoztam, mint a szekértől szabadult ló hosszú téli éjszakákon. Zabot álmodtam rohadt tök felett. És megkérdeztem a havasi pásztort, ki szirteket ölel asszonya helyett…
– Ezt nem ismerem. Kitől idézted?
– Kivételesen önmagamtól, de klasszikus értékű, nem?
– De igen, feltétlenül. Különösen a rohadt tök. És ha annyira rohadt volt az a bizonyos tök, miért nem tapostad szét, hiszen gyémánt patkó ékesítette a patádat?
– Valóban. Csakhogy olyan rafinált volt az a  fránya gyümölcs, hogy mézízű dinnyévé változott, mire fölemeltem a csülkömet.
– Mit mondjak erre? Kész varázslat. Mondhatni boszorkányság.
– Igen, az. És pont egy ilyen ügyes boszorkánytól váltam volna meg?
– Nem könnyű kenyér az inkvizíció, páter Lajos. El kell dönteni, hogy a máglyát választja az ember, vagy a boszorkát.
– Tudod, Manyikám, míg a ménesben vágtat a csikó, könnyen megválaszthatja, hogy nekivág a pusztának, és a farkasokkal viaskodik, vagy ostorcsapás után vezeklésként kapja a zabot. Hanem ha egyszer már beállt a kocsirúd mellé, azt húzni kell, még ha nehéz is a szekér. Persze átrúghat a hám alatt, ha úgy gondolja, hogy a társa csak lazsál. Haraphat is, hisz’ elég nagy fogakkal áldotta meg a Teremtő, de versenyló már soha nem lehet.
– Bizony, Lalikám – szorította meg férje karját az asszony – és a nyaklóval a jászolhoz kötve akár álmodozhat is, mert a lovak mindig állva álmodnak.
 
  

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.