Makkai Flóra Ágnes
A Nabokov-modell (Daisy Dark vallomása)
Ezek, itt, nem érett gyilkosok. Kölykök, suhanó-csecsemők. Köztük élek, gyakorolom a gondolkodást, de néha kizuhanok magamból, és ott állok egy másik percben, abban a képben, apával vagy Quinnel. És beindulnak az akkordok.
Ott ült mellettem, szinte rajtam, a zongoránál, fehér széken, és hunyt szemmel bólogatott Mozart melódiája közben, és nincs ennek a börtön-világnak egy füldugasza, ami ezt a siketítő zenét elhallgattatná. De megszoktam, látja, dúdolom is, ütemben, szépen, egyszerűen. Majd az asztalon zongorázom le, tizenhét vagyok már, ennyi idő alatt megtanulhattam. És nagyítom, betorzítom az emlékeket, az őrületig satírozom, majd semmivé teszem egy fújással vagy kacajjal.
Az anyám, Adélé, ex-balerina, danceuse étoile, ha nevetett, pirosló, nedves szájüregét kitárta. Férje, a mostohaapám, Nyle Nyle, felvett névvel, mely valamely más név betűinek a változata lehetett, megállt egy nap az udvarunkon. Fülledt nyár végi pillanat, Demonwill, ezerkilencszázötvenkettő. Drapp kalap, világos öltöny. Elegancia, megközelíthetetlenség. Hátra kiabált franciául a taxisnak, és beszéd közben alig mozdult a felső ajka. Quinn hátrább húzódott, napszemüveg, sál, a már lottyadó nyakban, miközben Adélé, már a verandán, az asztalon levő tálról bekap egyet a Sersex-i, középen veresen hasadó szilvákból.
A kép, hármójuk képe, én tizenegy éves vagyok. Adélé, amint szilvát zaftol, Quinn, a barát, a tudós, mint aki nem óhajt, és nem is fog semmibe belemenni, és legtávolabb Nyle, fehérben, kalappal. Az is bevillant azonnal, hogy kukoricacső alkatom, pauvre enfant!, mennyire veszélytelenné tesz Adélé-Ada mellett, akinek rézszínű haja féloldalra zuhan, és bő muszlinruhája elöl zárt, megfacsart és behúzott, hátul matt-fehér nyakát és merész vonalú gerincét farcsontjáig feltáró, enfin absolutement, átlátszó. Ada, a sátáni démon, a kaotikus nimfa, aki e lepel alatt, mint tudjuk, néha nem visel semmit, és ezt nem is titkolja.
Leszögezem, hogy én semmiben, semmiben nem hasonlítok, még most sem rá.
Adélé. Elefántcsontszínű bőr, balerinatest, ívelt lábfej, arca nem, semmi esetre sem szép, és hát az a meggubancolt hajtenger rémes. Soha nem volt megfésülködve, soha, jamais dans ca vie, mindig elszabadult egy tincs valahol és arcába röpült, ő pedig sápadt kézfejével kiseperte onnan. Az orra túl pisze, szeme keskeny, szája, mint egy amőba. Nevetségesen iszonyodott, rettegett dolgoktól, a betévedő lepke avagy pillangó az őrületbe kergette. Ha meg véletlenül főzött, a levesei masszákká sűrűsödtek, kifutottak. És akkor Nyle, amint ránéz, és ez az arc változik azonnal. Hát nem látja, nem ismeri, igazán. A szeplőket a vállán, a spicceléstől torzult nagylábujján a mindig lakkozott körmöt, buta elszólásait? Minő keserű örömöm leltem a hibáiban. És most is. Én, a pihés lapockájú, (Quinn észrevétele), a bájos, amolyan drága gyermek.
Életünk rongyrázás. Adélé elherdált mindent, és semmihez nem értett, csak a rúzs-árnyalatokat válogatta meg ízléssel. Meg a selyembugyikat. De nem is ez a fontos.
Beszélnék most a Veen-Strict negyedbeli házról, ha nem baj. Nehéz ez. Nehéz, mert naponta rakom össze, próbálom egymáshoz illeszteni a darabjait, a nappalit, a nagy ablakú, loboncos függönyöst, a könyveket, porosodó halmokban, csoportokban. Egy asztalt, előtte, en garde, kerevet, a rontás-színtér, az elnyűtt, csikorgó, fölötte, a polcon, Shakespeare-összessel. Ez a nappalink, a miénk, ahova bevakít a napfény. Képek a falon, kép, fürdőző, kövér nőkkel, és tömény Ardoration-parfüm. Egy szakadt grenadinruha a szék alatt, arrább egy mocskos zsebkendő. Itt csetlek-botlok apa körül, lesem, hallgatózom, és ő pipázva, elgondolkozva a sakktábla előtt ül Quinn barátjával, aki rothadó családi életünk állandó tanúja. Vitáztak, irodalmat fecniztek, akkoriban egy John Shade nevű író művét, és egy bizonyos (na, ezt még elmondom!), ismeretlen ország, Zembla nyelvéről beszéltek, amivel ez a Shade foglalkozott, de akit galád módon, tévedésből, a zemblán király helyett, legyilkolt egy magát hol Globusnak, hol Garynek nevező, bélgörcsös bérgyilkos. Quinn, a rovarképű tudor, insectus-incestus-scientus, a gyilkos-Garyt emlegette, akihez állítólag ő hasonlított, bár én, Daisy Dark, ezt látatlanban megvétóztam, mivelhogy lusta lévén, egy hangyát sem lett volna képes elpusztítani.
Ja, a ház. Olyan kimondott amerikai. Szörnyű berendezéssel. A Demonwill-i kertváros negyedének flancos kerítésével, a szépen átgondolt kerttel, egy-két fiatalon ültetett, de már virágba borulni óhajtó Nimbrosa-fácskával, és nap-égette növényzettel, mert megdöglöttek a virágok, sárgára sült a fű, hisz Sonper Sonper, a kertész, aki steak-szagot, egész pontosan égett steak-szagot izzadt, nem öntözött soha, az anyám meg nem foglalkozott semmivel, a taftokon kívül. Hát így szikkadt ki a kertünk. Így fulladtak meg a holtszemű, gyűrött virágaink, csak a fácskák virítottak szemérmetlen óhajjal, valami ismeretlen vérbő, és buzogó, forró forrásból szíva növekedésük állandó nedűjét. Itt éltem, és a kertben, naptócsákban fürdött arcom, míg Nyle, az őrjítő férfi, opálos fényű, sima mellkas, odafenn, lehúzott redőnyök mögött, könyveit lapozgatta és tényleg, de tényleg csak olvasott, és Quinn a fácskákkal és más grizli-képű, döglött virágokkal tarkított gruppok közé beállított napágyban feküdt.
Quinn úgy nézegette a gyereklányt, ahogy egy teljesen felelős, beosztásában pedofil bizsergeti cefet érzékeit, a fehér nyakszirtű pille, Daisy Dark láttán.
Csak lopta a napot, teázott, és használta teljesen, ezer százalékig a házunkat. Ahogy az én kis testemet is. Egy folyóbeli majálison, tenisz-parti után, tizenkét évesen, véletlenül ráültem a kezére. Adélé éppen Villon-verseket ad elő, trés sentimentale, csuklóját homlokához szorítva, én meg úgy maradok, mozdulatlanul, kissé nyitott szájjal, sáfrány-zöld szoknyácskámat rángatva csupasz lábamra, míg Quinn ügyesen, azonnal fordulva, beletámogat. Másnap meg is teszi. Fáj. Kibírom, csak fáraszt.
Amúgy apánál kicsit idősebb, nagydarab, mindenképpen elgondolkodásra késztető egyén. Allergia kínozza, tüsszög és mocskos zsebkendőket hajigál szanaszét. Még a budikagylóra is jut. Bejárónőnk, Dorianna Karenina, egy lecsúszott, szovjet színésznő dühére, aki a mosókonyhában élte szipkákkal tűzdelt, elvetélt életét, elmélkedve, Tolsztoj-grófról álmodozva, néha belefőzve a levesünkbe gyér sorait egy-egy papírfoszlány képében. De Adélé nem vesz észre dolgokat. Adélé nem vesz észre semmit, ami csipkézett fűzőkön, halszálka-mintás kosztümökön, és kármin-szín, hajlított sarkú cipőkön kívül esik. Régi família sarja, sok drága, totyogó nagynénivel, pergamen ízű süteményekkel és tavas házakkal a zöldellő hegyoldalban. Beszéltek valami gyerekkori testvérhalálról. Ada öccse, Van, mon dieux, micsoda hülye név!, vízbe fúlt, és ebben neki, Adának, része lehetett. Adát kitagadták e feltételezett, per Baccho!, testvérszerelem miatt, de a dögnek mégis maradt annyi pénze, hogy bérbe vegye e babaházat, ami nimfikus és hímfikus, rendetlenségben tobzódott, hiába volt bejárónőnk, Dorianna Karenina, és kertészünk, Sonper Sonper, a bűzlő. Akinek még volt egy hibája, nevezetesen, amikor nem voltunk otthon, a nappalinkban pedikűrözött, szanaszét pattintva a kivágott körömszilánkokat, amelyektől sikeredett a nagy lábát megmentenie.
Mit is beszélek, hiszen már mindannyian halottak. De... hogy is volt?
– Megnőttél, Daisy Dark! – szól Nyle pizsamanadrágban, nyitott ingben, mellette a Shade-féle papírokkal, meg könyvekkel, meg diribdarabokkal, sakkozás közben, en passant, mezítláb. Keskeny lábfejét lóbálja. A sarka formája, bokája, a szabályos lábujjai, a könnyekig meghatnak. Elfordítom a fejem. Nem, nem bírom elképzelni, anyámmal. Fizikai fájdalmat okoz, mert Nyle megőrül érte, sóvárog, kínlódik. Mert Ada, ezt még én, a gyermek, is sejtem, ezen a téren aztán mindenre kapható, és orálisan is képes orgazmust előidézni. De nem akármikor. Mert Ada kegyként helyezi testének kincseit a férje elé.
(Egy adott ponton már dühíteni kezdett ez a Vagyim Vagyimovics N., akinek regényeiben mindig komisz, gyenge nők aláznak porig rendszeresen, nagyon vonzó hímeket.)
– Valóban, bámulatra méltó kislány! – replikázott Quinn, és cigarettája hamuja ráesett, mert mindig ez volt, a feltakarított padlóra, miközben drapp, trés moderne, vállpántos ruhám kivágását bámulta. Lepkéket rajzolgattam éppen. Vagy csak úgy tettem, hogy az esetlegesen berobbanó, gilisztaajkú anyám frászt kapjon és sikítozzon. Közelebb húzódtam apához, a lépéseket mind ismertem már, és kislány-szandálomból kitörve, ráléptem a lábára, csupasz talpam ráölelte magát egy pillanatra.
Soha nem ér hozzám. Bár egy estén, első évben volt, viharban, áramszünet lett, kiabáltam, és ő leszaladt a lépcsőn. A karjába kapott, pipa és könnyű verejték szaga volt, a teste fájdalmas idegességgel feszült nekem, és ahogy a hajamat simogatta, fejbőrömön éreztem a gyűrűjét. Azt a kisujján viseltet, a két egymásba fonódó kígyóval. Sietett lefelé, lassított filmként pereg most is előttem a jelenet, Nyle úszik a levegőben, a lépcsőn, Nyle igyekezik leérni, és karját kitárja felém, hogy engem megnyugtasson.
Imádtam őt, teljes, megerőszakolt, satnya testem egész áhítatával. Még zongorázni is megtanultam, mert a gyerekkori szerelme, Bella, a pianínó-zseni, „a lépéseket mind ismerte már ő is”, oly szerencsétlen módon halt meg, hogy elcsúszott a biciklivel, (miféle idétlenség?), és a nyaka tört. Természetesen Quinn vezetett be a zene, ainsi que, a zongora rejtelmeibe, de mialatt a Varázsfuvola, Die Zauberflöte, motívumát játszottam, elszántan gyűlölve a kis parókást, Nyle engem nézett. Szerettem volna, ha dicsér vagy meglapogatja a hátam. Nagyon sok ajándékot hozott, igazi szeretettel nézett rám, sajnálattal is, mint ahogy a gazdája kegyéért két lábon álló kutyát nézi az ember. Nyle, őrzök egy fakó-kék, elöl magasan záródó atlétát, rongyokban, arcomat beletemetem, kutatva ízedet, és őrzök egy régi zsebfésűt is. Nyle, életem. Nyle, szerelmem, ágyékom neked virágzik most is.
De látja, nem jut idő sírásra. Ott Van Quinn. Quinn, aki oly gyakran bonyolítja le rajtam a perverzióit. Három év. Ebéd után, amikor anyáék odafenn pihennek, impardonnable, vagy este, amikor nem megy velük, fejfájásra panaszkodva. Olyan is volt, hogy visszajött egy partiról. Már olvasok az ágyban, amikor belép, képén azzal a ragacs-kifejezéssel, amiről tudom, kupája túlcsordul már, és húzom is fel a fehér zoknit, mert ez a másik heppje, a zokni. Nem is félek, és a fájdalom is szűnik már. Kibírom. És a Varázsfuvolát már jól, igazi tehetséggel, avec talent, játszottam, soha nem vétettem el, de sajna, sajna Quinn mindig megkövetelte tőlem a teljes tételt. Elejétől, szigorúan a végéig. Közben, cependant, aprólékosan néztem a Shakespeare-köteteket, a harangos, fácskás könyveket a fölöttünk levő polcon, és jöttek, jöttek szép sorban a Királydrámák, Tragédiák , Vígjátékok, vonultak éveken át bele a képembe, egyenesen. Utána mindig lementem a mosókonyhába, ahol Dorianna Karenina forró vízzel ledörzsölt, obscur módon üvöltözve szovjet-orosz linguán, hogy „Bozs, zavtra utrom my idem v politsyu!”.
Tudja, ma már nem értem, miért nem szóltam valakinek erről. De sok súly volt az életemben. Néha csukott szemmel dőltem apa zakójának, amit lehajított, és Adélé után rohant fel, és néha sokáig maradtak ott, és Quinn egészen idegessé vált, sakkozni akart tanítani, de nem!, ebbe aztán tényleg nem mentem bele. Csak azt nem értettem, miként vala nála ez a folyamat, a felállás, ahogy tapasztaltam annyiszor, pubert-fizikai világomnak túlzott gyakorisággal, merthogy a pedofilak, azok kizárólag gyermekkorúakra izgultak, de ez, ez az insectuoso, ez holtbiztos voltam abban, hogy Adára százszor jobban gerjedt, mint rám.
Tizennégy lehettem már, igen, pontosan annyi, és a kötetek fáinak hajlatait, domborulatait nagyon meguntam, amikor egy nap, egy délelőttön, comme on dit, véletlenül rájuk nyitottam. Pedig oly jól indult az a napom, emlékszem, rövid farmerben voltam, abban az újban, drága Nyle, és az ő drága ajándékai!, és virágokat is vettem, egy koldusasszony árulta a Phedo-Feel-Centrum felől jövet, és énekeltem, már nem emlékszem mit, borzalmasan hamisan. És akkor ők, ketten. Quinn és Ada, nyitott ajtónál. Tapadós, vastag szag. Ada dupla soros, gyöngyös, hosszú nyakát hátrafeszíti, haja gorgók tömegeként tekereg az egész ágyon, mint színtéren, eme művelet izgató és egyre táguló pódiumán, és Quinn nagy teste, mindezek közepében Van és mozog.
Félreálltam, erőre volt szükségem, hisz engem Quinn már régen nyúzott. De nem így. Nem. Ebben az animális közösülésben, ebben az egyesülésben kínlódó volt, míg amikor bennem tolatott, szigorú és kiszámított lökésekkel haladt beljebb, egyre beljebb, fájdalmasabb régiók felé. Ada hosszú gyöngysora zörgött, Quinn a nyakára szorította azt, és Ada felvisított. Elrohantam, előzőleg az összes szemetet, gyógyszerek, de óvszerek is voltak abban, kiborítva a konyha közepére, amitől Dorianna Karenina befrászolt, és állati, gaz nyelvén ócsárolta egész famíliánkat.
A Nymph-et-Dolores vulkán kitörése alkalmával, amikor az egész Demonwillt hamuval szórta be, apa halála előtt két nappal történt, hazaértem, és meglátom őt a földön fekve, véres arccal.
– Apa... – így a lányka, a kis dark, a rózsás szájú kölyök. Leguggol, és pedofíliára hajlóknak mindenképpen bűnös gondolatokat sugalmazó kezét, vékony csontocskás ujjak és pihés alkar, kinyújtja a több napos tivornya után levő részeg apa felé.
Dorianna éppen a vitorla-ruhákat teregeti a kertben, a hártyavékony bugyogókon átleng a fény. Csak meg ne lássa, így, mert apa nadrágja a sliccnél foltos. Először azt hittem leöntötte, nem baj, semmiség, kimossuk, megszárad, de nem, belevizelt, és a foltok nőttek az anyag vékony szövetén át, szépen, módszeresen terjeszkedtek, ahogy ott hevert féloldalasan, merev szemmel. Zokogni kezdtem, ordítva. Ezért, ezért, meghalsz.
– Ada... el... hagy engem... – motyogja.
Orrát törli a koszos kezével, és úgy fekszik ott piszokban, bűzben. Hozok egy erős kávét és a fejét megemelve, megitatom. Nem tudom mennyit ülhettem mellette, nem néztem az órát, vegzálok, ott lenn, ahova zuhant. Aztán, még mindig nappal van, dühvel löki fel magát, feláll, mintha kijózanodott volna.
– Apa, menjünk el innen! – kéri Bella Dark.
Menjünk. Elfeledek mindent, Mozartot és szilvazamatot köpködő Adát, és ágyékomat szétfeszítő Quinnt is.
Szórakozottan néz rám. A cipőfűzője kioldódik és elbotolva, odamegy az íróasztalhoz, egyik fiókból kivesz valamit, egy fémes zörgésű tárgyat, sokáig nézi, és zakójának zsebébe vágja azt. Elé állok akkor, a szoknyában, amit ő ajándékozott, és kivágott, egészen kivágott, sárga blúzban, mindenre készen. Cseresznyepiros rúzs az ajkamon. De ő nem figyel a blúzomra, a kulcscsontomra sem, egyik kezét a drapp zakójának zsebében tartja még mindig. Mintha markolná azt a fémes tárgyat ott, nagyon erősen, mintha abba kapaszkodna. Még elvesz egy doboz cigit, és valami jegyzeteket emel fel a földről. A huzat kivágja a bejárati ajtót, csörömpöléssel betörik egy ablakszem azon. Dülöngélve indul kifelé. Ne.
És a férfi visszafordult a lépcsőről, a kislányra mosolygott, aztán a korlátra támaszkodva lement, és bizonytalan lépteivel így tűnt el örökre, a kertkapu mögött.
Én meg másnap, ebéd után, míg aludtak, felgyújtottam mindent. Ide a benzint a mosókonyhából, kiöntöm, a csipkével szegett függöny elé és serc!, egy láng csak, egy kézmozdulat. Szegény Sonper, a kertész-kertész, és szegény Dorianna-Anna. Magam sem értem, hogy éltem túl, arra ébredtem, hogy paskolják a képemet. Mintha lebegnék. Nincs is testem. Egy adag zöld köpetet azonnal kiadtam magamból, majd halálos nyugalommal besétáltam a rendőrök, orvosok, tűzoltók közé, a hálóba.
Hát ott feküdtek. A lángokat eloltották már, ők a füsttől hullottak el. Szét. Mindegy. Quinn csúnya halott volt, egyik keze, amellyel gyengéd erőszakkal két combom közé nyúlt annyiszor, szétterpesztett ujjakkal a takarón. Ada, mintha csak elaludt volna, fekszik ott, naturelement fedetlen vállát kissé megemelve, két kupolamelle égbe bökődve. Ó, nem, még a füsthalál sem tudta eme bimbók pirosságát elfakítani, és egyiken, rezzenés nélkül, éppen egy lila pettyekkel díszes, barnássárga foltos, megfáradt, ernyedt pillangó pihent. Hasa alján a rőtveres-triung, és fénytelen, krétafehér teste, mindez, az ágyat körbeálló rendőrök és mások szavát is elvette, mivel Quinn haláltusájában leránthatta róla, Adáról, a takarót, így feltárva a világnak, mit birtokolt több éven át, törvénytelenül.
Ekkor telefonált valaki, hogy apát elgázolta egy kamion, és Nyle még azt sem tette meg nekem, hogy bénán, szívószállal a szájában, éveken át feküdjön. Nem, hanem ott helyben szörnyethalt. Egy Elpinhstone nevű állatkert előtt.
– Daisy, ...miért olvassa maga állandóan Vagyim Vagyimovics N. könyveit?
A lány lenézett a körmeire, és energikusan rágni kezdte azokat.
– Ő egy furfangos és nagy író, biztos úr...
– Mindegy. Szóval,... a vulkán. Ugye, ez akkor volt, amikor megtörtént,... Daisy, ilyen borzalmak között, az ember nem foglalkozik a dátum pontosításával, meg a vulkán-hamuval. Ezek baromságok! Maga szépen utána olvasott és betanulta. Ne állítson olyan tényeket...
– Nem hazudok...
– Nem, de elferdíti a történteket, a hitelessége sántít. Számtalanszor átbeszéltük már. Mindig másképp mondja el, néhol hajszál pontosan rögzít dolgokat, amelyek lényegtelenek...
– Semmi nem lényegtelen. A papírfecninek is súlya van, és a Nyle-féle...
– Nézzünk szembe már a tényekkel, Daisy, ön soha nem élt Demonwill városában és a nagy ház, cselédekkel és kertésszel, csak a nélkülözésekkel teli gyerekkorának a víziója! Ön egy árvaházban nőtt fel Bronxban! Nyle …
– Mi van vele?
– Ő... Nem létezett.
– Ne... Ezt ne mondja nekem. Éreztem őt a vihar idején. Meg akar kímélni. Pedig vállalom.
– Maga nem gyilkos. Kezelt, egy kórházban. Disszociatív személyiségzavarral küzd!
– Ó igen. Értem én. Maga meg... Vronszkij a havas, orosz sztyeppén, éjjel, a vesztegelő vonatnál! Vagy nem, inkább Quinn? Quilty Quinn!
– Innocent Itallo vagyok, az ön orvosa!
– Aha, ismerem, maga megtette velem. Ez... nem baj, megvolt, kibírtam! De az, az hogy több éven át... csak dobálta a mocsok-zsebkendőit szanaszét, ezt nem lehet megbocsátani, ezt nem tűröm...
– Elég, hagyja abba, befektetem a zártra!
– Én akármikor börtönbe juttathatom önt... Bolondnak tart engem? Jól van, kissé az vagyok, bolond gyilkos, de az egész disszo-nyavalya..., szóval, csakis azért sulykolja belém nehogy megsebezzem magam! Nem, nem öngyilkosságra gondolok, dehogy! Hanem ott belül, nehogy még mélyebb sebet ejthessek magamon. Azért tart itt fogva azóta, és pasztilláz, és kínterápiával tömi a fejemet, hogy elfelejtsem, jobban mondva, hogy kitöröljem az agyamból azt, hogy ne legyen lelkifurdalásom, pedig bizony-isten nincs, meggyújtottam egy gyufát, ennyi, és így van jól, ezt lett volna az apám dolga, és ma is megtenném, hisz rohadt egy ribanc ez a maga sápadtképű Adája, és ön sem különb, Mr. Quinn... És ne szakítson félbe, egyszer az életben, szemét, fallikus-ganajtúró...
– Ada... ez kissé túlzás...
Ekkor mindketten felkapják a fejüket és ránéznek az odalépőre.
– Miss Daisy, mister Innocent? Hogy vannak? – kérdi amaz jóindulattal.
Quinn köhécsel. A lány feláll, megvonja még mindig gyerek-vállát, és húzza a széket, húzza a cement padlón. Vontatottan elmosolyodik és magának suttogja.
– Nézd a harlekint! Találd ki a világot! Találd ki a valóságot!
Makkai Flóra Ágnes Kolozsváron született 1952-ben, színész családba. Bár gyermekkorában balerina, aztán színésznő akart lenni, mindig vonzotta az írás. 1988 óta él Budapesten. Írásait a Kortárs, a PoLíSz, a Magyar Napló, a Csillagszálló, a Liget és Apokrif lapok közölték. 2008-ban a Kossuth kiadó pályázatán Örvény című regénye második helyezett lett, a kötet 2009-ben jelent meg. 2015 szeptemberében a Publio kiadó gondozásában látott napvilágot az Allegro non Troppo című kisregénye és Kötéltánc című novella-gyűjteménye.