T. Ágoston László
Júdáscsók
Miután Jézus tanítani és gyógyítani kezdett, sok ember követte őt bármerre ment Galileától Júdeán át Jeruzsálemig, sőt jöttek a Jordánon túlról is. Egy napon tanítványaival elvonult a tenger mellé, és egy csónakba szállt, hogy ne tolongjanak körülötte, s onnét szólt az egybegyűlt tömeghez. A tisztátalan lelkek pedig leborultak előtte, és így kiáltottak; „Te vagy az Isten fia!” Ő megtiltotta nekik az efféle beszédet, mert tudta, hogy az ellenségei minden lépését figyelik, vádakat koholnak ellene, s az életére törnek. Különösen akkor fordultak heves indulattal ellene, amikor kijelentette, hogy: „Én vagyok az élet kenyere. Aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”
A zsidók erre zúgolódni kezdtek, és így szóltak: „Nem Jézus ez, a József fia, akinek ismerjük apját, anyját? Akkor hogyan mondhatja, hogy a mennyből szállt le?” A tanítványok is látták Jézus tanúságtételét, de nem mertek hinni a szemüknek. Ő viszont kezdettől fogva tudta, ki az közülük, aki hisz benne, s azt is, melyikük fogja elárulni. Többen megbotránkoztak a beszédén, és így szóltak; „Kemény beszéd ez, akárki nem hallgathatja őt!” És nem követték többé. Ekkor kiválasztotta közülük a tizenkettőt és megkérdezte tőlük:
– Vajon ti is el akartok menni?
Simon Péter így felelt:
– Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad, s mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.
Jézus így folytatta:
– Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? Egy közületek mégis ördög. – Az iskarióti Júdásra, Simon fiára mondta ezt, aki az egyetlen volt a Júda törzsbéliek közül, és Júda déli részéből származott. Sima nyelvű, rosszarcú ember volt ez a Júdás. A többiek azt beszélték róla, hogy tolvaj, s talán még fegyvert is fogott a rómaiak ellen. Jézus mégis rábízta a tizenkettő pénzét. Feltehetően azt is megdézsmálta, mégis a Messiás kedvence lett. Megbocsátotta a vétkeit, és hatalommal ruházta föl. Talán azért, mert ő volt az egyetlen a tizenkettő közül, aki képes lett volna elárulni őt.
Miután bejárta a városokat és falvakat, tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle bajt, így szólt a tizenkét tanítványhoz:
– Sok az aratnivaló, de kevés a munkás. Kérjétek hát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásba. – Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek fölött, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegségeket és erőtlenséget. – Majd így folytatta: – Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek el és hirdessétek: elközelített a mennyek országa! Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!
A tanítványok pedig elszéledtek az országban és így cselekedtek. Az emberek hallgatták őket és sokan megtértek.
Júdás is elment, és prédikált a népnek. Azok meg hallgatták, és megkérdezték tőle:
– Honnét való ez a te Messiásod, és miért jött közénk?
– Ő József fia, a Dávid házából való. Azért jött, hogy Isten országát hirdesse köztetek, és elétek tárja az Úr igazságát.
– Ha ő valóban a Dávid utóda, azért küldte hozzánk Izrael Istene, hogy elfoglalja Dávid trónját, és kiűzze a rómaiakat, akik megalázzák fiainkat, meggyalázzák asszonyainkat, és elrabolják földjeink termését. Heródes Antipas a rómaiak bábja. Jobban gyűlöli a saját népét, és retteg tőle, mint a császártól. A vének tanácsával és Kajafás főpappal szövetkezve elfogatták Barabást, aki a nép vezére volt. Most ott senyved a rómaiak tömlöcében és várja a halált. A te Messiásod meg Isten országáról prédikál? Előbb szabadítsa meg a népét a hódítóktól, aztán elmondhatja, mit vétettünk Isten ellen. Ha valóban ő Dávid fia, Isten megsegíti őt a rómaiak ellen, mint ahogy Dávid is legyőzte Góliátot.
Júdás elmondta, amit Jézustól hallott, de szívében megfogant a kétség. Vajon nem fogékonyabb-e a szóra és hitre az a nép, amelyik szabad, mint amelyik sunyi módon kibúvókat keres? A Messiás nem csak Isten fia, hanem Izraelé is, és ez a kötelék épp olyan szoros. Szabadítsa meg hát előbb a népét, hogy újra Isten népe lehessen!
A lombsátor ünnepe előtt Jézus Galileát járta, s vele voltak a tanítványai is. A sokaságból többen azt mondták rá: „Valóban ez a próféta. Ő a Krisztus!” Mások meg kételkedve szóltak:
– Csak nem Galileából jön el a Krisztus? Nem az Írás mondta-e hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, onnan jön el a Krisztus?
A főpapok és farizeusok szolgái is ott voltak a tömegben, akik hallgatták őt, s parancsuk volt rá, hogy elfogják, de senki se merte rátenni a kezét.
– Miért nem hoztátok ide? – kérdezték a visszatérő szolgáktól.
– Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő – hangzott a válasz.
– Titeket is megtévesztett? – bosszankodtak a főpapok. – De hiszen ez a sokaság, amelyik nem ismeri a törvényt, átkozott!
Nikodémus, aki közülük való volt, és hallotta őt, így szólt:
– Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?
– Talán te is galileai vagy? – kérdeztek vissza. – Nézz utána, és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.
Öntelt, hazug, csak a saját érdekeit védő elöljárók – állapította meg Júdás. – Nem is akarják tudni, ki ez a Jézus, csak a halálát kívánják, de azt minél előbb. Lehet, hogy mégis a Barabás oldalán van az igazság, és ezeket kellene minél előbb elveszejteni? A Messiás hatalmával nincs lehetetlen…
A húsvét ünnepe előtt Jézus, tudván, hogy eljött az ő órája, felkelt a vacsoraasztaltól, letette felsőruháját, és egy kendővel körülkötötte magát. Aztán vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte mosni és törölni a tanítványai lábát. Épp úgy, ahogy a rabszolgák teszik urukkal. Miközben Simon Péterhez ért, így szólt hozzá a tanítvány:
– Uram, te mosod meg az én lábamat?
– Amit én teszek, most még nem érted – mondta – de később meg fogod érteni.
– Nem uram, az én lábamat nem mosod meg soha!
– Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.
– Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is – kérte Péter.
– Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagyok egy kivételével.
A tanítványok egymásra néztek, s a tekintetükkel kutatták, ki lehet a vétkes. De mielőtt szólhattak volna Jézus így folytatta:
– Én példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom néktek, a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekszetek. Nem mindannyitokról szólok; én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak. Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát – mondta, majd megrendülten folytatta. – Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.
Zavartam néztek egymásra a tanítványok, s végül Péter odaszólt Júdásnak, aki Jézus mellett ült, tudja már meg, kiről beszélt a Mester. A kedvenc tanítvány a keblére hajolt, és megkérdezte: – Uram, ki az?
Ő pedig ekképp felelt.
– Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom. – Ezzel átadta neki az ételt. – Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!
Az asztal körül ülők nem értették, amit mondott. Azon is elcsodálkoztak, hogy Júdás szó nélkül felállt, és kiment az éjszakába. Jézus se magyarázta meg a jelenetet.
Miután megvacsoráztak, kimentek az Olajfák hegyére, a Gecsemáné-kertbe, hogy ott töltsék az éjszakát. Júdás pedig látva, hogy Jézus nem hajlik a földi királyságra, végső elkeseredésében úgy határozott, hogy kényszeríteni fogja rá. Elmegy Kajafáshoz, a főpaphoz, s a kezére adja, hogy elfogassa őt. S amíg a főpap, meg a vének tanácsa faggatja, hogy vádat koholjon ellene, ő kiáll a nép elé, s felszítja a hangulatot a rómaiak ellen. Lefegyverzik a helyőrséget, kiszabadítják Barabást, aztán megkeresik Jézust, aki a felkelők élére áll, és leveszi Heródes fejéről a koronát. Innét már szinte magától megy a dolog. Izrael Istene győzelemre segíti Dávid fiának kardját. Újra szabad lesz, és hatalmas Izrael országa. Ha mindez megtörtént, lesz rá elég idő, hogy megbüntessék a hazug főpapokat, meg a farizeusokat. Elment hát nyomban a főpaphoz és megkérdezte:
– Mit adtok nekem, ha a kezetekre adom Jézust?
Elgondolkoztak az ajánlatán, de nem tudták mire vélni. Óvatoskodva ezt ajánlották:
– Harminc ezüstöt adunk, ha megmondod, hol találjuk őt. – Nem hitték, hogy elfogadja az ajánlatukat, hiszen egy ökör gazdájának kellett ekkora büntetést fizetnie, ha a barma halálra öklelte a szomszéd rabszolgáját.
– Rendben van – mondta Júdás némi gondolkodás után, és az ajtó felé indult. – Innét elmondom.
– Nem mondod – állította meg a főpap. – A szolgáinkat hozzá vezeted – mosolyodott el hamiskásan, s intett a szolgáknak, hogy vegyék közre.
A tizenegy tanítvány a Gecsemáné-kertben éjszakázott. Fárasztó napjuk volt, s bizony elbóbiskoltak, míg Jézus kissé távolabb imádkozott. Amikor visszatért hozzájuk, ekképp ébresztette őket:
– Íme eljött az óra, és az Emberfia a bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Közel van az, aki elárul engem.
Alig mondta ki a szót, máris ott állt előtte Júdás a főpapok és a vének tanácsa kardokkal és botokkal felszerelt szolgáitól kísérve.
– Akit megcsókolok, az lesz ő – mondta a kísérőkhöz fordulva –, azt fogjátok el! – Majd Jézushoz lépve így szólt. – Üdvözlégy Mester! – és megcsókolta őt.
– Kit kerestek? – kérdezte Jézus, bár előre tudta a válaszukat.
– A názáreti Jézust – felelték a fegyveresek.
– Én vagyok – mondta, mire azok megtántorodtak és elestek. – Megmondtam nektek, hogy én vagyok, ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! – mutatott a tizenegyre. Közben Péter a kardjához kapott, kihúzta, és levágta vele az egyik szolga fülét. – Tedd vissza a kardodat a hüvelyébe – parancsolta Jézus – mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?
Júdás csak állt ott a sötétben, és nem tudta, mitévő legyen. Hol az a tömeg, amelyiket felszíthatná? Hol vannak a fegyvert fogó karok? Bújik minden gyáva férfi, akár a szájtáti gyermek, s lám még Péter is megtagadja Mesterét. A kihalt utcákon bolyongott hajnalig, s egyre csak azt remélte, történik valami. Valami isteni csoda. De nem. Amikor megvirradt, látta, hogy megkötözték, és átadták Pilátusnak Jézust. Ekkor fogta az erszényt a harminc ezüsttel, és a főpapok elé állt.
– Itt a harminc ezüstötök – mondta. – Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el.
– Mi közünk hozzá? Ez a te dolgod – mondták és elfordultak tőle.
Júdást elfogta a tehetetlen indulat. A templomba hajította a pénzt, aztán elment a Gecsemáné-kertbe, ahol megcsókolta Jézust, és az egyik fára fölakasztotta magát.
A főpapok pedig fölszedték az ezüstöket.
– Nem szabad ezt a templom kincséhez tennünk – mondták – mert vérdíj. – És hogy mégse menjen veszendőbe a pénz, megvették belőle a Fazekasmezőt az idegenek számára temetőnek.
***
János se született királyfinak. Az anyja cselédlány volt, az apja katona. Az ezred tovább masírozott, ő meg ott maradt a szíve alatt a gyermekével. Megszülte a kórházban, de nem volt hová vinnie. Odaadta hát egy idős párnak, neveljék ők, míg jobbra fordul a sorsa. Nevelték és védték, ahogy tudták, de az út porában játszó társak kicsúfolták Jánost. Csúfolták, mert neki nem volt apja, erős karú, sudár, fiatal. Az anyját is csak a nagyünnepeken látták. Jött, s már ment is, vitte a vonat. A fiú arcán csorogtak a könnyek, s azt mondták rá, sír a pulykatojás. Botot ragadott, s verte volna őket, de ő volt a legkisebb, kinevették a nagy igyekezetét. Elvonult a kamra sötétjébe, ahová csak a lompos kutya követte, s megátkozta az egész világot, és kegyetlen bosszút esküdött ellene.
Amikor a fiú hatéves lett, magához vette az anyja, és beíratta az iskolába. A társai azonban itt is kigúnyolták apró, vézna termete miatt, és zabigyereknek nevezték, mert az anyja nevét viselte. Hazament és sírva panaszolta sérelmeit. Az asszony keblére ölelte egy szem fiát, és együtt szidták a halálra érett, romlott világot, és újat álmodtak helyette, amelyikben az ő szavuk lesz a rend.
Az évek gyorsan teltek, gyermekből ifjúvá serdült, s barátokra is talált, akik ugyanúgy gyűlölték a világot, mint ő. Szövetségre lépett velük, és együtt forralták a bosszút a mozgalom nemesacélból öntött üstjében. Idővel olyan ügyesen keverte a masszát, hogy az ő kezébe adták a keverő kanalat, ő lett a mindenható vezér. Az első dolga volt, hogy megszabaduljon a régi nevétől, amelyik csak szenvedést és kárhozatot jelentett számára. No, meg azért is, mert azon a néven körözte a rendőrség, és vérdíjat tűzött ki a fejére.
– Ha jól meggondolom, kedvem lenne föladni magam – mondta a beosztottainak. – Ekkora vérdíjon már akár meg is osztozhat az ember.
– Kivel, János?
– Hát a barátaival. És ez itt a bökkenő. A vezérnek lehetnek-e barátai, vagy csak vetélytársai vannak, akik a vesztét lesik?
Aztán eljött a nap, amikor becsöngetett hozzá a rendőr, és azt mondta, háromnapi hideg élelmet vihet magával. Valaki, aki jól ismerte őt, éppen akkor küldte rá a hatóság emberét, amikor nem volt nála fegyver, és félig törölközve a kedvesére várt. Ment vele, ha már menni kellett, de közben azon törte a fejét, vajon ki tudhatott a randijáról, s ki az, aki most a helyére lép. Agyában kattogva röpködtek a nevek, villogtak az arcok, és gőzölögve fortyogott a bosszú. És amikor a kihallgató tiszt ráirányította a vallató lámpa fénysugarát, egymás után diktálta neki a neveket, s magának semmi mást nem kért, csupán büntetlenséget és egy új nevet. Nevet kapott ugyan, de a rács mögé csak be kellett ülnie, nehogy a többiek szagot fogjanak. Mint népvezér és áldozat ekképp oktatta cellatársait:
– Az élet egy nagy cirkuszi aréna, és gladiátor benne minden halandó. Nincs testvér, jó barát, csak ellenfél van, akit legyőzöl, vagy ő végez veled. Kegyelmet egyedül a császár adhat. A hüvelyk, amely le, vagy felfelé mutat. Fölösleges hát azon gyötrődnöd, hogy épp azt ölted meg, aki tegnap veled osztotta meg a kenyerét. Te csak a kard voltál, amelyik lesújt, a császár az akarat. – Olyan szépen mondta, hogy maga is majdnem elhitte, amit mond.
János országán is áthaladtak a nagy hadiutak. Hol egyik, hol másik császár vezette át rajta a seregeit. A nép, az istenadta nép ott bújt, ahol tudott, jajongott, és a sebeit nyalogatva imádkozott. Csak néhány volt a tehetősebbek közül, aki minden császárnak kezet csókolt, és szerény fizetség ellenében segített begyűjteni az emberek maradék kenyerét. János csak nézte őket, és utálkozott. Nehezen viselte a császár kezének puskapor szagát. De bármerre ment, követte őt a szag. Úgy döntött hát, hogy ő is kezet csókol, sőt térdet is hajt, hogy kedvesebb legyen, mint a többiek. A császár hamiskásan mosolygott, és föléjük emelte őt. Feladatot adott neki tüstént: teremtsen új rendet. Vágjon rendet a régi ismerősei között.
– A barátod, László nem tetszik nekem – mondta a császár. Langyos a kézcsókja, lehet, hogy hűtelen. Szívesen látnám a nevét egy síremléken.
– Felség, ő a barátom, érte kezeskedem – szólt János félszegen. – Minden kedden nála sakkozunk. Ha lehet…
– A paraszt maradhat – szólt a császár elmélázva. – Nekem csak a király feje kell. Az se érdekel, hogy a futóval, vagy a bástyával adsz sakkot. A mattot lássa a plebsz, és reszkessen tőlem odvaiban.
János lelke megrendült, a szeme megtelt könnyel, de rögvest cselekedett. Maga mellé vett egy szakasz harcedzett vitézt, és felhívta telefonon Lászlót.
– Állítsd fel a bábukat – mondta. – Tíz percen belül ott leszek. A fehér színűek lesznek ma az enyémek, a te napod ma fekete lesz. És a nyitólépés is engem illet…
László fölállította a sakkfigurákat, s várta a kellemes szórakozást. Minden olyan volt, mint máskor, csak a barátja hangja volt érdesebb. Aztán megszólalt a csengő, ő kitárta az ajtót, mint máskor, és a csuklóján máris kattant a bilincs.
– Matt – bólintott rá János. – Vezessétek el az árulót!
A császár azonban rémálmot látott, amikor elsétált László frissen állított síremléke előtt. Végtére ő csak gondolta, s János hozta az ítéletet… Ha tévedés volt, egyedül ő tévedhetett. Viselje hát az ódiumát, rács mögé vele!
Újra kattant a bilincs, de most János csuklóján. Hiába kérdezte, mi végre, a börtönőr nem válaszolt, csak a korbács, meg a puskatus. A főügyész, a tegnapi barát is csak annyit mondott, hogy ha a császár kegyelmet ad, nem kötik föl László hóhérai.
– De miért, hiszen oly híven szolgáltam, lestem minden szavát – esengett János. – Vádat gyártottam Laci barátom ellen, és be is bizonyítottam, ahogy a császár kérte. Mi hát a bűnöm?
– Az nem ránk tartozik – mondták az őrök. – A császárt szolgáljuk mi is.
Aztán a nép, az istenadta nép megunta a császár zsarnokságát, síkra szállt, és elűzte a katonáit. Szétzúzták a börtönök vasrácsait és kiszabadították a félholtra vert rabokat. János is ott volt, és fennhangon szidta a császárt. Ingét levetve mutogatta sebeit, és megesküdött, hogy bosszút áll. A nép, az istenadta nép a vállára emelte, és ünnepelte őt.
Csakhogy a császár, aki látta, Jánosra hogy hallgat a nép, álnok beszéddel magához hívatta, és gyógyírral kenette meg a sebét.
– Királlyá teszlek – mondta szelíden. – Kényre-kedvre tiéd lesz az a nép. Megbocsátom neked a régi és újabb vétkeidet, csak tedd le a lábamhoz a vezérek fejét. Tudom, hogy nem teng túl benned a jellem, így meg se kérdezem, elfogadod-e a feltételeimet. – S csókra nyújtotta puskaporszagú kezét.
Kényúr lett János, büszke és kegyetlen. A császár harci szekerén vonult be elei városába, és véres tort ült a rommá lőtt házfalak fölött. Asszonyok sikolya, árvák hulló könnye kísérte útján, s a régi barátnak is jutott egy darab hóhér kötél. A császár elégedetten mosolygott, s halkan mormolta:„most már elég, túl sok a vér.”
Az aréna lassan elcsendesedett, homokkal szórták be a véres tetemeket. A hős gladiátor állig páncélban állt büszkén a meztelen hullahegy fölött, és leste, csak leste a császár jelét, hogy felfelé mutasson a felséges hüvelyk. Dicsőnek, nagynak érezte magát, s bölcsen meghirdette az őszinteség programját:
– Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves!
És azzá lett. János csak nézte, s nem hitte el, hogy bűzlik és rohad a krumpli.
Nappal még csak el volt valahogy, elhitte magáról, hogy nagylelkű és becsületes. Csak az éjszakák ne lettek volna… Hiába állt őrt az ajtó előtt két szakasz állig felfegyverzett, kipróbált, hű katona, áttörtek köztük a fejetlen testek, síremlékek lebegtek a ködben, és arccal lefelé fektetett hullák ébredeztek… Hiába szólt parancsoló hangon, nem mentek vissza, és a professzorok tablettái se hatottak rájuk…
A sír nyugalmat ad – mondták a bölcsek –, de János a földben se nyughatott. Egy éjjel, míg a fáradt őr aludt, eltűnt a díszsírból a fej. Nyom nem maradt, a nyomozók se tudják, a túlélők vitték-e el, vagy azok szelleme, akikét ő vágatta le. Netán a kéz, amelyre csókjait lehelte…
T. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.A szerző írásai korábban a SzegediLapon: