T. Ágoston László
Hadvezérek és próféták
Uzzijjá király halálának évében történt, hogy Amóc fia, Ézsaiás színről színre meglátta az Egek Urát, és nagyon megijedt, mert tudta, hogy aki Őt látja, annak meg kell halnia. Magas trónon ült Izráel Istene, és szeráfok álltak mellette. Egyikük hangos szóval így kiáltott: „Szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” Mire Ézsaiás a fejéhez kapott „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Láttam a Királyt, a Seregek Urát!” Erre az egyik szeráf fogóval parazsat vett le az oltárról, és Ézsaiás szájához érintette. „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked megbocsátva.” Aztán maga az Úr szólt hozzá.
– Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?
– Itt vagyok, engem küldj! – állt elé Ézsaiás.
– Hát menj, és mondd meg a népnek – dörgött Isten hangja – hogy hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré a nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy ne lásson, ne halljon, ne értsen, és megtérve ne gyógyuljon!
– Meddig tart ez, Uram? –kérdezte aggódva a próféta.
– Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. Elhagyott lesz ez az ország. Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri, de úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag.
Ézsaiás pedig elment a nép közé és prédikálni kezdett. Aztán a királyhoz, és a nép vezetőihez szólt.
– Parázna lett a hűséges város, Jeruzsálem. Egykor jog és igazság lakott benne, most pedig gyilkosok, s vezérei tolvajok barátai lettek. Mind megvesztegetésre vár, s nem védi az árvák igazát, az özvegyek jogát. Sion kemény ítélettel váltatik meg – ígéri az Úr- – Összetöretnek a hűtlenek, a vétkesek, akik elhagyták Őt.
Csak néztek egymásra, meg a prófétára, és a vállukat vonogatták.
Áház, Jótám fia volt Júda királya, amikor Recin, az arámi király, és Pekah, Izráel uralkodója háborút indított Jeruzsálem ellen, hogy ezzel kényszerítsék az asszírok elleni szövetségre. Miután a királyi udvar jelentést kapott arról, hogy a szír seregek az északi ország területén táboroznak, nemcsak a király, hanem az egész nép szíve reszketni kezdett a félelemtől. Ekkor így szólt az Úr Ézsaiáshoz.
– Menj ki Seárjásub fiaddal együtt a Felső-tó vízvezetékének végéhez, a Ruhafestők mezejéhez vezető útra, ahol most éppen szemlét tart Áház király, és mondd meg neki, hogy maradjon nyugton, de legyen nagyon óvatos. Nem kell félnie a gonosz tervet szövő két királytól, mert nem hagyom, hogy legyőzzék Júdát.
A király azonban nem hitt Ézsaiásnak, s a két fenyegető sereggel szemben az asszírokhoz fordult segítségért. Jöttek is nyomban hatalmas sereggel, elűzték Recin és Pekah katonáit, de hozták magukkal az asszírok bálványait. A próféta ekkor azt mondta a királynak, kérjen jelt Istentől, hogy bízhasson a megígért szabadításban. Ő azonban a fegyverek erejében bízott, és Júda játékszerré vált a két nagyhatalom vetélkedésében. A határ elnéptelenedett, a pásztorok már csak egy-két bárányt legeltettek a mezőn, és borotvált fejű hadifoglyok jajgattak rabláncukat csörgetve.
A nép szíve megkeseredett, és lehajtott fejjel keresett menedéket. Úgy érezte, elhagyta Isten és a bálványok között keresett vigaszt. Új vezérek álltak az élükre. Nagyhangúak, és büszkeségtől dagadt a mellük. Ifjak, akik fennhangon tagadták apáik hagyományát, s Egyiptommal keresték a szövetséget. Ézsau kemény szavakkal feddte meg őket.
– Eltaszította Isten a népet – mondta – mert tele vannak keleti szokásokkal, jelmagyarázókkal, mint a filiszteusok, és idegenekkel barátkoznak. Tele van az ország ezüsttel, arannyal, bálvány kincseiknek se szeri, se száma. De csak bálvány az mind, amit kézzel csináltak, s leborulnak előtte az ostobák. Tele van az ország harci kocsikkal, díszes lovakkal, idegen hatalmak bábjaival. Ezt Isten nem tűri, szörnyű lesz értre a büntetés. Lám, máris itt van. Ifjú vezérek, és sihederek uralkodnak rajtatok. Sanyargatja a nép között ember az embertársait, rátámad az ifjú a vénre, a hitvány a tekintélyesre és nincs törvény, mely megvédené őket.
Az asszírok pedig egyre fenyegetőbben közeledtek. Amikor Asdód alá érkezett Szargón asszír király hadvezére, és elfoglalta a fellázadt etióp várost, megparancsolta az Úr Ézsaiásnak, hogy három évig zsákruhában, mezítláb kell járnia intő jelül Egyiptom és a júdaiak számára. Jeruzsálemé vezetői azonban még ekkor sem akarták megérteni a jelet.
– Jaj a pártütő fiaknak – üzente az Úr Ézsaiás szavaival – akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva! Folyton Egyiptomba járnak, a fáraónál keresnek oltalmat, de majd megszégyenülnek és pironkodni fognak. Követeitek nem jutnak el a kényelmes tengerparti úton, mert ott az asszírok seregei táboroznak, és a pusztán áthaladva is elrabolják a magukkal vitt ajándékokat. A megtérés, és higgadtság segíthetne rajtatok, a béke és a bizalom adna erőt nektek. Ti azonban gyors egyiptomi lovakon akartok vágtatni, harci szekereket hajtani, és győzni, győzni mindenáron. Gyorsak lesznek üldözőitek.
De még mindig várt az Úr a végső ítélettel, hogy megtérjen a nép.
Ezékiás király
Ezékiás király uralkodásának tizennegyedik évében felvonult Szanhérib, Asszíria királya a júdai városok ellen, és valamennyit elfoglalta. Aztán elküldte a kincstárnokát Jeruzsálembe. A vele küldött sereg megállt a Felső-tó vízvezetékénél. A júdai király kiküldte hozzá Eljákimot, a palota felügyelőjét, Sebná kancellárt, és Jóáh főtanácsadót, hogy tárgyaljanak. A kincstárnok ekképp szólt hozzájuk:
– Azt üzeni a nagy király Ezékiásnak, hogy ne bízzon az egyiptomi fáraó segítségében, mert valamennyien elbuktak, akik vele szövetkeztek az én uram ellen. És Izrael Istenében se bízzál, mert a többieken se tudtak segíteni azok istenei. Lássátok, egyetlen oltár maradt országotokban, mely előtt leborulhattok, és ember is alig maradt, aki leborulhat előtte. Asszíria királya mégis fogadást ajánl a ti királyotoknak. Kétezer lovat ad neki, ha kiállít ugyanennyi lovast. Ugye már nincs ennyi emberetek? Hát akkor hogyan tudnátok ellenállni az én uram legkisebb seregének is? Az Úr parancsa, hogy elpusztítsam ezt az országot, s meg is teszem.
– Beszélj velünk arámi nyelven, azt is megértjük – mondta Eljákim. – Ne hallják a várfalon állók a júdai szót!
– Csak hadd hallják – válaszolt a kincstárnok. – Nem csak nektek, s királyotoknak szól az üzenet, hanem nekik is. Ők fognak elpusztulni a várfalakon. – Aztán hangos szóra váltott. – Ne hagyjátok rászedni magatokat! Se Ezékiás, se az Istenetek nem tud megmenteni benneteket és a városotokat Asszíria királyának haragjától. Adjátok meg magatokat és gyertek velem!
A katonák némák maradtak és nem moccantak a várfalakon. A követek pedig megszaggatták ruháikat, úgy jelentették a királynak a kincstárnok üzenetét. E kemény szavakat hallva Ezékiás király is zsákruhát öltött és bement az Úr házába. Aztán a kancellár és a papok vénei is zsákruhába öltöztek, s elmentek Ézsaiás prófétához. A király üzenetét vitték neki, hogy imádkozzon Istenhez a maradék népért és az országért. Büntesse meg az Úr az asszír királyt a felfuvalkodott, gyalázkodó szavaiért!
Ézsaiás próféta Benjamin West festményén
Ézsaiás, miután imádkozott, így szólt hozzájuk.
– Mondjátok meg a királynak, azt üzeni az Úr, hogy ne ijedjen meg az asszír király szolgájának szavaitól. Ez az ember káromolta ugyan az én Istenemet, de Ő úgy intézte, hogy egy hírt hallva visszatérjen országába, és ott kard által vesszen el.
A kincstárnok valóban visszatért, de az asszír király már Libnában harcolt, mert Tirkahá, Etiópia királya háborút indított ellene. A csatamezőről üzent Ezékiásnak.
„Ne hidd, hogy ezzel megmentette Istened Jeruzsálemet, s nem kerül az asszír király kezeibe! Elődeim is elfoglalták a környező országokat, kiirtották népeit, és nem segítettek rajtuk az isteneik. Te is így jársz majd, nem menekülhetsz!”
Ezékiás átvette a levelet, fölment a templomba, kiterítette az Úr előtt és így imádkozott: „Seregek ura, Izráel Istene, aki a kerubok között ülsz! Egyedül Te vagy a föld minden országának Istene! Te alkottad az eget és a földet. Uram, hajtsd hozzám a füledet, és hallgass meg! Nyisd ki a szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib minden beszédét, aki azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országokat. Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak bálványok, emberi kéz alkotásai, fa és kő. Ezért pusztíthatták el őket. De most Te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket a kezükből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy Te vagy egyedül az Úr!”
A próféta pedig azt üzente a királynak:
– Imádat meghallgatta az Úr. Az asszír király kérkedése felbosszantotta Őt. Istenünk terveinek eszközeként használta fel őket, s Ő vet véget a felfuvalkodottságuknak is. Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lent, és gyümölcsöt hoznak fent. Mert Jeruzsálemből, és a Sion hegyéről származnak majd azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt. Nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő ki rá, nem fordít feléje pajzsot, töltést se emel ellene. Azon az úton tér vissza, amelyiken jött, de ebbe a városba nem jut be. Így szólt az Úr.
Eljött az este, és elcsendesedett az ostromlók tábora Jeruzsálem falainál. Amikor másnap pirkadni kezdett az ég alja, száznyolcvanötezer holttest hevert a sátorok körül. Szanhérib, Asszíria királya döbbenten nézett körül, aztán fölkerekedett maradék katonáival, visszavonult Ninivébe, és ott is maradt.
***
A harmadik köztársaság kikiáltása előtt történt, hogy megindultak kelet felé a megszálló csapatok. Az emberek kételkedve bámulták őket, és a szemüket dörzsölgették, hogy tán rosszul látnak… Szólni se mertek, s azt latolgatták, mi lesz, ha visszajönnek. Egyszer már megtörtént, hogy nagy csörömpöléssel elindultak a tankok, s dörögve, halált kaszálva, vérben taposva tértek vissza. A nagyhatalmak szemlesütve nézték, s talán még pironkodtak is kissé, hogy nem tesznek semmit, miközben egy kis nép haláltusáját vívja… De éppen szieszta időben történt mindez, s néhány ezer hulla miatt nem nyitották ki a szemüket. Különben is, kis ország, kis nép, kár lenne értük a nagy áldozat. Ha Isten úgy akarja, majd segít rajtuk. Ha nem, akkor meg ki tehetne az Úr akarata ellen?
A bennszülöttek lassan ébredeztek, s ámulva látták, hogy nem fordulnak vissza a tankok, és ami addig tilos volt, most szabad a tér. No meg a szó, ami évtizedek óta ott szorult bennük, most kibuggyanhat, akár a gejzír, és amelyik a legmagasabbra tör, az lesz az igaz. Lehet temetni, szabad szót emelni, meg olykor azt is, ami nem téged illet… Hisz’ tiéd a gyár, magadnak dolgozol – hirdették egykor a fegyveresek, s megmutatták, hogyan kell elvinni. Ők elbúcsúztak víg parolával, de maradt a tanítvány, hogy felülmúlja mesterét. Mire a plebsz is felébredt, s kitörölte szeméből az álmot, csak könny maradt benne, hogy beleálmodhassa a szivárványt.
Bográcsban főztek, nagy fakanállal, voksért osztották a csajka gulyást. Közben azt nézték sanda szemekkel, ki keresi még a lében a húst. Atyáik vétkét egymás fejére olvasták, és tévedhetetlennek kiáltották ki magukat. Ujjal mutatták, ki volt a vétkes, ki miatt lett hajléktalan és éhes a nép. Példát kerestek, szövetségest, akihez nyitott száj föl nem ér, s közben csak nézték bedugott füllel, hogyan indul el idegen országba – tán rabigába – lehajtott fejjel a nép.
Próféták jöttek egymás után sorban. Mind megesküdött, hogy őt küldte Isten, de a parázstól mind óvta a száját, s csak a kezét nyújtotta a baksisért. Egymást gyalázták, pártfogót kerestek, eladtak mindent, ami nem az övék, és nem értették, miért nem táncol, miért nem tapsol nekik a nép. Adót emeltek, vámokat szedtek, bankba terelték a jámbor polgárokat, nem értették, miért alszik az utcán, akit a végrehajtó kilakoltatott. Ifjak és vének vándorbotot fogtak, s két szemük könnyben, lábuk botolva új hazát keres. Míg a szegény nép a turkálóban idegenből jött viselt ruhát keres, a próféták rég megszavazták, hogy az ő autójuk páncélozott legyen. Palotáikat marcona vitézek őrizzék, és fegyveres csőszök óvják a földjeiket. Isten még hallgat, csak a tengerek habja morajlik, ahogy átnyargal fölöttük a szél. A felhők azt súgják, zúgnak a bércek, igaz próféta születik a havasokban. A pórnép az újszövetséget emlegeti, és türelmetlenül várja, hogy visszatérjen az igaz bíró, Jézus.
***
Baranyai, az író éppen egy szakszervezeti újságot szerkesztett, amikor megkezdődött a csapatkivonás. Amint meghallotta a hírt, azonnal bejelentkezett a főtitkárnál, hogy módosítsa a néhány nappal előbb elfogadott laptervet.
– Úgy gondoltam – mondta lelkesen – hogy írhatnál egy vezércikket az első oldalra, amelyikben üdvözölnéd a csapatkivonást, és vázolnád a szakszervezet elképzeléseit az új, szabad országban. Nemzetiszínű keretbe tennénk, hogy lássa a nép, mi vele vagyunk…
– No igen – mondta a főtitkár nagyokat bólogatva, mert ehhez szokott. – Te csak ne lelkendezz, és ne bujtogasd a dolgozókat! Éppen elég nagy baj az nekünk, hogy minden előzetes óvintézkedés nélkül kivonulnak, és magunkra hagynak ezzel a csőcselékkel. Ezek meg majd fölforgatnak mindent, amit mi olyan szépen elrendeztünk nekik. Te csak üdvözöld a tavaszi szeleket, meg a rügyfakadást, és ne pofázz be a politikába!
– De hát végre szabadok leszünk, és nem diktálhat nekünk senki. Miénk lesz újra atyáink földje, őseink örökébe léphetünk…
– Léphetünk ám egy nagy rakás szarba, és mindezt köszönhetjük az efféle lelkes barmoknak, mint te vagy. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy két napnál tovább szabadok lehessünk. Vagy mi diktálunk, vagy az ellenfeleink. Gyorsan döntsd el, hová tartozol, amíg nem késő!
– Mi az, hogy mi, vagy az ellenfeleink? Hát nem egy nép, egy nemzet vagyunk?
– Mondtam már, hogy nincs más. Vagy mi, vagy a csőcselék. Aztán majd fölkarolják az idegen hatalmak. Jön a mézes madzag, a beígért szabadság, ami soha nem ér ide, a jólét, meg a mennyei igazság ígérete. Mire fölébredtek, kemény lesz a derékaljatok, szorít a bocskor, és korbáccsal verik ki a fél szemeteket.
– De hát ez így is volt negyven évig. Most végre…
– Most végre ugyanaz folyik tovább, csak más lesz a színe. Lehet, hogy nem én ülök majd ebben a székben, hanem egy másik báb, aki nem mondhat nemet, csak bólint, mosolyog, és tartja a markát a kis baksisért. Nincs vezércikk, nincs hozsánna, kivárjuk a fejleményeket!
– No, de főnök, a többi lapok…
– Nem érdekel. Egy rossz szót látok, máris repülsz. Akár pakolhatsz is, és garantálom, hogy nem kapsz majd munkát sehol.
Az újság megjelent, a főtitkár tombolt mérgében, s még aznap délután kirúgta Baranyait. A hír sebes szárnyakon szállt, s bármerre ment, minden szerkesztői állás gyorsan betöltetett. – Nem baj – gondolta – fog még a tollam, megírom majd azt, mint gondol ott kint az utcán a nép. Vették a lapot, vitték a hírét. A kicsik örültek, de a nagyoknak olykor belecsikordult a fogsoruk.
– Szép, no meg jó is, olykor még kell is az őszinte szó – hebegte az egyik új főszerkesztő, de azt azért illik tudni, ki a mi emberünk, és nem illik őt, hogy is mondjam? ..., háborgatni. Írj az ellenfeleinkről mérgezett tollal, kihegyezett dárdával, amivel akarsz… Szóval írj róla bármit, ha kell, hát hazudj, mi megvédünk. Ha túl nagy a botrány, legföljebb helyreigazítunk, arra már a kutya se figyel oda. No, érted?... Nem vagy te annyira buta.
– Ejnye, kolléga – ingatta a fejét Baranyai, az író, aki arra volt büszke, hogy igazat ír – arra bíztatsz, hogy hazudjak a te két szép szemedért?
– Nem azért, pajtás – horkant föl a másik – hanem a mindennapi kenyeredért.
Nemcsak a tolla vált haszontalanná, maga az ember is haszontalan. Nem kell a pult mögé kereskedőnek, sofőr is sok van, postás se kell. Hadd főjön, érjen a saját levében, míg kézcsókra járul egy falat száraz kenyérért, vagy az út szélén hulla marad. Fölnéz az égre, kérdezi Istent, szabad-e hinni a szabadulásban? És szólt az úr; ne csüggedj, s ne állj a hamis próféták közé.
Másfél év telt el nyomorúságban, mígnem a munkaközvetítő érte üzent. Lehetne portás, eligazító, köszönőember egy rossz szagú gyárban, ahol csak kosz és mocsok terem. Olcsó a bére, hosszú az útja, de a kolléga három diplomás. Ő se fogta be a száját, mikor a főnök rárecsegett.
Aztán egy szép napon idegenek jöttek. Nézték a gyárat, az orrfacsarót. Rábólintottak, lakatra zárták, hazaküldték a munkásokat.
Baranyait orvoshoz vitték, megártott neki a penetráns szag. Ő meg azt mondta, már nincs mit tenni, úgyis öreg már, menjen haza. Kicsi a nyugdíj, kis karéj kenyér, mellé a feltét még vékonyabb, de bármilyen furcsa, Isten megadta néki a szabadulást. Nincs többé főnök, bármilyen színben, aki a szájába adná a zabolát.
T. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Betesda; Ezek a megélhetésiek...; Lóvasút; Csapdlecsacsi; Sári; Rémálom