Lukáts János
Páratlan parádé
A liftajtó előtt sokaság gyülekezett: szépkorúak, tipegők és négylábúak. Mindegyiknek volt fecsegnivalója a többiekhez. Króni visszahőkölt a lépcsőházi perzsavásártól, egy lapos pillantás széjjelosztása után gyalog indult el a hátsólépcső felé.
Lépcső ugyan csak egyetlen volt a toronyházban, de mivel a lift mellett indult és hamarosan mögé kanyarodott, hátsólépcsőnek nevezte a közmegegyezés. Jobbára az alsó emeletiek jártak lépcsőn, a „föntebbiek” inkább a liftet koptatták, bizonyosan most is tipródott a lift előtt olyan toronylakó, aki még életében nem kutyagolt fel a tízedik, a kilencedik, de talán még a hetedik emeletre sem.
Króni magába fojtotta megvető tekintetét, egy szempillantás alatt elnyelte a lépcső. A fordulónál azonban megtorpant: a lépcsősor közepén egy csinos kis csizma tűnődött. Egy csizma! Egy csizma – nem csizma! – tudta ezt Króni, amint mindenki más is, aki életében találkozott csizmával, akár viselés, akár megtekintés céljából. Amúgy formás darab volt: a félmagas lábbeli anyagát puha bőr képezte, színéhez a halványszürke, valami rózsaszínes árnyalat és diszkrét fehér prém adta a koloritot. Króni a tenyerében érezni vélte a simogató, csiklandó tapintást. De tűnődését mindez nem szüntette meg, sőt éppen most lendült mozgásba elméje kereke. Hogyan került ide Csizmácska? Már így, nagybetűvel mondta, ahogy személyekről beszél a beszélő, és gondolkodik a gondolkodó. Hogyan ment tovább Másik Csizma? Vajon kézben vitte a gazdája, fél lábon ugrándozott le a földszintre vagy zokniban tipegett a felsőbb régiók felé?
A lift közben földet ért, megrohanta és elfoglalta a tolongó gyalogsereg, hamarosan suhant is pályáján fölfelé, csend telepedett a hátsólépcsőre. Króni a csizmát (na, jó: a fél csizmát!) az alsó lépcsőfok közepére állította, a csizmaorr a korlát felé nézett. Puha bélés lakott a csizmában, ezt korábban bárány hordozhatta. Mire Króni összeszedte gondolatait, felért második emeleti honába, magára zárta lakásajtaját, a csizmát pedig tudata mélyére száműzte.
Viola az est óráinál tért haza.
– Te, Króni… – kezdett bele a szóba, aztán tétován folytatta: - Tudod, mit láttam a lépcsőfordulóban? – rejtélyt rejtett a mondatba.
– Egy fél csizmát – közölte Króni a világ legtermészetesebb hangján, és ezzel kipukkasztotta a csizmatitok buborékját. Viola szája egy pillanatra legörbedt, aztán ketten töprengtek együtt a csizma múltján és jövőjén egy doboz kellemes, felföldi Kecske-sör mellett.
– Ott tűnődik a forduló fölött, az első lépcsőn.
– A korlátra nézve… – tódított Króni.
– A korlátnak háttal – pontosított Viola.
– Hohó! Akkor megfordult, lehet, hogy nem magától?
–Egy csizma sok mindenre képes.
– Egy fél csizma nyilván társat keres.
– „Fél csizma fél csizmát keres…” – szól az apróhirdetés.
– Valaki még lehet a dologban, aki – micsoda idétlen ötlet! – megfordít a lépcsőházban egy prémes fél csizmát.
– Te melyikből nézed ki? – végigvették azt a kevés lakót, akit ismertek. A száz lakásból talán, ha öttel voltak beszélőben. De egy elkóborolt csizmáról hogy is kezdjen beszélni a lépcsőjáró vagy a liftutazó?
– Egyikből se! Ezeknek nincs… – és Viola mutatta bal mutatóujjával, mije nincs ezeknek.
Króni egy óra múlva valamilyen ürüggyel (például, hogy elfogyott a Kecske–sör) lement a sarki boltba. A csizmaorr a földszint felé nézett, Króni illemtudóan kikerülte. Amikor visszatért, roskadozva a sörök terhe alatt, a varrott, kecses csizmaorr már fölfelé tekintgetett.
– Utánam jöttél? Helyre igazítani? – gyanúsította meg óvatosan Violát, de ő tagadta, hogy csizmanézőben járt volna a lépcsőházban.
Maradtak a sörnél, a csizma ezt az estét bizonyosan a huzatos hátsólépcsőn töltötte. A következő napokban többször is találtak ürügyet a le–föl lépcsőzésre. Króni a csizmát mindig jobbraátra állította, de volt olyan megátalkodott, aki balraátot vezényelt neki. Egyszer valaki lerúgta a fordulóig, ott feküdt a csizma elárvulva. Ekkor felhördült a háznép. A liftben összesúgtak, a lakótársakat – persze, a távollevőket! – gyanúsítgatták. – „Ott felejtette egy színrészeg”, „Ott veszejtette el egy színromlott, aki kapkodva öltözött”, „Ott döntötte el egy nehezen határozó, hogy tovább nem szoríttatja a lábát” – és még számos hasonló gyanús előéletet férceltek össze szegény csizmának.
– Melyik fogja majd zsebre vágni? – röhögött bele a lift légterébe egy hatodik emeleti, akiből azt is ki lehetett nézni, hogy legszívesebben ő maga tenné meg. Lehurrogták, és e naptól kezdve a csizmát a mi csizmánk néven nevezték a toronyháziak. És mindenki rettegni kezdett, el ne tűnjék a hátsólépcsőről a személlyé előléptetett lábbeli. De, hogy csak hozzáért volna bárki is, azt nem vállalta egyetlen útitárs sem. – Hogy én… egy csizmához… – és dacosan fölszegték a fejüket. Pedig talán nem maga jószántából tanulta csizmácska a lépcsőházi tánclépéseket!
A következő tavaszi vasárnapon lila orgona bimbózott a fehér–puha bélésben, szanaszét hintve a virágillatot a lépcsőházban. A lift asszonyai–lányai nevetgéltek és szinte látszott, hogy mindannyian az orgona megkaparintásának a gondolatával játszanak. Egy kilencedikes hölgy tanúságra hívta a liftbelieket a fordulóhoz, hogy a kezében tartott orgonacsokor nem a csizmából való. Elhitték neki, de a virágszerzés ötlete – ami ugyebár nem minősül bűnös cselekedetnek! – ettől kezdve ott élt a lépcsőházban.
Másnapra az orgona fonnyadni kezdett. – Meg kéne locsolni! – röhögött a hetedikes, aki már egyszer bizalmaskodni próbált csizmácskával. Króni észrevette az elsőn lakó Locsolónét, amint egy vödör vízzel kerülgeti az orgonát. – Ez képes lesz a csizmába önteni, amilyen… – rémült meg Króni. Az asszonyság kikapta az orgonát a csizmából, a vödörbe tuszkolta és otthagyta a lépcsőfordulóban. – Ez így nem ér! – Króni este visszatért, és az orgonát a vödörből visszaköltöztette jogos csizmai helyére. A virág virágzott még vagy két napig, aztán bezárta lila szirmait. – A vödörben is elfonnyadt volna – nyugtatta magát Króni. Délutánra a csizma üres volt.
Két nap múlva egy borosüveg díszelgett a csizmaszárban. A lift boncolgatta a témát: – Na, melyik fogja elemelni? – De, hiszen ki sincsen dugaszolva! – így mondta egy ötödikes. – Majd leüti valaki a nyakát! – hangoskodott egy sokat liftező tizedikes. – Az már eltolvajlás volna, mert ha… – Króni kiszállt a másodikon, jogtudor magának magyarázott tovább.
Estére a dugó kihúzódott és visszadugaszolódott, de a borból valamennyi megivódott. – Jól meghúzta, aki meghúzta! – Nem én vótam, aszt elhiheti! – irult–pirult egy hatodikos családanya, és tiltakozásával azonnal gyanússá tette magát. – Valami részeg disznó! – sziszegte Szabó néni. – Arcátlan, a más borját… – hörögte Varga úr. – Csak úgy, a lépcsőházban, mint az állat! – fejet csóvált egy máskor szótlan. Króni kezdte összeírni a liftiádákat. Viola egy csuprot fedezett föl a stelázsi mélyén, levitte a fordulóhoz, és a lépcső sarkán hagyta. Másnapra az üveg üres volt, a csupor eltűnt. – Volt annyi tisztesség benne, hogy legalább az üres üveget eltűntette maga után – motyogta egy madzagszatyros asszonyság. – Biztos elvitte az üvegvisszaváltóba… – zsugori beszélt így, amúgy jó volt az ötlet.
– Szegény csizma! Hát már sose lesz vége! – sóhajtott egy lágyszívű, gyaníthatóan tanárnő a felsőbb régiókból. – Nem hiányzik senkinek? – szemrehányás szólt a szóból és a lift elcsendesedett. – Valaki jár közöttünk – kezdte az egyik felsőemeleti, …aki hallgat, és nem szól – folytatta egy alsós, aki csak a terefere kedvéért szállt liftre. – Csak figyel, és befelé vigyorog… – hangzott a bölcs folytatás. – Csak nehogy aztán késő legyen! – szólt az aggály vészmadárhangja.
Egy hét múlva a csizma eltűnt. A liftutazók riadtan jelezték, tudnak az eseményről, de inkább megtartják a véleményüket. Szabó néni sóhajtott egy huzamosat, Varga úr krákogott: – Pedig már úgy meg… – azt akarta talán mondani: megszerettük, de elég volt ennyi: megszoktuk. A lakók kezdtek inkább gyalog járni, hogy ne kelljen nyilatkozni a csizma dolgában. Csizmácska ismét csizma lett, aztán csak az a holmi…
Úgy egy hónap múlva kiszállt a liftből egy nagyobbacska lány, lábán díszelgett a csizma. Az a csizma! De mindkét lábán. Mint aki mindig abban járt. Az lift várakozói rámeredtek… a csizmára, a lábra, a lányra. De a csizmahordozó arca olyan nyugodt volt, mintha sose történt volna semmi érdekes a toronyházban.
Lukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait lapunk mellett közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat.