T. Ágoston László
Megszállottak
A Genezáreti-tó partjára ment Jézus a tizenkét kiválasztottal, hogy ott folytassa a tanítást. Az emberek köré gyűltek, és egyre nőtt a tömeg, mely hallani akarta a prédikációt. Végül, hogy mindenki láthassa őt, és hallhassa a hangját, egy hajóra szállt, a sokaság pedig a parton állva figyelte. Amikor befejezte a tanítást, és esteledvén elbocsátotta a sokaságot, így szólt a tanítványokhoz:
– Menjünk a túlsó partra. Elfáradtam. Ott csendesebb a környék, jobban tudunk pihenni. – Ezzel a hajó hátsó részébe ment és lefeküdt a vánkosokra. Nyomban el is aludt.
A hajó elindult a túlparti Dekapolisz felé, nyomában más hasonló hajókkal, amelyek a Jordánon túli pogány településekről hozták át az érdeklődőket. Alig értek a tó közepére, óriási szélvihar támadt. A hatalmas hullámok becsapkodtak a fedélzetre, s majd hogy föl nem borították a hajót. A tanítványok összedugták a fejüket, mit tehetnének a vihar ellen, hogy ne zavarják Jézus pihenését. Végül úgy döntöttek, hogy kénytelen-kelletlen föl kell ébreszteniük.
– Mester – mondták neki – mind elveszünk ebben a viharban...
Ő meg fölkelt a vánkosokról, szembenézett a tajtékzó hullámokkal, és csak annyit mondott: „hallgass el, némulj meg!” Mintha valami értelmes emberi lényhez szólna. És erre elcsendesült a szél, kisimultak a víz fodrai. Aztán a tizenkettőhöz fordult. – Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?
E szavakra még nagyobb félelem költözött a szívükbe és egymástól kérdezgették, választ se várva: – Ki ez, hogy még a szél, meg a tenger is engedelmeskedik a szavainak?
Amint kikötöttek a gadaraiak földjén, egy jól megtermett robusztus alkatú férfire lettek figyelmesek, aki a hegybe vájt sírboltok felől közeledett feléjük. A helybeliek, akik már ismerték őt, futva menekültek, vagy visszaszálltak a menedéket adó hajókba. Az arcukra kiült a félelem.
– Ez egy tisztátalan lélektől megszállott ember – mondták. – Egy őrült, aki ruhátlanul járkál, és a sírboltokban lakik. Többször megpróbálták már vasláncokkal megkötni, bilincsbe verni, hogy ne háborgassa a város lakóit. Hasztalan. Szétszaggatta a legerősebb láncokat, összetörte a bilincseket. Senki és semmi nem képes megfékezni őt. A környék réme. Éjjel-nappal a sírokban kutat, vagy a hegyeket járja élelemért. Üvöltözve jár-kel, mint egy felbőszült állat, és kövekkel vagdossa magát. Ezerszer jaj annak, aki véletlenül szembe találkozik vele.
Ekkor is üvöltve rohant elő egy sírboltból, s félő volt, hogy az emberekre veti magát. Már mindössze egy kőhajításnyira volt tőlük, amikor hirtelen Jézus felé fordult. A tanítványok ereiben meghűlt a vér. A behemót azonban elcsendesedett. Meghunyászkodva, lehajtott fejjel állt meg előtte. Aztán a földre borult, és ekképp kiáltott;
– Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj engem!
Jézus ránézett, és ezt mondta neki:
– Menj ki, tisztátalan lélek ebből az emberből! – Majd megkérdezte – mi a neved?
– Légió a nevem, mert sokan vagyunk – hangzott a válasz. – Kérlek, ne űzz el bennünket erről a vidékről!
Az emberek egymásra néztek, és elképedten mondták; – de hiszen egy római légió hatezer katonából áll, hogyan férne ez el egyetlen emberben, még ha óriás is?
A tisztátalan lélek azonban folytatta.
– Lásd, ott a hegyoldalban legelészik egy disznócsorda. A görög városlakók kedvencei. Vannak vagy kétezren. Küldj minket azokba, hadd lakjunk bennük!
– Rendben van – mondta Jézus – megengedem, hogy a disznókba költözzetek.
A tisztátalan lelkek sorban ugráltak ki a behemót testéből, és rohantak át a hegy lankáin turkáló disznókba. Azok meg röfögve, visítva megindultak a tó felé, és mind a kétezer belefulladt a vízbe. Pásztoraik hiába próbálták visszafordítani őket, még a rájuk uszított kutyákat is megharapdálták, úgy fel voltak bőszülve. Látva ezt a tehetetlen kondások elmentek Gergezába, meg a környező falvakba, ahol a disznók gazdái laktak, és elmesélték mi történt.
Jöttek is a gazdák, s nagyhangon kiabálva követelték vissza az állataikat. Amikor azonban Jézus közelébe értek, szinte elállt a szavuk a csodálkozástól. Ott ült mellette a megszállott, akiben korábban a légió lakott. Fel volt öltözve, és nyugodt, érthető hangon mesélte a vele történteket. Még bocsánatot is kért a gazdáktól, hogy oly sokáig ingerelte őket. Akik ott voltak a hajókon utazók közül, csak bólogattak, és megerősítették a szavait. Félelem vett erőt ekkor a környék lakóin, és azt mondták Jézusnak:
– Hallottuk, mi történt, látjuk a meggyógyult gadarait. Azt is láttuk, hogy a kétezer disznónk a vízbe veszett. Nem tudjuk ki vagy, honnét származik a hatalmad mindahhoz, amit tettél, de látjuk a ruhádról és a barátaidról, hogy a túlparti zsidókhoz tartozol. Szép szóval kérünk, uram, távozz a mi határunkból, és ne is gyere vissza többé!
Jézus nem vitatkozott a pogányokkal. Beszállt a hajóba, és követték őt a tanítványai is. Ekkor hozzá lépett a nem rég még megszállott ember, és azt kérte, hogy ő is velük mehessen.
– Téged nem vihetlek magammal – mondta neki. – Menj haza a tiéidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.
A behemót pedig elment mind a tíz városba, ahol főleg görögök laktak, és fennhangon hirdette milyen nagy jót tett vele Jézus, hogyan mentette meg őt az Úr.
*****
Nagyon sok barátja lett Bíró Balázsnak, miután megalapította a Városi Rendezvényszervező és Kivitelező Kft-t. Ez egy olyan cég volt, ami mindennel foglalkozott a keresztelőktől az esküvőkön át a temetésekig. Az épület, amelyikben a cégvezetés elkezdte áldásos tevékenységét, hajdan a Béke és Barátság Kultúrotthon nevet viselte. Az államosítás előtt meg Halmi báró kastélya volt. Mindezt csak azért mondtam el, hogy tudják, hogyan lett a Balázs a Bíróból báró. Néhányan furcsállták ezt az átváltozást, de azt mondták, így lesz a hernyóból lepke, s mentek tovább a dolguk után. Kezdetben kissé maga is berzenkedett az átkeresztelés ellen, meg csúfolódásnak is vette, ha a riválisai szólították így a hangjukban némi malíciával, de hamarosan megszokta, és kifejezetten élvezte a bárói címet. Kik voltak ezek a riválisok? Hát például a Kék Madár Disco tulajdonosa, a Fekete Marci, aki városszerte elhíresztelte róla, hogy zárjegy nélküli cigarettát árul, és alkalmanként füvet is lehet kapni nála. Nyomban be is idézték bárót a rendőrségre, és egyenesen a szemébe vágták a vádat. Pontosabban: a kihallgató zászlós megmutatta neki a feljelentést, és megkérdezte; „mit szólsz hozzá Balázs?” Ezekkel a szavakkal kérdezte, ugyanis három évig padtársak voltak az iskolában. Ő meg csak úgy hanyag eleganciával elhúzta a száját és visszakérdezett:
– Akarsz egy jó fogást csinálni, Ferikém? Hát akkor holnap éjjel fél kettő és kettő között vidd ki az embereidet a diszkó elé. Zárás után szállítják neki a zugfőzdéből a pálinkát.
A rendőrt kitüntették a Harc az Egészséges Életért Érdemrend bronz fokozatával (az ezüstöt a főnöke kapta), a környék zugpálinkafőzdéiből pedig azután báróhoz vitték a párlatot. Volt egy nagyon ügyes mixer barátja, aki egész nap az aromákat keverte. Sikerült is összehozniuk egy olyan különleges ízesítésű koktélt, ami nagyon ízlett még a polgármesternek is, pedig ő aztán igazi ínyenc volt. Különben tíz hektár gyümölcsösben gazdálkodott, és volt egy kis pincészete is húsz hektár szőlővel. A hivatal év végi partiján kóstoltatták meg vele a jutalomosztás után. Akkor már a büfét is ők üzemeltették a városházán. Miért is kellett volna más céggel kísérletezni, amikor ott voltak a báró kipróbált, megbízható emberei? Kiírták ugyan a pályázatot, de olyan követelményeket állítottak a próbálkozók elé, amelyeket senki se tudott volna teljesíteni. Így aztán nem csoda, ha nem volt más jelentkező.
Egy városi ünnepség után tartott fogadáson – szép, tavaszi nap volt, talán éppen március tizenötödike – ott volt az országgyűlési képviselő is. A Bodor Bence, akiről az a pletyka járta, hogy bolondul a nőkért. Borozgattak, koccintgattak, a zenekar eljátszotta a képviselő úr kedvenc tangóját. Egy feltűnően csinos, ifjú hölgy meg felkérte. Táncolgattak, jól érezték magukat. De nemcsak ők, táncoltak ott mások is. Zártkörű rendezvény volt... Aztán kiderült, hogy a hölgy a báró másodunokahúga, és az élettársa, aki éppen mással volt elfoglalva, roppant féltékeny természetű. Hamarosan ki is verte a balhét, és félő volt, hogy amilyen meggondolatlan, még képes valami botrányt kavarni a különben feddhetetlen képviselő úr körül. Szerencsére jött a báró, és megoldotta a problémát. Eszébe jutott, hogy ha a képviselő úr segítene megszerezni a panzióüzemeltetési engedélyt, amit ez a bizonyos unokahúg hónapok óta kérelmezett, bizonyosan megenyhülne a Józsi féltékenységi rohama is. A falusi turizmus fellendítése különben is nemzetgazdasági érdek, amiről akár a Parlamentben is beszámolhatna a képviselő úr. Akár ott is tölthetne náluk egy hétvégét a családjával tapasztalatszerzés céljából. Van ám ott panzió, lovarda, meg horgásztó is. Este tábortűz, meg szalonnasütés... Akár egy kihelyezett frakcióülést is meg lehetne tartani náluk. A báró zenekart is tud szerezni, meg lányokat a vacsora utáni tánchoz...
Nem tudni, ki mit tett, mikor és hogyan, de tény, hogy fellendült a lovarda forgalma, sőt hamarosan leaszfaltozták azt a néhány száz (no, mondd már, esetleg egy kilométernyi) utat, ami elválasztotta a tanyát a főúttól. Mégse a sáros, gödrös földúton küszködjenek a Mercedesek...
A báró megvette a város valamennyi kocsmáját, cukrászdáját, diszkóját, és azt suttogták a rossz nyelvek, hogy hozzá járnak elszámolni a lányok. Ez persze nem volt igaz, megvoltak erre a külön kiképzett emberei. És ezek se csupán a lányokkal foglalkoztak...
A hétvégi bulik egyre hangosabbak lettek, s hazafelé menet a dugig telt autók egy része az árokban landolt. A rendőrök hitetlenül nézték, hogy fért el bennük hét-nyolc gyerek. A kórházi vérvételnél a magas alkoholszint mellett egyre gyakrabban mutatták ki a drogot. Az orvosok a fejüket csóválták, a rendőrök meg azon tanakodtak, vajon mi válthatja ki a fiatalokban az egyre erősödő agressziót? Miért van az, hogy a legtöbb utcai szóváltás késelésbe torkollik?
Báró csak mosolygott rajtuk, s pöffeszkedve gyűrte zsebre a húszezreseket. Azon is csak nevetett, s kiült arcára a kéjes káröröm, amikor a dílerei büszkén mesélték sikereiket. Például azt, hogy az egyik kiskorú kuncsaft baltával verte szét az anyja fejét, hogy elvegye tőle a kosztpénzt heroinra. „Mit tehetett volna szegény gyerek, ha szép szóval nem adta?” Egy másik meg a szomszéd öregasszonyt verte félholtra egy vascsővel, de ráfaragott, mert mindössze kétezer forintot talált a házban.
– Meglásd főnök, előbb-utóbb lebukunk – mondta az egyik díler. – A zsaruk már így is túl kíváncsiak.
– Kishitű vagy aranyapám! – nézett rá megvető vigyorral. – Nekünk e földön már senki nem árthat!
Az emberek féltek, és gyanakvón néztek egymás szemébe. Zárat cseréltek az ajtón, és szereltettek rá még egy nagy lakatot. Sötétedés után kihalt a város, csak a rendőrjárőr lépte kopogott.
Surrant, bújt a díler, s a kuncsaftnak csak úgy adott új adagot, ha megesküdött, hogy nem adja ki a nevét, még ha lenyúzzák is a bőrét legott. Amikor meg nem jött időben, jött helyette az elvonási tünet, s nem hagyta nyugton a beetetett áldozatot. Üvöltve követelte a megszokott anyagot. A nyomozó meg kapva a szón, két névért adott egy adagot. Kattant a bilincs, csikordult a fogda zárja, lassan összejött az egész csapat. A végén még a báró is rács mögé került.
A bíró hangja keményen kopogott a tárgyalóterem falai közt, amint sorolta a vádpontokat. Mielőtt kimondta volna az ítéletet, megkérdezte bárót, megbánta-e a tettét?
– Bánjon meg mindent, s kérjen bocsánatot az utolsó szó jogán – súgta az ügyvéd a vigyorgó bárónak – akkor a büntetés kisebb lehet!
– Nincs mit megbánnom – vetette föl büszkén a fejét – hiszen én győztem! Az én nevemet visszhangozza a fél világ. Nem látta az újságokat? Én lettem a megasztár! Maga legföljebb csak asszisztálhat nekem.
– Nem vitás, őrült ez az ember, a hatalom őrjítette meg – mondta a bíró a tárgyalás után. – Neki az ítélet elismerés. Ha kiszabadul egykor, ezt folytatja majd tovább. E gonosz lelken ember nem segíthet.. . Hacsak az Isten meg nem fogja majd a kezét...
T. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.A szerző írásai korábban a SzegediLapon: