Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lukáts János
Szemedben a halál
 
A teherautó betolatott az iskolaudvarra és nagy robajjal leszórta a sóderszállítmányt. Piramis magasodott a kapu mellett és vöröslő porfelhő szállt föl belőle.
– Holnap reggel jövünk és elterítjük. – szólt ki a sofőr a kapusnak, és a teherautó kifordult az udvarról. A kapus bezárta utána az iskola vaskapuját.
Szünet volt, a nagyobb fiúk azonnal megrohanták a sóderpiramist. – Ne taposd szét! – hangzott a tanári figyelmeztetés, de a fiúk csak tapostak, volt, aki bokáig süllyedt a laza salakba. Az alsóévesek távol, az udvar másik végén futkároztak. Blick, a legnagyobbak legnagyobbja talált egy csigaforma, hegyes salakdarabot, fölkapta és elhajította. Mintha lövedék száguldott volna keresztül az iskolaudvaron.
Nyír Bandi sikoltva kapott az arcához. Ujjai között előbuggyant a vére, végigfolyt a karján, amint fájdalmában összegörnyedt, véres lett az inge is. Osztálytársai riadtan állták körül. – Jól vagy? – kérdezte Balogh Tomi és megérintette Bandi vállát, de Nyír Bandi nem felelt.
Mócz meglökte Blick karját és csak a fejével intett a kicsik felé. Blick elfordult, mint akire nem tartozik a dolog.
Barca tanár úr, az elsősök osztályfőnöke, rosszat sejtve tört utat magának diákjai között. Óvatosan lefejtette a fiú kezét a sebesült arcról. – Gyerünk az orvoshoz! – szólt csöndesen, miután első ijedelmét leküzdte. – Tudsz járni? – Nyír Bandi csak tántorgott, és kezét odaszorította megsebzett arcára.
– Mi elvisszük, tanár úr! – kísérőnek mindig készséggel ajánlkoznak a diákok, de ez most őszintén hangzott. – Magam viszem! – szólt Barca tanár úr. – Mosd meg az arcodat, oda kísérjétek el. – Az osztálytársak az udvari csaphoz vezették Nyír Bandit, Barca pedig az irodába sietett. – Az egyik gyerekemet baleset érte, elviszem a kerületi rendelőbe. – Az igazgató kérdezett, Barca egyetlen szóval válaszolt: – A szeme!
Nyír Bandi görnyedten állt az udvar sarkán, két osztálytárs ténfergett körülötte, ők is egymással beszélgettek. Barca megfogta a fiú vállát, és maga előtt vezette, a kapus a kisajtót nyitotta ki nekik.
Becsengettek, a diákok indultak vissza az osztályokba. Blick az eget nézte, kezében a kulcscsomóját zörgette. – Figyeled, a Barca meg a kissrác… – sziszegte Mócz a foga között. – Menj a fenébe! – Blick olyan sötéten nézett Móczra, hogy az elhallgatott.
– De mi történt veled, kisfiam? – kérdezte aggódva az osztályfőnök, miközben botorkáltak az utcán.
– Nem tudom, tanár úr, azt hiszem, megdobtak. Egyszer csak… – rebegte Nyír Bandi, aztán elhallgatott.
– És tudod, hogy ki dobott meg? – a kisfiú nemet intett. Arcát vér, könny és a fájdalom verejtéke mocskolta össze. A tanár nem kérdezett többet.
– Mócz, menj oda a következő szünetben, és keresd meg azt a rohadt salakot. Olyan orsóforma, vagy mint a csiga. Szedd föl, hozd el.
– Miért én?
– Te marha, egyszerűen arra mész, semmi közöd a dologhoz.
– De te jobban megismered, melyik volt az a kő!
– Nem kő, te hülye, salak. Egy közönséges salakdarab. Én nem mehetek oda, megkérdezik, mit keresek ott.
– Kérdezzenek inkább engem?
– Ilyen szemét vagy, Mócz?! Még ezt se teszed meg a kedvemért?
A következő szünetben Mócz arrafelé lődörgött, ahol Nyír Bandit sírni látta. Ott hevert a salakdarab a porban. Mócz nem akart lehajolni, de a salakot széttaposta, bele az udvar porába, a törmeléket pedig elrugdosta onnan. Aztán visszament az osztályba, intett Blicknek. Erről többet nem beszéltek.
Nyír Bandit a rendelőből egyenesen a szemklinikára vitték, mentővel. Barca vele ment, a klinikán közölték, a fiú nem mehet haza. – Micsoda kellemetlen ügy! – csóválta a fejét az igazgató. Barca telefonált Nyír Bandi szüleinek. A fiú édesanyja sírva fakadt és érdeklődött, melyik kórházban van a gyerek.
Barca az osztályban megkérdezte: – Tudtok valamit arról, ki dobta meg Nyír Bandit? – nem tudta senki.
– És pont szemen – sajnálkozott Balogh Tomi –, akár meg is vakulhat. – Barca hallgatott.
– Tanár úr, lehet, hogy salakkal dobták meg? Most hozták a salakot, egy teherautóval.
– Kik voltak a salak közelében? – kérdezte az osztályfőnök.
– Mi nem. A nagyok, a nyolcadikosok. Ők vannak mindig a kapu mellett. Biztos ők voltak…
– Majd utánanézünk… – vágta el Barca a vitát.
A következő szünetben már az egész iskola tudta, mi történt. Barca tanár úr odament Fóti tanár úrhoz, a nyolcadikosok osztályfőnökéhez: – Kérlek, a te osztályod van szünetben általában a kapu közelében?
– Miért kérded? – Fóti ellenséges és bizalmatlan ember volt.
– Az osztályomból az egyik fiút arcon dobták a nagyszünetben.
– Nem tudok róla. – és Fóti elfordult. Becsengetés után haragosan csörtetett be a nyolcadikba: – Ti csináltatok valami disznóságot? Dedósok vagytok, hogy salakkal dobálóztok?
– Mi semmi ilyet, tanár úr! – a nyolcadikosok tiltakoztak.
– Valaki megdobott egy elsőst, akit orvoshoz kellett vinni.
– Miért pont mi, tanár úr?
– Mert ott voltatok, ahol a salak.
– És ez mit bizonyít, tanár úr? – pimasz volt a kérdés, pimasz a kérdező.
– Ha valaki valamit megtud, szóljon nekem. – Aztán Fóti bizalmasan hozzátette: – Nekem szóljon.
Az óra végén Barca visszament a tanáriba, aggasztotta a fiú állapota, beszélni akart az igazgatóval. Komolyan, négyszemközt. A tanári ajtaja azonban egyszerre kivágódott, nagydarab férfi rontott be, kezével idegesen kaszált a levegőben: – Hol az a tanár? – Barca megismerte, Nyír Bandi édesapja volt.
– Engem keres, Nyír apuka?
– Maga a fiam osztályfőnöke? – ő nem ismerte meg Barcát. – Mi történt a fiammal? A maga dolga lett volna vigyázni rá. Ha valami baja lesz… – itt lélegzetet vett Nyír, aztán fújt hatalmasat – …ha baja lesz, maga lesz az oka. Följelentem magát is, meg az iskolát is. Börtönbe juttatom… – a kezeit ökölbe szorította.
– Baleset érte a fiát, nagyon sajnálom. Valószínűleg megdobták az arcát. Magam vittem el az orvoshoz, most már a klinikán van.
– Valószínűleg… szép! Maga a felelős, jegyezze meg. De én nem hagyom. A fiam…
Másnap délelőtt két munkás szétterítette a salakot az iskolaudvaron, aztán jött egy kicsi úthenger és elsimította. Az udvar vörös lett a salaktól. Blick délben a fal mellett ment a kapu felé, hogy ne kelljen rálépnie a salakra. Délutánra bizonyos lett, hogy Nyír András középiskolai tanuló balesetben elvesztette az egyik szeme világát. – Micsoda kínos ügy! – csóválta a fejét az igazgató. Barca némán járt fel–alá a tanáriban, karját összefonta a mellén.
Néhány nap múlva megtartották, mint minden évben, az iskolai atlétikai bajnokságot. A súlylökést ez évben is Blick Pál nyolcadikos tanuló nyerte, ahogy tavaly is. Egyébként átlagos eredmények születtek. Az első osztályok között a váltófutásban utolsó lett Barca osztálya, a befutó ember, Nyír András nem indulhatott a versenyen.
– Hallottad, hogy a kissrác megvakult? – kérdezte Mócz Blicktől, miközben aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Mi van? Most ezzel mit akarsz? Mi közöm nekem ehhez?
– Hát te dobtál… – felelt óvatosan Mócz.
– Miért, mert földobtam a levegőbe egy darab salakot, az a baj? Mi? Honnan veszed, hogy én voltam, száz méterre álltam tőlük és háttal. Elmentek a francba! – Blick elfordult és rántott egyet a vállán.
– Te, Blick, te oda céloztál a tömegbe, és marha erővel közibük vágtál egy rohadt hegyes salakot. Az ütötte ki a kissrác szemét. Mindenki látta…
– Mit látott mindenki, te agyalágyult?! Semmit se láttál. És hol az a salak? Miért pont én, mikor akárki dobálózhat, és mutasd meg azt, amelyiken rajta van az én ujjlenyomatom meg az ő szeme. – ez a mondat tetszett Blicknek, el is ismételte.
– Úgy beszélsz, mint a saját védőügyvéded.
– Mert igazam van, mert ne merjen engem senki megvádolni semmivel.
Barca másnap ismét odament Fótihoz: – Kérlek, tanár úr! Nálatok vannak a nagy dobók, a bajnokok. És ti voltatok ott a frissen érkezett salak halom közelében. Esetleg véletlenül, az új játék örömében valaki felkapott egy darab salakot és jó messze elhajította.
– Kérlek, ezt már egyszer megbeszéltük. – Fóti szeme villámlott: – Az én osztályomban nincsenek gyilkosok. Se szemkiverők. Te elfogult vagy a magad elsősei iránt. Megkérdeztem az osztályomat, nem tudnak semmiről. És én hiszek nekik! – Fóti fölvágta a fejét és elsietett.
Ugyanaznap a nagyszünetben a folyosón véletlenül összetalálkozott Nyír Bandi és Blick Pál. Nyír nem beszélt soha Blickkel, csak drukkolt neki a versenyeken. Blick mostanáig azt se tudta, hogy Nyír a világon van, most is elment volna mellette, ha nem látja meg a szemén a kötést.
– Te vagy a vak srác? – kérdezte Blick Nyírt.
– Én.
– Mit jössz ide, ez a mi folyosónk! – és a vállánál fogva visszalökte a fiút.
– Itt van dolgom. – mondta volna Nyír Bandi, de a hangja elhalkult.
– Idejössz a vak szemeddel, cikizni akarsz, mi?! – most már Blick ordított. Teste a kisfiú fölé magasodott, az arcához hajolt: – Takarodj innen. Meg ne lássalak még egyszer a közelemben! – úgy ment el mellette, hogy lökött rajta egyet a vállával. Aztán belerúgott a szemétkosárba, hogy az legurult a félemeleti lépcsőfordulóig.
– Üljetek le. – az osztály leült, de Nyír Bandi állva maradt. Barca hozzá lépett. – Tanár úr, engem… – hang nélkül sírni kezdett. – A Blick, a folyosón… – aztán leült Nyír Bandi, de a könnyei tovább folytak.
Barca a következő szünetben megkereste Blicket. A nyolcadikos összerezzent, amikor a tanárt közeledni látta, tudta, hogy őt keresi.
– Blick! Mit csináltál az előző szünetben Nyír Andrással?
– Én semmit tanár úr, nem is ismerem! – Blick szinte belenevetett Barca tanár úr arcába, hogy az a szüneti szóváltásért vonja kérdőre.
– Ráordítottál és elkergetted erről a folyosóról. És vaknak nevezted, és a hatalmas vállaiddal taszigáltad a gyereket. Nagy bátorság kell hozzá, bajnok.
– De hát vak, tanár úr. Én csak kérdeztem tőle. És ez a mi folyosónk, a mi osztályunk van itt… – de Blick elhallgatott, amint Barca tekintetével találkozott. – Nem akartam én semmit tőle.
– Ne tedd máskor. – halkan szólt Barca, már szinte kérlelően. – Úgyis megnyomorították az életét. – Elfordult Blicktől, hagyta állni az ablakmélyedésben.
– Szimatol a kopó? – kérdezte Mócz, aki mindent látott.
– Tartsd a szádat! – Blick már Móczot is utálta.
Este az apja odafordult Blickhez: – Ideges vagy napok óta. Harapsz. Mi történt?
– Semmi. Valami srácot pofán dobtak az iskolában. Áll a cirkusz.
– Van valami közöd hozzá?
– Én súlylökő vagyok, és nem foglalkozom dedósokkal.
– Téged vádolnak valamivel? – Blick a vállát vonogatta, aztán szó nélkül kiment a konyhába és becsapta maga után az ajtót. – Szemtelen – mordult utána az apja. Másnap bement az iskolába, a tanáriban egyenesen Barcának támadt: – Maga vádolta meg a fiamat, hogy véresre verte azt a gyereket? Vagy megdobta, vagy mit tudom én, mit csinált vele? Vegye tudomásul, hogy az én fiam súlylökő bajnok, a maguk iskolájának a büszkesége. És maga megrágalmazta. Ha őt bántja, engem is bánt – és azt nem tűröm el. El fogja mondani a fiam, ha tovább vegzálja, mert az egy őszinte gyerek. Érti, tanár úr! – gyalázkodással ért fel a zárómondat, Blick apuka kicsörtetett a tanáriból.
Balogh Tomi másnap, a folyosón megszólította az óráról távozó Barcát: – Tanár úr, kérem!
– Mit akarsz?
– Tanár úr, kérem, mi az osztályban úgy gondoljuk, hogy ez nagyon nagy baj, ami Nyír Bandival történt.
– Igen, Balogh, nagyon nagy baj.
– Nem csak az a baj, tanár úr, hogy kiütötték a szemét, hanem hogy nem lehet tudni, hogy ki tette, pedig biztos van, aki tudja, de mindenki hallgat és lapul. És a nagyok, a nyolcadikosok…
– Ne vádolj senkit, Balogh. Ha nem tudsz valamit biztosan, inkább hallgass.
– Én csak azt tudom, tanár úr, hogy a Blick meg a Mócz nagyon sokat…
– Elég, fiam, ne mondj neveket. Az osztályfőnökükkel is, az igazgató úrral is megbeszéltük már ezt a dolgot.
– Értem, tanár úr. – Balogh Tomi elhallgatott és visszament az osztályba.
Barca délután egyedül találta az igazgatót: – Igazgató úr, kérlek, ez így nem mehet tovább. Itt bűncselekmény történt, élethosszan tartó testi károsodás… – belezavarodott a tett jogszerű megnevezésébe – ezt nem szabad eltűrni. – Az igazgató ideges mozdulatot tett, aztán fáradtan legyintett: – Mit akarsz, Barca tanár úr, már két szülő feljelentéssel fenyegette meg az iskolát. Szegény gyereken úgyse lehet segíteni. És valójában azt se tudjuk, mi történt vele. Egy mozdulat és oda volt a szeme. Az egész udvar vastagon tele salakkal. Se erőszak, se tettes, se bűnjel. Kit akarsz megvádolni, és mivel?
– Én senkit, ez a rendőrség dolga, nem az enyém. De a diák az enyém…
– A rendőrséget felejtsd el, különben is – kihúzta magát az íróasztala mögött – ha úgy gondolom, hogy eljött az ideje, majd én megteszem a szükséges lépéseket! – az igazgató hatalma tudatában lapozni kezdett az előtte fekvő rendtartásban. Barca lassan kihátrált az irodából.
– Ezek még itt balhét csinálnak nekem! – fordult Blick gondterhelten Móczhoz: – De én azt nem várom meg! – Mócz nem tudta, nevessen a mondaton, vagy a háta borsózzon tőle. Blicktől sok minden kitellett.
– Hát mit akarsz csinálni?
– Merre lakik az a kiskölyök?
– Valahol a környéken. Kérdezd meg tőle, ha tudni akarod. Vagy kísérd haza. – Blick először pimasz ugratásnak gondolta Mócz válaszát és arcát sötét harag öntötte el. Aztán szélesen elvigyorodott: – Jót mondtál, Mócz! – és öklével kedélyesen vállon taszította.
Keddig vártak, kedden mindkét osztálynak egy időben fejeződött be a tanítás. Az elsősöket előbb engedték haza, Blick már éppen bosszankodni kezdett. Aztán látta, Nyír Bandi, Balogh Tomi meg még ketten ott nyüzsögnek a sarki fagylaltos előtt.
– Zabálnak. – morogta megvetően.
– Mi nem eszünk egyet? – Mócz szerette az összetett kalandokat. Blick válaszra se méltatta cinkostársát. A kisfiúk vidám zajongással indultak hazafelé. Ketten befordultak az első sarkon, Balogh Tomi pedig ment tovább a hosszú Állomás utcán. Nyír Bandi útja a vasúti felüljárón át vezetett. A két nagyfiú a túlsó oldalon követte, vagy húsz lépés távolságból. A híd üres volt, délidő, álmos csend. A híd alatt félretolt vagonok, elhagyott bakterházak, beroskadt raktárépületek.
– Most hová? – kérdezte Mócz óvatosan.
– Most elbeszélgetünk… – és Blick már az úttesten lépegetett, rézsútosan közelítette meg, hátulról a lassan bandukoló Nyír Bandit. A felüljáró közepe táján érték utol. Közrefogták.
– Csak nem a kis Nyír vagy?! – Blick szembefordult a kisfiúval. – Csavarogsz iskola után?
– Megyek haza. – felelte Nyír Bandi rosszat sejtve.
– Azt mondod: nézegeted a vonatokat? De te vak vagy, hogy láthatod a vonatokat. Vagy csak hazudsz?
– Nem vagyok vak. Vagyis: csak az egyik szememre. A másikkal jól látok.
– Azt mondod, kiütötték a szemedet? Hogy valaki szándékosan kiverte a szemedet? Az iskolában?
– Az baleset volt biztosan. – Nyír Bandi már nem léphetett, a két nagyfiú elállta az útját. Blick lekapta a gyerek fekete szemüvegét.
– Elég ronda a szemed. Ronda lett így a pofád is, tudod? – Nyír Bandi hallgatott. – Azt mondod, kővel dobták ki a szemedet?
– Salakkal. – pontosított Nyír Bandi. – De majd meggyógyul. Baleset volt…
– Salakkal! De jól tudod… – Blick fölemelte a hangját, lenn a sínen vonat közeledett, gőzmozdony húzta a szerelvényt, nagy gőzfelhő borította el a felüljárót. – Nem volt kő és nem volt salak! Nézz utána a szemednek! – Blick szavai belevesztek a mozdony dübörgésébe. A kisfiú mögé lépett, egyik kezével megragadta a gallért a nyakán, a másikkal hátul a nadrágszíját, és határozott mozdulattal áthajította a korláton. Nyír Bandi eltűnt a gőzfelhőben, valami halk nyögés szállt föl utána. Blick és Mócz lassan továbbindult a vasúti felüljárón.
– Ügyes dobás volt, pont az elhagyott bakterház kisudvarára esett. Ott aztán meg nem találják. – szólt Mócz elismeréssel, aztán fecsegni kezdett. Blick nem törődött vele. Dohogott magában: – Mit csinálhattam volna: megvakult és mégis mindig engem nézett a fél szemével.
 

lukatsjanos.jpgLukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat.