Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lukáts János

Obszidián

A hídfőnél Lőrincet kitették a kocsiból, Viola integetett, a hölgyek elszáguldottak kelet felé. Lőrinc visszaintegetett, miközben a köd a vállára telepedett és végigpermetezte az obszidian_asvany.jpgarcát. Lelépkedett a partra, látni akarta, valóban lakik-e víz a folyóban, a ködpárna alatt. A víz mintha a semmiből érkezett volna, és tovább tapogatózott, a semmi felé. – Micsoda előjel! – morogta Lőrinc elégedetlenül, és visszalépcsőzött a hídfőhöz. A bormérésben lámpa világított, de Lőrinc ezúttal is, mint már néhányszor életében, ellenállt a csábításnak: Nem iszunk előre a medve bőrére! – és ellépdelt az ablak négyszögletű világossága előtt. Élő ember ma ő volt egyedül a kisvárosi utcán, kezét a zsebében melengette.

Évek óta része volt a karácsonyi ünnepnek, hogy a hölgyek ellátogattak a határszélen lakó rokonsághoz, hogy figyelmeztessék egymást az esztendők múlására. Lőrinc – mint a család kései oldalszárnya – ilyenkor egérutat kért és kapott a folyóparti kisvárosban, ahol kedvére barangolhatott a zimankóban.

És akkor tessék, akkor jön az obszidián! Egy útikönyv lábjegyzetében olvasta, hogy az országban egyedül ezen a folyóparton, ebben a hegyoldalban található obszidián. Lőrinc előparancsolta elméje hátsóudvarából az évtizedek óta szunnyadó, rejtélyes nevet. – Az obszidiánt az ősember borotválkozásra használta, mert kemény kőzet, és mert éles szilánkokra hasad – mesélte hetedikben Pirovszky tanár úr a földrajz órán. Be is hozott a következő órára papírdobozban apró, fekete kavicsokat. Fényesek voltak a kavicsok, mint az üveg, és élesek, akár a penge. – Aha – gondolta Lőrinc meg a többi hetedikes -, szóval ezzel borotválkoztak… Aztán azt is megtudta a lábjegyzetből, hogy az obszidián valójában vulkáni hamu, ami üvegesre dermedt. – De hát akkor… Lőrinc fölsandított a hegyre, amelyik a folyóparton didergett egykedvűen, most éppen némi ködsapka alatt. – Ez lenne a vulkán, ez a mogorva, öreg szőlőműves?

– Obszidián, lila obszidián… kezdett egyszerre csak dúdolgatni, ami egyébként nem volt szokása Lőrincnek. – De hiszen ez egy balgácska operett – jutott eszébe -, ahol nem is az obszidián a lila, hanem a… mi is? Persze, az orchidea! Mert az obszidián az fekete. De fekete ám, mint a belezárt vulkán, meg a… hány esztendő is, ami eltelt azóta? A tanár úr harmincmilliót mondott, de annak bizonyosan ő maga se számolt utána. – Lőrinc ellépkedett a görög kalmárok hajdani háza előtt, odapillantott a parton szunnyadó komphajóra, kikerült egy újabb pincét, a bejáratnál bundás kutya hevert. Délelőtt is nagy, álmos alkonyat volt a kisvárosban, ünnep előtti heverőnap.

Violának a tavasszal kerek évfordulója lesz, ki nem ejtette volna Lőrinc, hogy hányadik, minek erről beszélni. A múltkorokban a sarkon működő, öreg ékszerészhez is bekopogott, érdeklődni, hogy nem lehet-e… Bajos – mondta a derék ötvös mester , még ha hozott anyagból, esetleg, de manapság obszidián, tetszik tudni… – és tördelte vékony ujjait.

Ha a hegy nem megy Lőrinchez, majd megy Lőrinc a hegyhez! – határozta el Lőrinc, és úgy fellelkesedett, hogy már a ragyogó tűzfekete nyakláncot is megtervezte elméjében. Kilenc obszidián gömbből fog állni (Lőrinc a páratlan számok barátja volt), a középső egy hajszálnyival nagyobb a többinél. De ehhez obszidián kell, kibontani a föld belsejéből, ahol az a kő (na, jó, hamu vagy üveg!) harmincmillió éve lakott. És arra várt, hogy egyszer egy téli napon… igen, arra várt a kő, hogy Lőrinc érte nyúljon.

Lőrinc azt is olvasta, hogy a hegyoldal egyetlen kőbányájában bukkan elő időnként a „fekete gyöngy”, és hogy a kincs- és szerencsevadászok gyakran felkeresik a kőbányát. Lőrinc egy életre bosszút esküdött a kincsvadászok ellen. Aztán inkább arra gondolt, hogy a laza sziklák közül miként perdül elő tétován egy-egy obszidián szilánk (persze, elég nagy szilánk), amelyik hálás lesz Lőrincnek, hogy harmincmillió év után ismét megláthatja a napot, a szellős folyópartot.

Lőrinc tudta, hogy ezen az úton, kevéssel a város után, ásít egy kőbánya, komor, kietlen, a megsebesített hegy oldalába belemarva. Régebben idegenkedett a felhányt földkupacoktól, a rokkant markolótól, a dömper tátongó sárnyomaitól. Ezek a szörnyek persze építőkőre vadásztak, meg kavicsot kerestek. Szó sem volt obszidiánról, ha ilyesmi került mégis a markolóba, beledarálták a folyópart töltésébe, az autópálya aljzatába. Lőrinc sóhajtott az emberi érzéketlenség felett, de már szinte vigasztalta a kizsákmányolók méretes vaksága.

Hozott a belső zsebében egy papírdobozt is „a leletnek”, meg egy kis puha rongyot, nehogy a szilánkocskák egymásban kárt tegyenek. Szóval felkészült Lőrinc, ahogy illik, az ilyen harmincmillió évenként esedékes vállalkozásra. Viola persze úgy tett, mint aki semmit nem tud erről a készülő dologról, vagy a dolog nagyszabású előmunkálatairól, amikor Lőrinc az ő kedvéért eget-földet meg akar mozgatni.

Talán nem is kell olyan sok, számolt utána Lőrinc. Ha nem lesz kilenc, elég a hét is, egy nagyobb és hat kisebb, de egyforma. Vagy három nagyobb, azokból szépen ki lehet bontani a hat kisebbet. Az apróbbakat pedig – határozta el Lőrinc – odaadja az öreg ékszerésznek, hadd simogassa fényesre apró ujjaival. Az úton járástól kimelegedett, pedig bizony a higanyszál ma sem nagyon merészkedett a nulla fölé. De ahogy megállt egy percre, jeges fuvallat fújt a gallérja alá, Lőrinc tovább indult. – Violáék azóta mézes bort isznak, és foszlós kalácsot törögetnek – gondolta, miközben roppant elégedett volt a tervvel és a hozzá vezető út akadályaival. – Van az a szépen kivágott, krémszínű ruhája, ahhoz, vagy az a másik…

A hegyoldal nagy bevágásához ért, itt a kőbánya, Lőrinc nagy lélegzetet vett, határozott léptekkel ment tovább, hogy szembekerüljön a lelőhellyel. Szája kiszáradt az izgalomtól.

A kőbánya helyén hatalmas építmény terpeszkedett, stadion, erőmű, óriásparkoló, vagy valamiféle amfiteátrum lehetett, égig érő lelátókkal, nyikorgó, rácsos vaskapukkal, láncra kötött őrző-védő ebbel. Lőrinc lába a földbe gyökerezet. Meglátta a feliratot az építmény homlokzatán: Koncertkatlan. Öles, metálszín betűkkel hirdette letagadhatatlan munkakörét a kisváros legvégén, ahol a hegy kifut a folyópartra. Csak az országút fért el szűken, és persze a parkoló. A katlan fölött ott sötétlett a hegy, a kőbánya nyomait elfedte a betonóriás. A beton beletapadt a sziklákba, de – alig méternyire tőle – még két-ember magas drótkerítés is feszült, nehogy illetéktelenek, nehogy potyázók… A kerítés felhúzódott a hegy oldalán, a tetejéig, a hajdan volt kilátóig, fényesen csillogtak a drótnégyszögek ezrei. Lőrinc tétovázott, menjen-e, maradjon-e. Talán valami oldalösvény, kerülőút, valami megbúvó lépcső. Az eb figyelmeztette Lőrincet, ne jöjjön közelebb. – Igen, itt volt a kőbánya, alatta széjjel az obszidián, harmincmillió éve. És most – egy időre – ott is marad. Ez a betonkatlan talán nem tart ki újabb harmincmillióig, de én sem – töprengett Lőrinc.

Érezte, hogy nézik, az emberszem más, mint a kutyatekintet. A sok bejárati ablak egyikéből mozdulatlan váll és fej követte Lőrinc mozdulatait. Elindult a Porta I. felé, az eb elhallgatott, a váll-fej nem számított az úton járó közeledésére. Lőrinc köszönt és a kőbányát kereste, az obszidiánról hallgatott. A váll-fej nem köszönt, de közölte, hogy a kőbányát már két éve bezárták, és akkor épült a koncertkatlan, amely a város dísze és a környék ékessége. Persze, így karácsonykor, ugye, csak az ügyelet… Lőrincnek eszébe jutott, hogy az útikönyv és a lábjegyzet két évnél régebbi, és visszavonhatatlanul elavult.

Közölték, nem maradt semmi a kőbányából. Omlott, pergett, lebetonozták, fölkerítésezték. Baleset ellen! a kincsvadászokról nem esett szó. Lőrinc félszegen bólogatott, sikert kívánt a katlanosoknak, elfordult, az eb utána vakkantott. A saroksziklán túl nekidőlt a drótakadálynak, szája szétoszló párafelhői után nézett. –  Viola – de mintha valóban neki mondta volna -, nincs nyaklánc. Most nincs… – és visszaindult a városba. A bormérés kivilágított ablaknégyszögére pillantást se vetett, a hídfő romlott lépcsőin lebotorkált a folyópartra, és várni kezdte a határszélről visszatérő autót.

 
 
lukatsjanos.jpgLukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait lapunk mellett közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat.