Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

Anyósok

 

hospital.jpgAmint a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyed, és a fák ágai csupaszon meredeznek az ég felé, megtelnek a reumatológiai szakrendelők betegváró folyosói csodára váró, egykor fürge és büszke járású betegekkel. Naphosszat csörögnek a telefonok a rendelési időpontot beosztó betegirányító hölgy asztalán, aki nagyon sokszor valami csendesebb és melegebb helyre kívánja magát mielőtt belebúgja a telefonba hogy „nagyon sajnálom, de erre az évre már nem tudok időpontot adni önnek. Próbálja meg talán januárban…” Erre a páciens vagy elkanyarít valami magyaros gorombaságot, vagy csak lilára vált fejjel lecsapja a kagylót és elkezd számolgatni, hogy mennyibe is kerülhetne mindez a magánrendelőben. Mert ott nincs mentegetőzés, naptár lapozgatás. A bársonyos hangú asszisztensnő legföljebb az iránt érdeklődik, hogy a délelőtti, vagy a délutáni időpont kedvezőbb-e a kedves betegnek. Távozóban akár áfás számlát is kaphat. No, igen… meg kell gondolni, hogy ki lehet-e ezt gazdálkodni a konyhapénzből.

Etelka, a friss nyugdíjas kertvárosi asszony is végigjárta mindezt a sok kanyarral és buktatóval tűzdelt utat, és úgy döntött, hogy miután befejezett a kiskertben minden őszi munkát, beül a rendelő előtti folyosó (vagy váróterem?) egyik vendégmarasztalónak éppen nem mondható padjára, és kivárja, míg rá kerül a sor. Az a bizonyos búgó hangú betegirányító hölgy ugyanis némi rábeszélés után azt is elárulta, hogy a rendelési időnek csak alig több, mint a kétharmadára adnak ki időpontot számítva a vizsgálatok idejének elhúzódására és az esetleges sürgős esetekre. Így aztán elvileg előfordulhat, hogy a rendelési idő végére akár félórányi úgymond üres idő is kialakulhat. Ha ilyenkor ott találnak valakit, előre egyeztetett időpont nélkül, akár őt is megvizsgálhatja a főorvos asszony. Ha időben bejelentkezik a portán, lehet, hogy még aznapra kaphat sorszámot.

 Etelka megpróbálta, és sikerült. Már a harmadik napon bejutott az orvos színe elé, aki megvizsgálta és beutalta tíz infotorézis kezelésre a fizikoterápiára. A férje, Dezső persze morgott, hogy mégis csak disznóság, hogy több mint negyven évig fizették a betegbiztosítást, aztán a végén még egy időpontért is sorba kell állni az SZTK-ban, de hát ő egy ilyen ember. Annak idején a kommunista szombat ellen ágált, most meg az orvosi ellátást kritizálja. Akkor se figyelt rá senki, most se hallgat rá a kutya se. Illetve a kutyája, a Cézár igen, ha a kedvenc jutalomfalatjával kedveskedik neki.

‒ Hát ilyen világban élünk ‒ állapította meg Etelka egy vállrándítós kényszermosollyal. Aztán berakta a szatyrába a Nők Lapját, a Kiskegyedet meg az áruházak reklámújságjait és beült a váróba. Amint ott olvasgatta a legújabb celeb pletykákat, hogy az utóbbi időben ki kivel és kivel, nem, és vajon miért? hallotta, hogy végigkopog a kövön két magas sarkú cipő. Elhalad mellette, aztán bizonytalanul toporog egy kicsit, majd újra közeledik és megáll.

‒ Nahát, nem hiszek a szememnek! Tényleg, te vagy az, Etelka? ‒ állt meg előtte egy hasonló korú, divatosan öltözött, erősen sminkelt nő.

‒ Te vagy az, Viola? ‒ nézett fel az újságokból a másik. ‒ Mikor is találkoztunk utoljára?

‒ Öt éve, amikor otthagytam azt a tetű céget, mert nem akarták kifizetni a túlóráimat. Igazam is volt, mert az új helyemen egy év múlva csoportvezető lettem. Úgy is mentem nyugdíjba. Kértek, hogy maradjak még, de nem hagytam rábeszélni magam. Te meg, gondolom, végighajtottad náluk az életedet. Fizikóra vársz?

‒ Igen, ezt a villanykezelést, az infotorézist kapom a könyökömre. Tudod, ástam a kertben, aztán megrándítottam, vagy mi a fene történt vele… Fáj.

‒ Hát persze, mert a szegény nyugdíjas asszonyka nem tud mit kezdeni a rászakadt sok szabadidejével, és ha más nincs, nekiáll fölszántani a kertet. A férjed, a Dezső meg csak nézi, ahogy ismerem.

‒ Dehogy is nézi! Ő is annyit dolgozik szegény, mint egy igásló. A kertben is, meg a gyerekeknek segít. Azt gondoltuk hajdan, hogy majd nyugdíjasként kifekszünk a napra és süttetjük a hasunkat.  Most meg jön az egyik fiam, hogy cipőt kellene venni a gyereknek, anya, segíts ki ennyivel! Jó, persze, hogy kisegítem. A másiknak lerobbant a kocsija, fizetni kell a szerelőnek, mert nem tud szállítani. Aztán jönnek az unokák. Ha egyiknek adok valamit, a másiknak is adni kell, mert szabályos könyvelés vezetnek róla, ki mit kapott. A mai gyerekek már egészen mások, mint mi voltunk. Te is kezelésre jöttél?

‒ Mi mást kereshetne itt az ember lánya? A neurológián írtak ki nekem is tíz infotorézist. Ma már a harmadikat kapom.

‒ Én is jöttem volna már a múlt héten is, de nem kaptam rá időpontot. No, meg az unokákra is kellett vigyázni.

‒ Hát igen ‒ bólogatott egyetértően Viola. ‒ Ez a nagymamák sorsa. Én is ebben élek, de azért szeretem tudni, hogy mit miért tesznek. Végtére is az én nevelésem az a fiú! Meg is látszik rajta. Mióta ilyen fájós a térdem, ő hoz-visz a kocsijával. Vigyáz rám. Akár ölbe is kapna, ha hagynám. A férjem, a Dávid meg csak mosolyog a bajsza alatt és azt mondja: „ne ripacskodjatok már!” Miért lenne ez ripacskodás? Az a baja, hogy szeretem a fiamat? Vén fajdkakas… Azt mondja, hogy előbb-utóbb féltékeny lesz rám a menyem. Jó, legyen az! Legföljebb majd jobban kényezteti ő is. Te hogy vagy a menyeddel?

‒ Én nem szólok bele az életükbe. Ameddig nagyobb bajt nem látok köztük, lenyelem, ha éppen nem tetszik valami. Nem az én dolgom…

‒ Látod, ezzel pont így vagyok én is. No, persze azért nem járhat az ember csukott szemmel. A múltkor például éppen mosott a Cili, amikor náluk jártam. „A” kategóriás mosógépük van, prímán dolgozik. Hanem látom ám, hogy amint kiszedi a ruhát a gépből, csak úgy egyszerűen dobja föl a fregolira. Érted? Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak neki. Mondom: „Kislányom! Nem kellene talán kirázni azt az inget, gatyát, mielőtt földobod a szárítóra? Az összes mosószer beleszárad, aztán olyan lesz a vasalásnál, mint a páncél. Vagy talán vasalni se szoktad a ruhát? Rám néz a menyem, mint akit pofon ütöttek.

‒ Anyuka! ‒ mondja, de már vörös, mint a pulyka. ‒ megtenné, hogy a saját fregolijával foglalkozik, nem az enyémmel?! Kérdeztem én valaha, hogyan mossa a bugyiját?

‒ Azt hittem, ott, helyben megüt a guta… Ez a hála azért, amiért segíteni akarok? Na persze, ha az a jó édesanyja megtanította volna rá, nem nekem kellene szólni érte. A fiam meg csak nyel egyfolytában. A békesség miatt… Nem is mentem el hozzájuk vagy két-három hónapig.

‒ Igazad is van, Violám. ‒ bólintott rá Etelka egyetértően. ‒ Mi mindent meg nem tesz az ember a családjáért, aztán ez a hála… Én is egyik nap megyek a fiamékhoz, és panaszkodik az unoka, hogy ott a sok zokni a fiókban, de egyiknek sincs párja. Nem baj ‒ mondom ‒ majd a nagymama megkeresi. Kiborítom a szoba közepére az egész zoknis fiókot, keresem a kedvenc zoknija párját, de sehol se találom. Mintha a föld nyelte volna el. Kiborítom a többi fiókot, abban sincs. Mérgemben még a szennyes kosarat is kiborítottam. Hát nem ott volt?! Ülünk ott a gyerekkel a szoba közepén a zoknik között, erre beront a menyem.

‒ Hát maguk mit keresnek ott, anyuka?

‒ Mondom, a gyerek kedvenc zokniját. Meg is találtuk. Az egyik a tiszta fiókban volt, a másik meg a szennyesben. Nem lehetne esetleg egy helyen tartani a zoknikat, kislányom? Végtére is mindennek megvan a maga helye… Azt mondja erre, nekünk is. Nem szóltam én egy rohadt szót se, csak karácsonyra vettem neki egy csipeszes zokni szárítót. Azóta úgy néz rám, mint űzött baromfi a késre.

‒ Jó, hogy mondod a baromfit. Kislány koromban a nagyanyámnál, vidéken töltöttem a nyári szüneteket. Hatalmas kertje, meg baromfiudvara volt. Piacra hordta a csirkét, meg a tojást. No de micsoda tojások voltak azok! Dupla akkora sárgájuk volt, mint annak, amit most az üzletben árulnak. És olyan sárga volt, mint a repce virága. Abból aztán lehetett rántottát sütni! No meg a húsa is egészen más volt annak a csirkének. Azok még igazi, kapirgálós tyúkok voltak, szemen híztak, nem úgy, mint a mai csirkegyáriak, amelyik még napot se lát… Hallisztből kevert tápon élnek. No, szóval mondom a menyemnek, hogy gyere, kiviszlek a piacra, megmutatom, melyik kofától lehet szép, egészséges, jóízű csirkét venni. Azt mondja erre, hogy minek jönne ő oda, amikor a sarki boltban kap konyhakészet? Érted? Konyhakészet a sarki boltban. Nejlonzacskóban. Pucolni se kell…

‒ Emlékszem, hogy az én nagyanyám meg mindig fölfogta a csirke vérét, és megsütötte nekem hagymás zsírban. Hogy az milyen finom volt… Mondom a menyemnek, hogy gyere, vegyünk élő csirkét a piacon, és süssük meg a vérét. Imádni fogják a gyerekek. Micsoda? Hogy ő vért etessen a gyerekeivel? Honnét vettem én ezt a barbár tempót? A vadállatok szokták kiszívni egymás vérét. No, mondom, ezt jól megkaptam. Vadállatnak minősít a menyem.

‒ És úgy, különben jól megvagytok? Mármint a férjeddel, meg a család… Érted? Mint nyugdíjasok…

‒ Hogyne. Beosztjuk, amink van, és élünk, mint Marci a Hevesen. Negyven év alatt egy rossz szó nem hangzott el köztünk. A gyerekekkel is jól megvoltunk mindig. A menyemmel is nagyon jól megvagyunk. Jobban szeret engem, mint a saját anyját. Ő maga mondta. Ha látnád azt a satrafát, mármint az anyját, nem is csodálkoznál rajta. De ez már egy másik történet…

‒ Mi is így vagyunk. Miért is bántaná őket az ember? Vér a vérünkből, hús a húsunkból. Csak jót kívánhatunk nekik.

Közben nyílt a rendelő ajtaja és hangos szóval szólította a nővér a következő beteget. ‒ Kelemen Dezsőné.

‒ Jövök, jövök, egy pillanat, csak elbúcsúzom a kolléganőmtől! ‒ kiáltotta oda, aztán újra a másikhoz fordult. ‒  De örülök, hogy találkoztunk, Viola! Ennyi év után… No, de majd folytatjuk, mert nagyon sok mesélnivalóm van ám! Holnap is jössz kezelésre?

‒ Igen, és elhozom az unokáim fényképét is. Te is hozd el a tiéidet!

‒Jó, elhozom. Puszi, puszi, légy jó kislány!

‒ No, kérem, bejön, vagy szólítsam a következőt? ‒ kérdezte a nővér türelmetlen mosollyal. ‒ Órákon át képesek telefonálgatni egy időpontért, amikor meg itt a ehetőség, feltartják a rendelést.

         ‒ Maga csak ne ítélkezzen, nővérke! ‒ vette a védelmébe a barátnőjét Viola. ‒ Lehet, hogy ma még szép és fiatal, de ne feledje, hogy egyszer maga is anyós lesz, és itt fog ülni ebben a váróteremben.

 

 
tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.