Szabó Mihály
A sortűz szaga
1956. október 26. csendes őszi napnak indult. Bágyadt napsugár nyalta a tintafoltokat a már generációkat kiszolgált iskolapadon. Jobb híján megpróbáltam a napsugár fakító munkáját egy régi zsilettpengével meggyorsítani. A tintafoltok ugyan engem nem zavartak, de a láthatóan odaadó kapargatás hatásosan palástolta azt az izgalmat, amit egy 11 éves gyerek fejében, lelkében az elmúlt napok okoztak. Az iskolában az a hír járta, hogy még a délelőtt folyamán haza fognak bennünket küldeni. Egyébként bizonyosan örömet okozott volna egy potyán jött iskolai szünnap, de ma valahogy nem akart igazi öröm feljönni. Erőltetett közönyösség ült az osztályra, pedig az órák közti szünetek különben zajosan teltek. Csak Berta Jenci idétlenkedett, művészi piruetteket róva a padok között (később Franciaországban tánctanár lett belőle).
Pátosztalan utasítással küldtek haza bennünket. Mindenki a legrövidebb úton menjen haza, kerüljük a nagyobb csoportosulásokat. Kivételesen viszonylagos rendben hagytuk el az iskola területét. A Kálvin téri pártház előtt már sokan ácsorogtak. Időnként kinézett valaki a kapun idegesen, de a legtöbben a Takaréktár utcába igyekeztek, tüntetően pillantásra sem méltatva a pártház ablakait .
Otthon édesanyám a szokott délelőtti teendőit végezte, az ebédlőben detektoros rádió recsegett, édesapám az asztal fölé hajolva rendezgetett egy köteg papírt . Írógéppel sokszorosított versek voltak. El akarta őket valahová dugni. Végül talán a hideg kályha hamuja alá tette. Azt hiszem Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című költeményének példányai voltak. (Évek múlva egy ilyen köteg papírt találtam a könyvszekrényben a díszes Jókai-kötetek mögött.) Már napok óta arról beszéltek szüleim, hogy apámat el fogják vinni. Nem mertem megkérdezni miért és hová. De este mindig felöltözve kabátban feküdt le, ha egyáltalán lefeküdt, mert, mint ahogy mondta: „ezek nem várják meg, hogy valaki felöltözzön”.
– Átszaladok Jancsihoz! – kiáltottam be az ajtóból, s választ nem várva már futottam is ki a kapun. Tudtam, szüleim azt mondták volna, ne menjek sehová. Jancsi a szomszéd házban lakott, a Takaréktár utca 3-ban. Minden fontos dolgot vele beszéltem meg, vagy náluk a pincelejáróban, vagy nálunk a hátsó lépcsőház padlásfeljárójában, ahol nem hallhatta senki. Úgy éreztem, most sok megbeszélnivalónk van.
Ahol mi laktunk, sarokház lévén csak meg kellett kerülnöm a házat, s máris a Takaréktár utcában voltam. Minden méterrel sűrűbb lett a tömeg. Egy üzlethelyiség ajtajában állt fenn a lépcsőn Feri, egyik iskolatársam az Arany János utcából.
– Itt nem jutsz tovább – mondta pipiskedve, hogy jobban lásson előre, a Széchenyi tér felé. Beláttam, s fölálltam mellé a lépcsőre. Ebben a pillanatban fülsüketítő dörrenéssorozat szakította meg a tömeg moraját. A síri csend épülete mintha összedőlt volna. Egyetlen szó nélkül futni kezdett a tömeg. Csak a cipősarkak kopogását, a kabátok suhogását, az emberek lihegését lehetett hallani. A Széchenyi tér felől a fejek fölött fehér füst hömpölygött, s végül betöltötte az utcát. Édeskés-keserű fojtó füst, mint sokezernyi gyufaszál ellobbant lángjának füstje. Az elégett kénpor és salétrom émelyítő maró szaga. Feri fülemhez hajolt, éreztem, hogy ő is reszket.
– A sortűz szaga – mondta, aztán szó nélkül leugrott a lépcsőről és eltűnt a rohanó tömegben.
Szaladni kezdtem én is. A kapunkig legfeljebb száz méter volt. Mint megzavart hangyaboly, úgy hatott rám a szűk udvarban kavargó sokaság. Magasföldszinten laktunk. A nyitott lakásajtó előtt mintha már sorban álltak volna. De nem sorban állás volt ez, gyakorlatilag nem fértek be többen. Talán nem akarta senki az ajtót bezárni a véres kilincs miatt, talán remélték az emberek bent a nyitott ajtónyíláson keresztül megpillanthatják a menekülés alatt elvesztett társukat. Anyám nem mondott semmit, amikor befurakodtam az ácsorgók között a konyhába, csak szótlan megölelt.
Az udvar felé nyitott ablakokon keresztül megtelt a lakás is a lövések fojtó füstjével. Hiába szellőztettünk, még napok múlva is ezzel a szaggal orromban ébredtem. Az előszoba parkettjén vércseppek csillogtak. A részint már eltaposott, széthordott nyom a fürdőszobába vezetett. Apám borotválkozó tükre előtt egy magas őszes férfi tisztogatta a homlokán tátongó sebet.
– Szerencsére csak a bőrt hasította fel a golyó – mondta halkan apámnak, aki segédkezett neki egy tiszta zsebkendőt arcszeszbe mártogatva. Véres mosdókagylónk fölé hajolva próbálta valaki a csuklójából szivárgó vért rácsavart törülközővel elszorítani. A fürdőszoba ajtajában egy ismerős fiatalember a szemközti Református Palotából jelent meg a futástól még szaporán szedve a levegőt.
– Miska bácsi! – szólt be apámhoz. – Meghalt.
Édesapám hátrafordult, keze megállt a levegőben az arcszeszes zsebkendővel, tekintete a véres kőpadlóra hullott a fiúról, s hitetlenül megrázta fejét.
– Akit meglőttek a Takarékpénztárnál – mondta a fiatalember elcsukló hangon. Aztán megfordult, s mintha ő tehetett volna róla, lehajtott fejjel tétován az ajtó felé indult.
Síri csend uralkodott a lakásban. Tanácstalan arcok meredtek maguk elé, néhányan sírtak. Édesanyám egy kancsó vízzel meg poharakkal a kezében ment szobáról szobára.
Koradélutánra kiürült a lakás. Kisebb csoportokban mentek el az emberek, egy néma kézfogással, vagy suttogott köszönömmel elbúcsúzva szüleimtől. Akkor kezdődött a némaság és a suttogás korszaka, ami az 56-os eseményeket illeti. Szó nélkül tették rendbe a lakást szüleim, eltűntek a vérfoltok az előszobából, a mosdókagylóról, az ajtókilincsről. Szó nélkül feküdt le este édesapám kabátban, cipőben. Én sem csodálkoztam már rajta, nem kellett már semmit kérdeznem, ki, miért és hová akarja őt vinni.
Ha Ferit az utcán láttam, csak intettünk egymásnak, nem álltunk meg beszélgetni. Egy darabig Jancsihoz sem mentem át a szomszédba. A következő hetek észrevétlen eltemették ezt a napot. Egyszerre mintha vége lett volna egy önfeledt gyerekkornak. Egyszerre tudatosodott bennünk, hogy vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. Úgy éreztem, erre még nincsen szókincsem, talán nincsenek is rá szavak.
1987 nyarán találkoztam Ferivel a Takaréktár utcában. Tizennégy év után először jöttem haza Németországból idős szüleimet meglátogatni. Ha nem köszön rám, nem ismertem volna meg. Hamuszürke borostás volt az arca, nehezen húzta lábát. Észrevette rajtam a megdöbbenést. A földet nézte, majd rövid hallgatás után megszólalt:
– Hát… ez van… Igen, ő volt az, aki a lépcsőről leugorva tűnt el a rohanó tömegben azon a napon... a sortűz napján… Mélyről szedte a levegőt, mint akinek minden légvételért meg kell küzdeni. Még mindig nem nézett fel. Lassan egy gyűrött doboz cigarettát húzott elő zsebéből, reszkető kézzel szótlan kínálta. Én már régen leszoktam a dohányzásról, de hogy zavaromat palástoljam, számba dugtam egyet. Tenyerével a gyufaszál lángját védve adott tüzet. Most először nézett szemembe. A gyufaszál ellobbant, de nem vette el kezét arcom elől. Vékony füst szállt fel lángot védő markából.
– Érzed? – kérdezte. – Érzed?
Kérdőn néztem rá.
– A sortűz szaga… – suttogta keserű mosollyal a szája sarkán.
Szabó Mihály 1945. július 19-én született Nyíregyházán. Öt éves kora óta Szegeden élt, egészen 1968-ig. Verseket a gimnáziumi önképzőkörben kezdett írni, a Radnóti Miklós Gimnázium rendezvényein néhányat fel is olvashatott. Később, egyetemi tanulmányai alatt a Szegedi Egyetem című lap „Egyetemista Költők” rovatában jelentek meg versei. A hatvanas évek közepén önálló szerzői estje is volt szegedi a Gödörben. A fogorvosi karon végzett 1968-ban, majd 1973-ig a debreceni Fogászati Klinikán dolgozott. Miután a klinikai vezetés felszólította, hogy lépjen be a kommunista pártba, ugyanennek az évnek őszén Spanyolországon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozott. Azóta ott él, jelenleg az Alsószászországi Szociálminisztérium egyik hivatalának (Niedersächsisches Landesamt für Soziales, Jugend und Familie) orvosszakértője. Politikai és személyes csalódások és tragédiák hosszú évekre elnémították irodalmi ambícióit.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Morbus Alzheimer; Impression; Pegasusok a szekér előtt; Hirtelen jött az ősz