Lukáts János
Lajos
Éppen hogy betöltöttük a tizenhatot, vagy készültünk betölteni. Harmadikosok voltunk, mondják, ez nehéz év, minket ez a vészmadárkodás nem zavart, hol van még az érettségi! Különben is, még bennünk a nyár: kajaktúra, sátortábor, ha külföld, akkor Csehszlovákia. Mi azt mondtuk: fiatalok vagyunk, ők azt: ezek még gyerekek.
Az első tanítási napon több új fiú is feszengett a padok között, nem mertek leülni, nehogy birtokháborítást kövessenek el rögtön az elején. Jobb az ilyennel vigyázni! Aztán csak leültek, egy csoportban, leghátul.
− A papoktól jöttek! – szólt a magyarázat, volt a mondottakban alapos lekicsinylés (akkoriban volt), volt fölértékelés (az is volt akkoriban). Aztán megfordultak a vélemények: ha elküldték őket a papok, bizonyosan nem alkalmasak mennyországi szolgálatra, a lekicsinylők elégedettebbek lettek. Azért még mindig jobb, aki két évet kiszolgált a papok között, - morfondíroztak a fölértékelők, - mint aki sose hallotta hírüket. Mindennek a végiggondolására azonban legföljebb öt percünk volt, megkezdődött az első óra: természetesen osztályfőnöki.
− A neved? – hangzott a kérdés.
− Valamilyen Lajos – a Valamilyen helyén persze egy családnév állt, a Valamilyen Lajos neve, csak éppen senki nem értette. Lajos még néhányszor kimondta, osztályfőnökünk fölíratta vele a táblára, hiába. Lajos neve közfelkiáltással Schaffhausen lett, az legalább egy óramárka, van a szónak értelme.
Lajos abba a csoportba tartozott, akinek javasolták, hogy az ország legszigorúbb egyházi iskoláját nem kellene mindenáron tovább forszírozni. Miután az atyák megajánlották Lajosnak minden tárgyból az elégségest, ő megkönnyült szívvel választotta magának a világi tanpályát.
Akármennyire erőltetem agyamat, Lajoson semmi humoros vagy nevetni való dologra nem emlékezem. Az egész ember úgy összességében volt megmosolyognivaló. Nem kinevetnivaló, nem röhejes, Lajost mintha megfelelő alkatrészekből tükör előtt szerelték volna össze, és ez ide, az meg oda került tévedésből. Lajos magasabb volt mindenkinél, a vállai, ha azok vállak voltak egyáltalán, keskenyebbek mindenkiénél. A zakója viszont olyan válltöméstől duzzadt, amely Lajost a legizmosabbnak mutatta, persze, csak ha a szemlélő nem fogott gyanút Lajos cérnavékony nyakát szemlélve. A sport Lajostól teljességgel idegen volt. Tornatanárunk időnként fürkészte Lajost, ekkora emberbe miként fért ennyi ügyetlenség. Pedig Lajos talán nem is volt ügyetlen, csak éppen nem akart vagy nem szeretett tornászni. Meg futni, ugrani, de dobni-vetni-hajítani sem, mivel Lajos mindezt badarságnak tartotta. Ha mégis csapatba kellett állítani (kézi, lábi vagy egyéb labdajátékokhoz), a legalacsonyabbak „mint kés a vajon” vágtattak keresztül Lajoson, az osztálytársak elképedése közben. Nálunk jobban csak maga Lajos szórakozott, aki önfeledten nevette ki − na, nem a saját maflaságát, hanem az apró ügybuzgók labdás próbálkozását.
Lajos szellemi adottságok dolgában is sajátos összképet mutatott. Az elégséges-sort nem kegyes adományként fogta föl, hanem úgy magyarázta, mint bizonyítékot: ő mindenből eleget tud. Mérhetetlen beszédképességgel rendelkezett Lajos, vagy inkább mellébeszélő képességgel. Bármiről lépes volt korlátlan ideig beszélni. Ennek a módszernek azonban volt egy komoly ellensége: ő maga. Lajos, miközben hallgatta a saját szóáradatát, egyszer csak megállt a beszédben, mintha önmagába pillantott volna, majd hangos kacajra fakadt. De olyan kacagásra volt képes Lajos, hogy peregtek a könnyei. Ő pedig hatalmas batiszt zsebkendőt kapott elő ilyenkor a zsebéből, és gondosan letörölte azokat a könnyeket. Ezek a „tünetek” nem az 1950-es évek végén megszokott állami középiskolai tünetek voltak, sem a sírás-rívás-felelés közben, sem az önfeledt kacaj, sem a zsebbe való, azsúrozott batiszt kendő. Lajos a sírás-nevetés eseteiben ráadásul el is pirult teljes 190 centis magasságában, vékony arcbőre alatt még az erek futása is látható lett. Lajos ilyenkor szégyellte magát, vagy zavarban volt, - a tanárok legtöbbje kamaszos bájnak minősítette mindezt és megkönyörült Lajoson, a férfi tanárok zordabbja pimasz arcátlanságnak tartotta mindezt és ráröffent Lajosra, hogy fejezze be a cirkuszt. A fiatalabb tanárokban viszont mintha valamiféle cinkosság ébredt volna: vajon mi juthatott eszébe ennek a hosszúra nőtt kamasznak, és vajon honnan szerzi azokat a szívlágyító könnyeket?
Lajos a nyelvek közül sem sokkal kötött belső barátságot. Az orosz nyelv szavait valami olyan elképesztő kerékbetöréssel hozta világra, hogy orosztanáraink (négy év alatt négy volt belőlük) a hasukat fogták, vagy elsötétültek a haragtól (vérmérsékletük és politikai pártállásuk szerint). Viszont Lajos minden nyelv hangzását képes volt utánozni, hitelesen szólalt meg olaszul, németül, amerikaiul, franciául, de még „csehszlovákul” is, mintha az egyes országok vásári sokadalmából adott volna helyszíni közvetítést.
Lajos távol lakott az iskolától, a hajdani budai úri negyed egy hatodik emeleti lakásából járt gimnáziumba naponta, kétszeri átszállással. Áldozatot hoz − ezt hangoztatta Lajos −, de megéri, mert olyan jól érzi magát közöttünk az iskolában. Nem lehetett Lajost komolyan venni, meg nem lehetett haragudni rá. Ha aztán óra alatt támadt valami nevetni valója (például valamelyik másik pap-szökevény pusmogása folytán), Lajos akkor is könnyezni kezdett és hangosan fölkacagott, ami természetesen a tanóra tönkretételét jelentette. Tanáraink ilyenkor kérlelhetetlen szigorral léptek föl, igyekeztek kimondani Lajos családnevét, de többnyire már ebbe beletörött a bicskájuk. Lajos a legudvariasabban pattant ilyenkor talpra, de a kacaj és a könnyek továbbra is patakzottak elő belőle.
Mivel messze lakott, gyakran elkésett Lajos. Váratlan megjelenései az ajtónyílásban, a velejáró elpirulásai és hosszas magyarázatai ismét kabaré jelleget kölcsönöztek az első óráknak. Emlékezetes matematikaóra volt, amikor úgy huszonöt perccel a becsöngetés után nyílt az ajtó és lépett be az osztályba Schaffhausen. Matematika tanárnőnk − hangjában méltatlankodó számonkéréssel − érdeklődött Lajos reggeli programja felől. Lajos lángvörösre vált, és elmesélte, hogy Jackie névre hallgató kutyája a hajnali sétára indulás közben az egész lépcsőházat végigpisilte, s az okozott botrányt neki, Lajosnak kellett jóvátennie, a hatemeletes ház felmosása formájában. Ritkán láttuk tanárnőnk arcát ilyen akaratlan vidámságra derülni, miközben Lajos céklaszínűen botorkált utolsó padja felé.
Lajosnak volt csúfneve is. Nem volt ez csúf név, sőt nagyon is szép név volt. Budavár visszavételét és Innocentius pápa szerepét magyarázta történelemtanárunk, s megjegyezte, hogy a pápa neve magyarul „ártatlant” jelent. Nos, Schaffhausen Lajos legközelebbi elpirulásakor (nem kellett sokáig várni rá!) valaki fölröppentette vele kapcsolatban az Innocent nevet, amely azonnal rajta ragadt. Azért változott valamelyest, megrövidítettük, diák használatra alkalmasabbá tettük, Inó lett belőle.
Igaz is! A Schaffhausen család valaha módosabb volt az 1960-as állapotnál, apja egy dunántúli gyógyvíz-kutat örökölt, és az ezzel járó szerény, de biztos hasznú vállalatot. Már Lajos édesapja (diáknyelven: „az öreg Inó”) is elbohémkodott belőle, amit lehetett, jóformán csak a hatodik emeleti toronylakás, és a batiszt zsebkendő iránti vonzalom maradt, továbbá az operettprimadonna feleség (diáknyelven: „Inó néni”), aki viszont nehezen találta meg magát ebben a számára meghűvösödött világban. Az évvége közeledtekor (erre kétszer került sor Lajos gimnáziumi karrierje során) az elegáns művésznő fölajánlotta, hogy „grátisz koncertet ad” az évzárón. Igazgatónk (aki nem volt barátja sem a gyógyhatású kutaknak, sem az operettnek) arra kérte „az anyukát”, hogy „inkább énekeljen, nem kell koncertet adnia”. Az iskola nagy hagyományú Dísztermében talán először és utoljára csendült fel a „Tündér királynő, légy a párom” kezdetű nagyária.
Lajos és családja (ez Inó nénit, a félénk nagymamát, valamint a kevéssé szobatiszta Jackie kutyát jelentette) magázták egymást. Anya és fia, valamint a nagymama keresztnéven és a „Kérem!” szócska föltétlen hozzátételével kommunikáltak egymással, ami a gyanútlan vendég számára időnként meghökkentő perceket okozott.
A magyarországi középiskolák malmai azért csak őröltek, és Inó néni énekelhetett meseszépen, Lajos fecseghetett mosolyt fakasztóan, az érettségi mégis elérkezett. Már csak a negyedikes osztályvizsgán kellett túl lenni, és aztán neki a nagy megpróbáltatásnak. És akkor kiderült, hogy Lajos számára ez nem könnyű akadály: a fiatal fizikatanárnő (ha emlékszik még rá valaki: Tücsökné) és az idős, zord latintanár (neki nem volt csúfneve) egyaránt megbuktatta Lajost. Mi próbáltuk vigasztalni, hogy e két jeles tanerő még egy évig akarja látni őt, de Lajos valahogy nehezen fogadta a csapást. Azért csak eljött az érettségi bankettre, még ha ő maga éretlen maradt is, és pirulásával megnevettette Tücsöknét is, mintha nem éppen ő lett volna egyik okozója a „helyzetnek” (latintanárunk nem járt léha mulatságokba).
Augusztus 20-a után történt, talán egy hétfőn reggel. Negyednyolckor ritkán szólal meg lakásunkban a csengő, ezen a reggelen megszólalt. Az ajtóban legnagyobb meghökkenésemre Lajos állt. Soha nem járt nálunk azelőtt. Beszámolt a pótvizsga közeledéséről (augusztus 30.!), és megkért, tanítsam meg latinra öt nap alatt (mert hogy a másik öt nap a fizikára kell, azt egy öreg zenekritikus tanítja neki, a család barátja).
Első deklináció, második deklináció, ezek a könnyebbek − Lajos a hírüket se hallotta. Első konjugáció, második − Lajosnak halvány fogalma se volt. Nem tudta, hogy a latinban nemek és esetek vannak. Erre kár volt tavalyelőtt kettest adni az atyáknál, meg tavaly az államiaknál. De ez most nem a szemrehányások ideje volt. Elővettük az olvasmányokat, a kiejtést Lajos tudta (nagy dolog!), a fordítást Lajos nem tudta (kínos dolog!). Diktáltam neki a magyar szöveget, melyik szó mit jelent, miért így és miért úgy. (A szavakat se tudta, egyet se, de lehet, hogy csak mutatta magát tökéletes analfabétának.) Lajos írta, visszamondta rosszul, aztán közepesen. Harminchárom tételből átvettünk négyet… Délig izzadtuk a vért, az accusativus cum infinitivot meg a consecutio temporumot, bár inkább csak én izzadtam, Lajos mosolygott (legföljebb: nevetett kínjában). Nálunk ebédelt, ebéd után hazakísértem. Hogy kiszellőztessük a fejünket, gyalog mentünk a Nyugati pályaudvartól (ott én laktam) a Feneketlen tóig (ott Lajos lakott) − ez úgy kilenc kilométer. Útközben elmesélte az életét, Inó bácsit, a gyógyvizes bohémet, aki lett, mint a templom egere, majd, mint az elszegényedett dzsentrik szokták: főbe lőtte magát. Lajos indulattalan tárgyilagossággal részletezte, amit nem volt fontos részletezni. Még nem tartott a végén, amikor elértük a Feneketlen tavat, Lajos visszakísért, hazáig − ez úgy tizennyolc kilométer. Nem hagyhattam ott egyedül a Nyugatinál, visszakísértem ismét. De csak félútig… Akkor Inó néni életét, pályája fölívelését és darabokra törését mesélte el.
Másnap reggel én mentem hozzájuk, negyednyolcra ott voltam. Lajos rendre utasította családját („Kérem, ne zavarjanak!”), be se néztek a szobába délig. Ebéd után útnak indultunk. Ma hosszabb utat választottunk, a Gellérthegyen át. Meg vissza. Estére nyolc tétel volt készen. Talán közepesnél is jobban. Nekem folyamatos gyomoridegességem volt, Lajos csak nevetett, a fizikától jobban félt, azt még nem kezdte el. Köztünk meg szövődött és megerősödött két rettenetesen különböző ember meghökkentő barátsága.
Persze harmad- és negyednap is „tanultunk”, meggyorsult a szövegleírás, megkurtult a magyarázat. Az idő nagy úr. Lajos négy nap alatt megtanult latinul. Én minek jártam oda négy évig? Nincs igazság, ha ezt a lókötőt átengedik. Nincs igazság, ha ezt a hülyét nem engedik át. Négy nap után Lajos elmaradt, mert fizikát kellett tanulnia a zenekritikustól. Augusztus 30-án déltájban jelentkezett: latinból is, fizikából is − kettes. − Eleget tudok ezekből is! − vallotta és hitte Schaffhausen Lajos. Együtt mentünk haza hozzájuk, otthon közölte édesanyjával: − Mária, kérem, érett férfi vagyok! − azzal eljöttünk otthonról és megittuk életünk első üveg sörét.
x x x
Az érettségit követő években két részre osztottuk az emberiséget: akik tovább tanultak, és akiknek nem sikerült bejutniuk az egyetemre. Akiket engedtek, és akiket nem engedtek – mondtuk ekkor (mert ezek azért az 1960-as évek voltak). Szinte versenyeztünk, hogy melyikünk kerül nyomorúságosabb helyre a társadalmi ranglétrán. Gábor orvosnak készült, nem vették föl, most betegszállító volt (alkalmanként halott cipelő), Gyurka a villamosmérnökséggel kacérkodott, most művégtagokat faragott és formázott. Péter fröccsöntő volt − ez sem valami borkóstolói tanoncságot jelentett! Volt, aki vas, réz és gumi alkatrészek százezer darabjait számlálta hónapokon át, bakelitlapok négyzetmérföldjeit vette lajstromba, és fémhuzalok mikronjai között igyekezett különbséget tenni − hol csavarmikrométerrel, hol hasra ütéssel.
Lajos az állatorvosságra gondolt, hogy az neki való, szép szakma, különben is: igen kedvelte Jackie kutyáját, bizonyosan alkalmas lesz állatorvosnak. Majd ott is megmagyarázza… A dolog valahogy nem sikerült, ott a tanárok még Tücsöknénél is keményebb szívűek voltak. Felvételi eredményét nulla pontra minősítették. Lajos haragjában esztergályos tanulónak jelentkezett, hallott róla: formás és érdekes gép az eszterga, ügyes dolgokat lehet rajta barkácsolni. Különben is, ma már automata gépek vannak, azokat csak be kell állítani, és elvégzik a munkát helyetted − mondta Lajos. Az első oktatási nap reggelén megjelent a tanműhelyben, a „melósgyerekek” között, és zsebéből elővette apjától rámaradt glasszé kesztyűjét, nehogy a keze, izé…
Lajos karrierje nem ívelt föl az esztergályosoknál. Az még csak hagyján, hogy a munkatársak (a melósgyerekek) gyanakodva nézték és hallgatták Lajost, de a főnökei még zord latintanárunkon is túltettek meg nem értésben. A lányok pedig… A lányok egyenesen dőltek a röhögéstől, amikor Lajos le-föl kapdosta hófehér alapon gépolajfoltos kesztyűjét, és fűnek-fának kezet csókolt. Ahogy rossz regényekben mondják: a feje fölött összenéztek, a háta mögött összevihogtak.
Új korszak új szereplőket kíván, az iskolában osztálytársak voltunk, most a balsors hajtott egymás felé és tartott együtt néhányunkat. Meg persze a közös balhék és kalandozások, a hasonló kudarcok. Vagyis az, hogy tizennyolc, tizenkilenc, húsz évesek voltunk.
Találkoztunk hetenként, legtöbbször szombaton, másnap nem kellett hajnalban kelni, kivéve persze Gábort, aki időnként ügyeletes volt az óbudai kórház alagsorában. Lajos most is mindig utolsónak érkezett, amíg kimosakodott, lement a nap − szó szerint. Irtózott a fémforgácstól, az olajszagtól, a hajnali fölkeléstől, a blokkoló órától, a tengelyköszörűtől, a marókéstől meg a többiektől. Mindentől, ami munkával (ő így mondta: időrablással), monotóniával, kényszerű helyhez kötéssel, megválaszthatatlan társakkal járt együtt.
És Lajos terveket kezdett kovácsolni… Napról-napra újabb és újabb, vadnál is vadabb tervekkel állt elő. „Biztos tippként” említette: a Sas-hegyen tud egy barlangot, amelyik tele van fegyverekkel a mai napig is. A „tud”-ról kiderült, a Feneketlen tó mellett a grundi srácok riogatják egymást ilyesmivel. A Sas-hegy barlangjait ekkorra már régen föltúrták, kifosztották, bezárták. Lajossal azért csak elmentünk egy sas-hegyi barlangféleséghez, amelyen persze lakat volt, keresztvas, rajta két lábszárcsont, koponya. − Ugye, megmondtam! − szólt Lajos diadalmasan, pedig a vaspántoké volt a diadal, így hát inkább tovább mentünk, ki a Hűvösvölgybe, a Báthory-barlangba. Hogy a fegyverekben hittünk-e, valószínűleg nem. És ha mégis találunk bármit, mit teszünk vele, erről fogalmunk se volt. De erre sose gondoltunk, maga a „barlang” és a „fegyverek” afféle hívószó voltak. A Báthory barlang legalján valóban találtunk egy alumínium nyelű úttörőkést, amelyet vadásztőrnek neveztünk el, kisorsoltuk magunk között (az enyém lett, máig őrzöm). Lajos viszont megharagudott a barlangra, mert sötét volt benne a két faggyúgyertya ellenére, továbbá, mert agyagfoltos lett a ruhája. A barlang-fegyver téma tehát szerencsére hamar lezárult.
Lajos azonban egyre türelmetlenebb lett közöttünk. − Ti nektek semmi perspektívátok sincs! − vetette mindannyiszor a szemünkre. − Gyerekek vagytok! − mintha a proletár öntudat szólalt volna meg benne esztergályoskodása óta. – A jó fellépés, a jó modor és a nők! Ezek teszik emberré az embert! – jelentette ki Lajos ellentmondást nem tűrő hangon. Amikor a munkahelyünk eseteiről, ilyen-olyan figuráiról számoltunk be, az egyetemi előkészítő feladatairól töprenkedtünk, Lajos csak legyintett. „Gyerekségnek” titulált mindent, ami nem az ő világfiságáról és sármosságáról szőtt álmaihoz tartozott. Amikor mindebből a mániás világból kiesett, ugyanúgy telenevetgélte a Matrózcsárda összes helyiségét (lenn, a rakparton, a Közgáz Egyetem előtt, emlékeznek még?!), és telehullatta könnyeivel a batiszt zsebkendőt. Lajosnak nem kellett sok, már egy pohár sörtől rózsaszínű lett a hangulata, ilyenkor azonban hamar Don Juanra váltott. Szituációkat és párbeszédeket dolgozott ki magában, ezeket dédelgette, fejlesztgette, elő-előadta. Ő maga volt az ellenállhatatlan charmeur, az elcsábítandó, finoman romlott perszóna (unatkozó, gazdag milliomosnő, magánzó-művésznő, sok pénzzel, aki csak őrá, Lajosra vár), és ő volt az aljas-buta, nagypénzű ficsúr is. Ezt az utóbbi figurát mindannyian nagyon utáltuk, ezt közös erővel és ihlettel fejlesztettük még aljasabbra és még butábbra, még gazdagabbra és még tökkelütöttebbre. A történet helyszíne általában a Gellért szálló bárja volt, ahová ugyan egyikünk se járt, de a híre-neve alapján úgy éreztük (vagyis a nevünkben Lajos úgy érezte), ott a helyünk, ott fordul meg az élet és a valóság tengelye, ott lakozik a szépség és a csalárdság, a gazdagság és az aljasság. A magunk tizennyolc, tizenkilenc és húsz éves lelkével, és négy forint ötven filléres segédmunkási órabérével szentül hittünk is mindebben.
Lajos, a lebilincselő megjelenésű, dúsgazdag lovag, ezekben az előadásokban megállt a Gellért bár elképzelt ajtajában, (ahogy a kor szókincse szerint fogalmazott:) „lazsankásan bedzsalt” az ajtón, megállt a háttérben, szemrevételezte „az árut”, majd (szintén lazsankásan) a legkívánatosabb áruhoz odalépett (vagyis odadzsalt), és így szólt hozzá hideg fölénnyel: − Asszonyom, a kocsim kinn áll a bár előtt. Kérem, kövessen! − félfordulatot tett ilyenkor Lajos lovag, hogy „az áru” láthassa a Gellért tér esti fényárjában a tündöklő gépcsodát, amely körül már gyülekezett az ámuldozó tömeg.
A történet további részleteit nem dolgoztuk ki, hogy hova, miből haladna az a jármű (Lajosnak nem volt jogosítványa), mit szólna másnap a műhelyfőnök meg a „melósgyerekek”, erről sem esett szó. De Lajos biztosított mindenkit: − Úriember nem beszél az ilyesmiről!
A Matrózcsárdában jó sört mértek, olcsón, a halászlé meg a túrós csusza is megfelelő volt, de azért mindannyian heteken-hónapokon át szövögettük a nagy „bedzsalás” tervét és forgatókönyvét. Ha magunk voltunk, többnyire az ő rovására játszottuk el ugyanezt a történetet, és nagyon jól szórakoztunk rajta. De ha köztünk volt, olyan átéléssel adta elő az előadandót, hogy szinte magunk is hinni kezdtünk az egészben. Ha Lajos megharagudott valakire, megfenyegette, nem viszi magával a „Gelázsba”, vagyis a Gellért bárba, mert „ti olyan gyerekek vagytok”.
Alkalomadtán Lajos bizonyos tréninget tartott. Ha megkapta nyomorúságos járandóságát, meg ha Inó nénitől ki tudott préselni néhány fillért, havi egyetlen alkalommal „nagy lábon élt”. Ez a „nagy láb” azonban nem a Gellért bár bejárati forgóajtaja felé fordult, legföljebb valamelyik lágymányosi kisvendéglő felé. Rajtaütésszerű váratlansággal szólította föl ilyenkor az esztergályos tanulólányok közül az éppen kéznél lévőt, hogy töltse vele az estét, az ő vendégeként. Az álmélkodó lányok között mindig akadt, aki kötélnek állt, − Lajos jóképű és aranyos fiú volt, akit ugyan kinevetni lehetett, de nem lehetett nem szeretni. Ilyenkor megvacsoráztatta a társaságában lévő hölgyet, mesélt neki az apja olajkútjáról (olajkúttá avanzsált a gyógyvízforrás), a mama operai karrierjéről (ehhez csak egy kicsit kellett átszínezni a szürkeségét), meg a saját bevonulásairól a Gellért bárba, amelyet a tanonclányok többsége hírből sem ismert. Mindamellett Lajos nem volt igazán szatír alkat, csáberejével visszaélő Don Juan sem nagyon, többet számított neki a karonfogva történő hazakísérés, egyetlen kézcsók a kapu előtt, a glasszé kesztyű le- és visszahúzása, a mély meghajlás és az emelt fővel távozás. Amikor másnap elmesélte vacsoráit, mi betegre röhögtük magunkat.
Persze valamennyien az álmok világában éltünk egy kicsit. De gyanús is az a húsz éves, aki nem él az álmok világában. És mennél alacsonyabbra szorították le a valódi világunkat, annál magasabbra és annál elemibb erővel törtek föl az álmaink. Álmok? Alig libegtek a valóság fölött egy arasznyival ezek az álmok, mi mégis színes hőlégballonoknak, szivárványnak és mennybemenetelnek éreztük őket.
x x x
Az volt a csúcs! Az a tíz nap, 1963 júliusában. Ha azt mondom: fiatalkoromban, mindenekelőtt az a tíz nap röppen föl az emlékezetemben. Már második éve alkalmatlankodtunk a társadalom peremvidékén. Gábor és Miklós (Miklós a fiatalabbik öcs volt, bokszolt és a Gelkánál sofőrködött – jobb híján) volt a két bennfentes, az ötletadó, a bandagazda. Lajos meg én, mi csatlakoztunk hozzájuk, de hát csatlakozás nélkül nincsen banda.
Július elején megírtuk az írásbelit, szót váltottunk a szóbelin, ifjabb és öregebb bürokraták megkérdezték: KISZ-tagok vagyunk-e, majd pókerarccal közölték: az eredményről idővel értesítenek. Munkahelyünkön tudatták, mikor a legkevesebb a termelés-szállítás, tehát mikor kell szabadságra mennünk. (Azt nem tudom, „Gábor kórházában” hogyan szabályozták a megélés-meghalás kérdését!) Aztán összeszámoltuk négyünk szerzett, kapott, megtakarított pénzét: nem volt elég két hétre. De tíz napra igen.
A vitorlás bérléshez vízi jártassági igazolvány kellett, azt Gábor − állítólag − két korsó sörért vette még tavaly. Balatonföldváron vehettük át a „hajót”, egy ALU 15 típusú használati tárgyat. Aki csak valamennyire is jártas a dologban, az tudja, hogy ennek a „hajónak” nincs tőkesúlya, (csak svertje, ami ugyan kardot jelent, pedig csak egy nyamvadt pléhlemez, amely leengedéskor és felhúzáskor egyaránt nyikorog), a szél ugyan bele nem kap, viszont sodorja, leginkább srégen hátrafelé. De mibe is kapna bele, mikor az a 15 az ALU után a vitorlaméretre utal, ami, ugye, megannyi négyzetmétert jelent. De még ezt sem ajánlatos igazán megfeszíteni, mert a vászon öreg, a kötél öreg, az egész hajó öreg. Mi meg fiatalok voltunk! De ne szítsunk generációs ellentétet: imádtuk a hajót. Ladiknak, tepsinek neveztük, becsmérlő szavakkal illettük, amiket persze meg is érdemelt alkalmanként, de legtöbbször csodálatos élmény volt rajta lenni, benne lenni. Szóval, olyan volt ez a hajó, mint maga a szerelem!
No, de vissza Lajoshoz! Meg vissza a négy alig húsz éves fiúhoz, és a legalább ugyanannyi idős hajóhoz. Amikor a mord és kapatos csónakkikötős odamutatott az árbocerdő legcsenevészebb facsemetéjére, magunk se tudtuk, hogy szégyenkezzünk, vagy örüljünk. Aztán persze örültünk, de a hajóba beszállni se mertünk, a madzagjánál fogva (lánca nem volt) vonszoltuk végig a móló mentén, időnként vízbe ereszkedtünk és húztuk a módfelett lusta monstrumot. Így lelt ránk Gábor és Miklós, mi Lajossal fogtuk a hajó madzagját és álltunk a kikötő kanyarulatában. Gábor megjegyezte, hogy Lajos nagyon szakszerűen szorongatja a hajó madzagját, de nem kell félni, ez a jószág úgyse szalad el, ha pedig − tette hozzá nyomatékkal − összepisili a Balatont a kis ebadta, Lajosnak nem kell felmosnia utána. Miklós viszont közölte, hogy ő éhes és szomjas, menjünk vacsorázni, ezt nyugodtan itt hagyhatjuk, el nem lopja senki.
Éjszaka fog vacogtató hideg volt a vaslemezek között, a svertkasztniból föl-föllocsogott a víz, és reggelre minden módszeresen úszott, csak a hajó nem (Ez a dög! − mondta Miklós), mert az a nád közé sodródott. Hajnali ötkor azért útnak indultunk, különben is kelt a nap, és gyönyörű volt a Szántódi szoros.
A hajnali szél végül csak belekapott a tizenötbe, és mi röpültünk. Időnként Zamárdi felé, időnként Tihany felé. Mivel többnyire Tihany felé húzott, elhatároztuk, hogy „úgyis Tihanyba akartunk menni”. Ebben a pillanatban a vitorlamerevítő rúd (a bumm) váratlanul irányt váltott, és Lajost melegítőstül, papucsostul a vízbe hajította. Soha olyan gyorsan nem haladt a megkönnyebbedett tizenötös, Lajos alakja pedig töpörödni kezdett a Szántódi szoros felkorbácsolt habjain. Félórába telt, mire megfordultunk, visszanavigáltunk (szeretem ezt a nagyképű szót a kínos evickélésre!) és Lajost valahogy kifogtuk a vízből.
Amint a Tihanyi hegy árnyékába értünk, a szélfúvás megállt, a nap során többet „szellő se rezdült”. Kinn, a nyílt vízen vitorlások szelték a habokat, mint a hószínű sirályok, mi egy tapodtat nem haladtunk. Lemenőben volt a nap és bezárt az élelmiszerüzlet is, mire elértünk az alig kőhajításnyira lévő Tihanyrévbe. Az éhség tombolt beleinkben, a holmink tocsogott a nyirkosságtól, éjszaka a túlterhelt alumíniumkazettában mégis egyik röhögéstől szenderegtünk a következőig.
Másnap reggel úgy sütött a nap, akár a kazán, Gábor és Miklós valahol összekötődött két bolgár lánnyal, Nárcisznak hívták az egyiket, sötét bőrű volt és hatalmas a keble, a lelke. Ők vették az ebédet, mi ettük. Ebéd után ők négyen eltűntek, mi Lajossal beszédelegtünk a bazársorra. Nárciszék este még megjelentek, nekem kellett tolmácsolni magyar-bolgár viszonylatban (vajon egész nap hogy értették meg egymást)? Aztán eltűntek, Nárcisz még hónapokig írogatott levelet Gábornak, az én címemre.
A hajnal másnap is a vízen talált, a Balaton középvonalában haladtunk nyugat felé. Hogy a szél ne zavarjon, bevontuk a vitorlázatot. A hajó faráról hatalmas ugrásokat hajtottunk végre, és csatakiáltásokat hallattunk, így minden ellendülésünk valamelyest a menetirányba taszított. Kalóznak, fölfedezőnek, Robinsonnak egyszerre éreztük magunkat.
Esteledett, mikor Gábornak eszébe jutott, hogy a tomaji öbölben van egy úttörőtábor, amelyikben egy úttörőkislány táborozik, akinek a mamája megkérte Gábort, „vetne szemet” a lányára, ha arra jár. A tábor zászlaja a nádrengeteg fölött lengedezett. A föltámadt koraesti szélben az ALU akár a Santa Maria, a Titanic vagy a Myflower hasította a nádast, mi a táborozó gyerekek sikkantgatását hallgattuk, ámuló szemüket néztük. Öröm volt partra szállni köztük. Különösen, amikor kiderült, hogy a kiskorú leánygyermekek mellett nagykorú tanítónőkből áll a tábor, akik unalmukban napok óta a csillagot számlálják. Éppen vacsora végére érkeztünk, Gábor megvizitálta Ürügykét (nem ez volt a kislány neve, csak a funkciója!), majd intézkedett a táborvezető néninél (itt mindenki néni volt, a táborvezető néni 23 éves), hogy legyen „maradék”. Lett. Hálából Miklóssal kerítettünk két üveg bort (amit a tegnapi vacsorán megspóroltunk, ma nagy léhán eldorbézoltuk). Útközben előadtuk, hogyan szólalhat meg Inó a tábor körülményei között: − Kisasszonyok, itt áll a pléhteknőnk a nádas mögött! Tocsogjanak utánam! − betegre röhögtük magunkat. Miklós egy fél üveg bort megivott. Ha tábori koszt, akkor bableves, a maradékét az utolsó falatig kikanalaztuk (azt a jó sűrűjét!), de még ki is törülgettük kenyérrel.
Aztán a tanító nénik a gyerekeket ágyba parancsolták, maguk pedig a fehér köpenyt színesebbre cserélték. A csimoták persze megneszelték, hogy valami készül, egy világért el nem aludtak volna, végül Gábornak, a nagy rendtevőnek kellett beröffennie egy-egy viháncos sátorba.
Véletlenül volt gitár az egyik tanító néninél, eddig csak a „Hová mész, te kisnyulacskát” volt alkalma elpengetni rajta. A hölgyek a hajókirándulás egész ideje alatt nem tudták eldönteni, hogy kalóztámadás áldozatai lettek vagy egy szabadnapos vándorcirkusz karbantartó próbáján vesznek-e részt. Valójában mi se tudtuk. A gitár szólt, ők gyerekdalokat dünnyögtek, mi nem igazán gyerekdalokat. Megilletődötten szorongtunk a két személyre engedélyezett ladikban. Ha jól emlékszem, nyolcan. A szél nem fújt éjjel, a tábort sem akarták szem elől téveszteni a nénik, ezért a nádas árnyékában himbálóztunk, amíg az a kevés bor el nem párolgott. Akkor szépen visszaeveztünk a nádas vadcsapásán. A táborvezető néni megengedte, hogy a táborban háljunk, de szigorúan csak a táborzászló tövében.
Badacsonyba másnap délutánra érkeztünk, az estét a Tátika bisztróban töltöttük, konszolidáltan, akár a parti üdülők többsége. A rákövetkező napon Tapolcára utaztunk autóstoppal, viszontagságos út volt, visszaérkezvén megsimogattuk bójára kötött hajónkat, és megfogadtuk, soha többet ki nem tesszük róla a lábunkat.
Az utolsó két napunk különösen emlékezetes volt. Akkor már Siófokon horgonyoztunk, nem szerettük ezt a várost, puccos volt a nép kinn a parton, rengeteg volt a hajó benn a vízben. Egész nap viharos szél tombolt, a viharjelző piros gömbjét fölhúzták.
Gábor kapitány kijelentette, ilyenkor a legcsodálatosabb dolog a nyílt vízen vitorlázni. Egyetértettünk vele, amíg ki nem adta a parancsot: − Akkor indulás! – Józan ész, rábeszélés nem használt,− Ő ebben a zsúfolt heringdobozban nem marad! − mondta. Kolumbusz Kristófnak érezte magát, ő volt a szél, ami fúj, a vitorla, ami duzzad, egy személyben a kapitány és a mannschaft.
Már ahogy fölhúztuk a horgonyt, a hajó oldalba döfte a mellette bólogató, gyönyörű Európa yachtot, azt akkor még szerencsére nem vette észre senki, a mi hajónkat kis híján a vízbe döntött a szél. A parti bámészkodók örömmel vették tudomásul, hogy látványosság készül, odagyűltek körénk. Sőt − mint ilyenkor mindannyiszor − szakértő is volt közöttük szép számmal, a partról csak úgy röpdöstek a szakszavak az ALU15 felé, hogy hogyan kellene úrrá lenni az elemeken. A vászon olyan verdesésbe fogott az árbocon, hogy kis híján darabokra szakadt. Gábor − egyre magasabb hangfekvésben − pillanatonként adta ki ellentétes parancsait, amelyek egyre követhetetlenebbek és egyre teljesíthetetlenebbek voltak. A hajó félelmetesen billegett és a kikötő mélye felé sodródott − veszélyeztetve az ott horgonyzó hajócsodák testi épségét. A hajósok páni félelemmel ordítoztak felénk és rázták az öklüket, mi büszkén figyeltük, micsoda riadalmat keltett ez a kis nyomorult! Lajos átérezte a helyzet kétségtelen komikumát és egyszerre hangos nevetésre fakadt, azt hittük, ezúttal Gábor lesz az, aki a bumm helyett belevágja a viharos Balatonba.
A hajót nekifordítottuk a kikötő kijáratának, de valahogy mindig elvétette az irányt. Háromszor verődtünk ki a móló köveire, háromszor szállt ki valamelyikünk a hajóból, és taszigálta vissza a hajót a szembe tornyosuló habok közé, és háromszor hallgatta testközelből az öltönyös járókelők fölényes kioktatását. Gábor kapitány azért állta a sarat, végre eltalálta a helyes vitorlaállást és biztatóan haladt a kikötő középvonalában a nyílt víz felé. Ekkor azonban − mint a farkas a mesében − a kikötő kőhányása mögül egyszerre előbukkant és hatalmas kürtszóval üvöltött felénk a vihar elől menekülő Beloiannisz sétahajó. Úgy két emelet magasan tornyosult fölénk, vagy százötven utas szorongott a korlátoknál, és legföljebb öt méterre volt tőlünk a fehér óriás. A hajó orrán az első tiszt, a parancsnoki hídon a kapitány, kezével a megafont markolta. Pufók csemeték mutogattak ránk vihogva a hajóról, pohos kispolgárok röhögve álltak a korlátnál, nejeik sivalkodva tépték a hajukat és rettegtek, hogy felborulnak az ütközéstől (ők!). A gőzös feltolt minket a móló kőhalmára, miközben a parton ökölrázó filiszterek álltak sorfalat. Iszonyúan hosszú egy hajó, ha úgy húz el melletted, hogy közben föléd tornyosul, ha leordítanak és leköpnek róla teljes biztonságban hajózó, éppen révbeérő nyárspolgárok! És milyen tenyérbe mászók azok a lézengők, akik teljes szakmai fölénnyel magyarázzák a vitorlatudomány alaprejtelmeit az ügyefogyottaknak! Lajos nevetett, ő egyedül, és egyre rémültebben vette észre, hogy senki nem nevet vissza rá a partiak közül.
A Beloiannisz kilendített lendületünkből, az orkán visszaparancsolt, valahol az árbocerdő mélyén vetettünk horgonyt, órákig nem akartunk Siófok földjére lépni, hevertünk a hajón, minden vagányság kioldódott belőlünk. Utáltuk a kikötőt, amely megszégyenített, a Balatont, amely kegyetlen volt hozzánk, meg saját magunkat, hogy miért nem volt több pénzünk, amivel hosszabbra növelhettük volna a magunk csipetnyi örömét. Gábor a svertkasztnit nyitogatta, Miklós szétbontotta a lánc helyett való kötelet, mi Lajossal pedig bámultuk egymást.
Másnap letelt a határidő, visszaadtuk a hajót, semmiféle bánatot nem éreztünk. Volt, aki a szívét a tihanyi hegyoldalban, volt, aki a Tátika bisztróban, más a tomaji nádasban hagyta. Már balatoni vitorlázásunk harmadik napján telefonált haza Gábor, akkor tudta meg, egyikünket se vettek föl ebben az évben sem. Meghallgattuk a hírt, de nem beszéltünk róla. Nem akartuk elrontani tíz napos örömünket.
Lajossal egy hét múlva találkoztam újra.
− Olyan gyerekek voltatok egész idő alatt!
Kellemetlen lekicsinylés volt a hangjában. Soha többet nem beszéltem vele a Balatonról. Féltettem az ócska ladikot, a susogó nádast meg a többit, az emlékeimet.
x x x
Nehezen tudom elképzelni, milyen állatorvos lett volna Lajosból. Ha én ellésre váró üszőborjú, fogfájós kutya vagy tüdővészes papagáj lennék, aligha vágynák ilyen doktor kezei közé. Ennél nehezebben már csak azt tudom elképzelni, hogy milyen esztergályos lett volna Lajosból. Lajos végül csak levizsgázott esztergálásból, „remekbe” készült vizsgadarabja olyan görbe lett, hogy a vizsgáztatók összecsapták tenyerüket a rémülettől. Aztán átengedték Lajost (akárcsak az atyák annakidején), de a drága, nyugati csúcsesztergának a közelébe se mehetett. A gyár, amelyik megkönyörült rajta, újítási felelősnek nevezte ki, beültették egy irodába. Lajos ímmel-ámmal folytatta vacsorameghívásait, csak ritkán adta elő nagy belépőjét a Gellért-bárba, új elemekkel pedig már egyáltalán nem bővítette.
A következő évben se vettek föl, egyikünket sem. Huszonegy-huszonkét évesek voltunk. Gábort behívták katonának. Lajos dühödten bizonygatta, sose lesz a fiúból ember, orvos meg még kevésbé. − És belőled, Lajos? − kérdeztük, a gúny minden árnyalata nélkül. Lajos ilyenkor mutatóujjával megbökdöste a mellünket, mint aki valami fontosat készül mondani, aztán elmosolyodott, és semmit se szólt.
− Magának olyan német neve van, szervezzen egy üzemi kirándulást Bécsbe. Jönnek az ünnepek – karácsony közeledett – jó volna bevásárolni egy kis nyugati cuccot! – mondták az újítási felelősnek a Kisgép- és Motorgyárban. Eddig csak szörnyülködtek, ha bármit csinált, most Lajos kapva-kapott a megbízatáson.
Lajos életében nem kapott útlevelet, most a gyár munkaügyi osztálya egyetlen nap alatt elintézte neki. Lajos lelkesen szervezett, levelet fogalmazott (négyoldalasat), velem fordíttatta osztrákra (nem volt benne biztos, ott is úgy beszélnek-e, mint a „rendes” németek), a levél tíz sor lett, mondtam: ennyi elég levélnek. Szárnyas hajóval utazott a delegáció (ez biztosabb elnevezés volt, nem szimatolnak annyira a hatóságok). A résztvevők listákat állítottak össze: kinek, mit, mennyiért? Mekkora lesz a haszon a seften, mit vehetek abból magamnak ott kint és mit idehaza, karácsony után. Lajos is csinált listát, Inó nénit (a nagymama meghalt időközben), a zenekritikust (tudják, aki fizikából…) meg minket is fölírt a listájára. Volt egy lány, aki a bulikon mindig fehér belépőt hordott, olyan derékig érőt (aztán a bulin magán meg se szólalt, még a nevére se emlékszem!), az is szerepelt a listán. (Olyan kőkeményre belakkozott, magas, szőke tupírkontya volt! Mindegy.)
A 60-as évek közepe táján jártunk (összefolynak az évek), amikor december elején − abban az évben talán utoljára − elindult Bécs felé a szárnyashajó. Lajos ellenőrzött, lajstromozott, névsort olvasott, másolatot készített, aláírt és szignált. A kirándulás első napjának estéjén, amíg a többiek a szobáikat mustrálták (egy diákotthonban kaptak olcsó szállást), Lajos lesietett az utcára, − és menedékjogot kért az osztrák hatóságoktól. Csak a kis kézitáskát vitte magával, benne Inó néni, Jackie kutya és a kis szőke lány képével, az utas listát az ágyán hagyta, a kispárna alatt, ott biztosan megtalálják.
Hogy Lajos valami ilyesmire készül, erre mindannyian gondoltunk, a dolog mégis meglepett. Szerettük ezt a hülyét, sajnáltuk, hogy itt hagyott. És hogy szó nélkül, bár tudtuk, másképp nem szabad csinálni. Miklós elmondta utólag, őt utolsó este fölhívta Lajos, megittak egy sört a Feneketlen tó partján. Akkor, ott, a nádas szélén elárulta Miklósnak, mire készül másnap reggel. Miklós három napig hallgatott. És ivott, sajnálta Lajost.
Máig sem emlékszem, hogyan derült ki Lajos távozása. Inó nénit sokáig nem mertük fölhívni, tudtuk, a telefonját lehallgatják, a lakását figyelik. És akkor megkérdezik, tudtunk-e a „készülő bűncselekményről”. Bűn volt ez, nagy bűn. Nem akart Lajos esztergályos lenni, se újítási felelős. És nem elképzelt mesék szárnyán akart belépni egy jobb vendéglőbe. Meg nem akarta látni, hogy segédmunkások és halottcipelők vagyunk, még ha ő… Meg nem akarta szégyellni apja évtizedekkel korábban volt keserűvízkútját. Meg még sok minden mást sem akart…
Néhány hét múlva Miklós rejtélyes levelet kapott, nyugatnémet bélyegzővel, szép bélyegekkel. „Üdvözlet a szabad világból. Utazom Amerikába. Ludwig von Schaffhausen”. Miklós rohant hozzánk a levéllel. Örültünk, már majdnem sírtunk Lajos levelén. − Ez a hülye azért ment ki Németországba, hogy odaírhassa a neve elé a von-t! − nevettünk, miközben a fejünket csóváltuk. Ilyen volt Lajos. Szörnyen sajnáltuk, és szörnyen irigykedtünk. Közénk nagyon való volt, ebbe az országba nagyon nem volt való.
Évekkel később az utcán találkoztam Inó nénivel, ráköszöntem, megismert, akkor már mert beszélni a fiáról. Megmondta az amerikai város nevét, ahol Lajos él. És örült, hogy emlékezünk rá. Rohantam Gáborékhoz, üvöltve fogadták a hírt, ugyanabban a távol-nyugati nagyvárosban élt az ő keresztapjuk is. Kicsi a világ, a hazából elkerült magyarok útja mintha hasonló pályákon futna.
Miklós egy évtizede készült a keresztapját meglátogatni, csak félt a repüléstől, félt a tengertől, félt az idegen nyelvtől. Meg nem kapott útlevelet éveken át. Ennyi, csak ennyi… De most Lajos, de most Inó! Oda, ugyanoda Miklós újra beadta az útlevélkérelmét. Akkoriban a katonacsapatban bokszolt, ez növelte az esélyeket. Mintha a jószerencse is velünk lett volna, elsőre megkapta a passzust, a vízumot. Miklós repült…
A távol-nyugati nagyvárosban Miklós első reggel telefonkönyvet kért. Remegő kézzel csapta föl, Lajos neve ott virított a megfelelő helyen, immár amerikai keresztnévvel, „von” nélkül. Miklós föltárcsázta, hibátlan amerikaisággal és hibás magyarsággal szólt bele egy hang. Aztán találkoztak, estig, hajnalig vallottak és vallatták egymást. Lajos mondta Miklósnak, Miklós mondta nekünk:
Az osztrák hatóságok hamar útjára bocsátották Lajost, előbb egy hamburgi lágerben hányódott, utálták, hogy német névvel meg se szólal németül. Akkor megjelentek kanadai toborzók, „vagány, kalandos életre csábítottak tetterős fiatalokat”. Kanadaiak fütyültek a német névre, a magyar nyelvre, Lajos izmait viszont bizalmatlanul méregették. Aztán csak átengedték a mustrán (mint az atyák, mint az esztergályosok), Lajos felcsapott a kanadaiaknak. Hajón szállították őket, nem a rakodótérben, mint annakidején a négereket rabszolgának. Ők szabad akaratukból, maguk lettek „vagány kalandorok”. Erdőirtáshoz vitték őket, a hajóról egyenest, nagyobb őrizettel, mint amit a magyarországi belügy valaha is elképzelhetett. Lajost és a többi „vagányt” etették és dolgoztatták, dermesztő hidegben, favágásban, darabolásban, rönkhordásban foglalkoztatták őket. Gerendák száz tonnáit termelték ki, magyarok, lengyelek és egyéb kelet-európai „tettrekész fiatalok”. Fizettek nekik, de a bérükből levonták a táboroztatás, az étkeztetés, az őrzés (őrök, fegyverek, kutyák) költségét. Ja, meg a nyelvórákét is, ilyen hebegő, nyökögő nyelvekkel nem lehet a korlátlan lehetőségek földjére lépni! Lajos dolgozott, fizetett – és hallgatott. Te akartad, Lajos! – mondta magának Lajos. Itt nem volt gyerek senki, itt nem volt idétlen és jópofa senki. És ember is alig.
A hidegtől, a magánytól – titokzatosak az emberi lélek útjai − Lajost egyik napról a másikra irtózatos fogfájás vette elő. Jelentkezett a munkafelügyelőnél, az adott egy nap eltávozást a legközelebbi városba, de közölte, hogy a lemaradást Lajosnak két héten belül pótolnia kell. Lajos a nevét se tudta a városnak, belépett a fogorvosi rendelőbe és kitátotta a száját. A fogorvos közölte: Lajos fogazata gondos vizsgálatot és hosszas kezelést kíván. Lajos közölte: egyetlen napja van, estére a kanadai erdőrengetegben kell lennie. Az orvos csóválta a fejét − aztán kihúzta Lajos tizenhárom fogát, elvette a pénzt, megveregette a vállát, és sóhajtva útjára bocsátotta. Lajos másnap újra döntötte a törzseket, hurcolta a szálfákat, a szájából ömlött a vér. Enni nem tudott, a pépet csak szívószálon át volt képes magához venni. Egy hónap múlva újra jelentkezett „eltávozásra”, akkor az orvos próba és kontroll nélkül felrakta Lajos szájába a koronát. Amit addig keresett, Lajos ráköltötte.
Amikor az őserdő elfogyott (vagy Lajos esze jött meg, nem tudom), a fiú otthagyta az erdőirtókat és egy tengerparti városba ment, ahol társult egy amerikás magyarral. A veszélybe került vitorlásokat vontatták partra vihar idején. Lajos itt felhasználhatta tapasztalatait, amelyeket a Szántódi szorosban és Gábor kapitánysága alatt szerzett. Abban az évben csendes volt a Csendes óceán, a cég csődbe ment. Lajos már beszélt, ha nem is amerikaiul, de legalább az ültetvényes négerek nyelvi színvonalán. Milliós volt a nagyváros, Lajos az egyik végén lakott valami nyomorúságos albérletben, a város másik végén talált magának munkát, egy parketta gyárban. Az amerikai nagyvárosban − ezt Lajos nem tudta − nem volt tömegközlekedés, a dolgozók (bocsánat: a munkavállalók) a saját autójukon jártak munkába. Kivéve Lajost, aki reggel négykor kelt, naponta kilenc kilométert gyalogolt reggel, ugyanannyit este. Akárcsak velem azokon a reggeleken és délutánokon, latin vizsga előtt és után, a Lánchídon át és a Gellért hegyen keresztül. Űzött-e akkor minket valaki, gondoltuk-e, hogy nemsokára az életéért fog gyalogolni, a földgolyó ellentétes pontján? Lajos vett egy roncsot, aztán egy használtat, aztán egy jó karban lévőt, aztán egy szerény újat. Amivel már majdnem meg lehet állni… Igen, a Gellért szálló előtt!
Csakhogy akkor aprócska baj történt! Lajos összefüggésbe került a parketta gyáros feleségével. A parketta gyáros jugoszláv ember volt, aki kis híján megölte Lajost, kiverte a drága fogait, eltörte gyerekkora óta érzékeny orrcsontját − és ami a legnagyobb baj, kidobta a gyárból. Lajos, szegény, újból használt régire váltott, már konyhaszinten beszélt amerikaiul, új várost, új lakást keresett és talált magának − immár az Államokban.
A városi börtön sok embernek ad kenyeret, nemcsak komisz barnát, hanem akár fehéret is. Lajosban fölelevenedtek a hajdan fizikából tanultak (köszönjük, Tücsökné, azt a kettest!), a napi munka mellett ventillációs mérnökséget tanult a helyi műszaki főiskolán. (Te adsz a csibészeknek levegőt, oldás és kötés ura vagy! − gondoltam magamban, amikor Miklós idáig jutott az elbeszélésben. Ezért kellett áthajózzál az óceánon? Ezért a börtönventillációért? Isten útjai kifürkészhetetlenek, hát még, ha az Inóról van szó! Ez volt a legfőbb tapasztalat, amit leszűrtünk a dologból!)
Lajos azt üzente, ne írjunk neki, ne nehezítsük meg a helyzetét (nem akarta olyan érzelmesen kifejezni magát, hogy a lelkét, a beilleszkedési hajlandóságát). Azt is üzente, ő se ír. Mit írjon, ami itt írnivaló van, nem az övé, ami az övé, azon nincs írnivaló. Meg azt is mondta, most egyelőre nem jön haza, bár már amerikai állampolgár. Majd akkor jön haza (és akkor hazajön, föltétlenül, ezt nagyon mondta Lajos), ha olyan kocsija lesz, valóban olyan és akkora és olyan csillogó, amivel megállhat a Gellért szálló előtt. És bele is költözhet, akár egy hónapra is, és odaköltöztetheti Inó nénit is, és meghívhat minket is, akár pezsgős vacsorákra is, meg az egész Kisgép- és Motorgyárat, talán még a szőkét is, ha azóta (itt ez a része az üzenetnek kimarad). És akár minden este „bedzsalhat nagy lazsankásan” a bárba. Addig nem. Akkor igen. − Gondoljatok rám, fiúk, de ne sajnáljatok! − ezt a mondatot már a repülőtér váróterméből kiáltotta Miklós után.
Lassan negyven éve, hogy Lajos pesti operett-esztergályosból a jólét társadalmában levegőmérnök lett. Végül Gábor mégis orvos lett, Miklós már nem bokszol és nem sofőr a Gelkánál, egy időben gazdag ember volt. Nekem meg az a dolgom, hogy megírjam mindezt. Hírt nem kaptunk felőle, ő se vette hírünket (hacsak Miklós nem tájékoztatja titokban). De nincs alkalom, ha összejövünk, hogy szóba ne hoznánk Lajost, Inót, Ludwig von Schaffhausent. Az iskolát, ami összekötött, az életet, ami elválasztott egymástól. A Balatont. Elbeszélgetünk, ő róla vagy másról. Lajos ott van közöttünk, hallgat, vagy beleszól. Nem lehet ez másképp!
Lukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat. Korábban a SzegediLapon: Araukária; Nyavalyás; Szemedben a halál