Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lukáts János

Hallgassál a tányérodra!

 

Egy dunántúli sokadalomban találkoztak először ezzel a különleges nevű eszközzel. Viola meglátta, rákérdezett, és azonnal a szívébe fogadta. Kézbe vette, latolgatta a súlyát, simogatta a hideg rézedényt. Óvatosan Krónira sandított, a balga férfiú persze semmit sem értett a dologból. Az árus nem nézett ki se hindunak, se egyiptominak – Viola úgy hallotta, ezek a népek használják a hangtányért –, tisztességes dunántúli kézműves képe volt. Ujjával megkocogtatta az edényt, visszanyújtotta az árusnak, és sóhajtva eltávoztak a sokadalomból.

– Ez mi volt? – kérdezte Króni óvatosan.

– Ez? Hm, ez olyan… hangtányér – mormolta a szót Viola titkolt vágyakozással.

– És mit tud a… hangtányér?

Viola néma pillantása mutatta, hogy szó el nem mondhatja, miről beszél egy hangtányér. Sem azt nem vallotta be, hogy régen kívánkozik saját hangtányér után, de bölcs rokonok és okos barátok ez ideig mindig lebeszélték az efféle ostobaságról. És tessék, most Króni is, aki pedig… Viola sírni szeretett volna, de lehet, hogy titkon ki is csordult a könnye.

– Menjünk vissza!

Visszamentek. Az árus már várta őket, azt a hangtányért nem adta el másnak. Puha gyolcsba csomagolta, aztán átnyújtotta a megtért vevőnek.

Amint egyedül volt a házban, Viola azonnal „körülülte” új szerzeményét. Ahogy hallotta: csak forgatni kell a bőrfejű keverőbotot, és a tányér megszólal magától. A tányér hallgatott. Viola is hallgatott.

Születésekor Viola egy angol szent asszony nevét kapta, aki a X. században élt. Króni ajándékozta meg a Viola névvel, hogy alakját rejtélyesebbé tegye. Viola elfogadta a virágillatú nevet, talán egy kicsit még büszke is volt rá.

Viola az asztal közepére tette a kivájt réz félgömböt. A terítőn forgott és surrogott a tányér, az asztal üvegén pörgött szemtelenül. Viola fizikus testvére a súrlódásra figyelmeztetett és a hangok elnyelésére. Viola az ölébe vette hangtányér-babáját. Tenyere előbb hideg lett a réz érintésétől, aztán a réz melegedésnek indult a tenyértől. – Így kezdődik… – reménykedett Viola. A tányér mélyére nézett, mintha arca mását kereste volna benne, a tányérban rézszínű homály lakott. – Megütni könnyű volna, de akkor a fájdalom kongása szól – gondolta. De azért megpróbálta, „színtelen lett a hang” a goromba mozdulattól.

Végül tenyerébe vette a hangtányért, egyszerre megérezte a gömbölyödő fém súlyát, az elillanó hűvösséget, és azt, hogy kezéből most már nem fordulhat ki az eszköz. A bőr könnyedén súrolta a rézedény külső peremét, halk hang kelt benne, amely mintha azonnal elenyészett volna a tányér falában. Aztán egyszerre megszólalt valami vágyakozó zümmögés, mintha bezárt szellem lakna odabenn, amely a szabadba kívánkozik. Reménytelenül és makacsul. Aztán megbotlott a bot a violai ujjak egyikében, és a hangszer visszaváltozott szobadísszé. Már majdnem kondér volt, vagy üst. Viola szeme elködösödött. Újra kezdte, most könnyedebben futtatta botját körbe a hangtányéron. A szellem mintha szabadulni készült volna álmából.

Hálószobája falát Viola valódi halászhálóval szőtte be. Pálmája huszonhét éves volt, és egyre inkább kezdte kinézni a lakásból a járkáló lakótársat. A könyvek pedig úgy terjeszkedtek, akár egy eleven bástyasor. Kellett már valaki, aki zengő szóval rendet tegyen a házban, vagy inkább Viola lelkében, hogy elviselje a maga szerzette világot. Éppen jókor jött a hangtányér.

Úgy jelölte ki a helyét, hogy ne lássa senki, még Króni se, de ő maga mindig megtalálja. Csak oda kellett nyúlni az alig titkolt rejtekhelyre. Talán meg se kell zendíteni mindig, de a tudat, hogy bármikor, akármiért… Főként persze a vigaszért, a harmóniáért.

Időnként töprengéseihez kért bölcs sugallatot a hangtányértól, utána sokáig merengett, pedig kedvelt ölbelije már régen hallgatott. A támadt csendből aztán többnyire kihallotta Viola, amit hallani kívánt. Harag vagy bánat is odavezérelte az árnyékát magába rejtő zord tanácsadóhoz. Ilyenkor keserű és kijózanító volt a tányér üzenete. A zengés árjárta Viola koponyáját, hullámokkal és villámokkal ostromolta agyát, a vallató végül homlokát a hangtányér peremén pihentette meg, a harag és a bánat pedig lassan tovatűnt.

Legtöbbször azért maga mulatságára kapta kézbe a tányért. Úgy tartotta, hogy a félgömb a napsugarakat magába gyűjtse, és könnyű kézzel csalogatta elő a hangszer zengzeteit. Szárnyalni kezdett ilyenkor a zümmögés, széles tempókkal úszott körbe a szobában. És a hangtányér sejteni engedte hallgatóinak, miféle hangok élnek a rézüstökbe zárva, miként váltanak szót egymással a tárgyak, és hogy a szférák zenéje nem veszett ki közülünk végleg, csak türelmetlenek és talán méltatlanok vagyunk a meghallásukra. Kétszer-háromszor is dalra fakasztotta ilyenkor Viola a hangtányért, már szinte teste részének érezte, és ezt a boldog egységet meg nem szakította volna. Mozdulatlanul és mosolyogva várta, hogy a tányér szelleme végül elcsendesedjék. Mint egy megbékélt szerelmes. 

Króni igyekezett elkerülni, hogy Violát megzavarja a zenekeltés perceiben. A másik szoba sarkába húzódott, vagy moccanatlanul bújt meg a háttérben, illetéktelen betolakodónak érezte magát Viola és a tányér kettős kalandjában. De hát… a zene minden lélek ajtaján képes bekopogtatni. Ha zene egyáltalán a hangtányér zümmögése.

Egy magányos délelőttön Króni véletlenül akadt rá a hangtányérra, talán térképet keresett a könyvszekrény hátulsó sorában, amikor sárga fénnyel elévillant a rejtélyes lakótárs. Króni a háta mögé rejtette két kezét. Nem mert a tányérhoz nyúlni. És még kevésbé megszólaltatni. Félt, hogy nem fog sikerülni? Félt, hogy sikerülni fog? Aztán bevallotta Violának: attól félt, hogy a hangtányér kiugrik a kezéből, elgurul a földön, elkezdi, és nem hagyja abba a síró hangokat. Ő, Króni pedig ott áll majd fölötte, megszégyenülve. Visszacsavarta a gyolcsba… de előbb megkoccantotta két körmével, a hang mintha azt üzente volna ki: - Neked nem vagyok itthon!

Króni tudomásul vette a rejtett üzenetet, tárgyakkal csak ritkán szokott perlekedni. Ritkán azért szokott: életlen késsel, megrepedt pohárral. De hangtányérral nem, az más volt. Nem tárgy… Tárgy, de nem úgy tárgy, mint a kés, a pohár. Küszködjön vele Viola – súgta neki sanda szelleme. Mert volt neki ilyen, és néha előjött. Most azért Króni visszakergette a gyolcsruhába.

Nyárvégi, nagy munka várta őket: a virágokat kellett füröszteni. A huszonhét éves pálmát, a fikuszt, a babérfát. A száraz leveleket eltávolítani, a cserepeket a fény felé forgatni, friss földdel megkínálni a csöndes óriásokat, és vizet permetezni rájuk, sokat. Amikor a növények talpig vízben álltak (ők maguk is!), Viola izgalommal adta elő hirtelen támadt ötletét: - Króni! Szeretnéd, ha játszanék neked a hangtányéron?

Króni lemondóan rázta meg a fejét:

– Nem lehet.

– Aztán miért? – és Viola nagy szemeket meresztett.

– Megüzente, hogy nem játszik nekem.

– Nem-e?

– Megharagudott rám. Mert… csak úgy. Mert engem… – azt akarta mondani, hogy nem szereti őt a hangtányér, aztán inkább így folytatta: – …mert én nem hiszek benne.

Viola kertészkötényébe törölte nedves tenyerét, helyet foglalt a gondolkodó karosszékben, ölébe vette, és tenyerében megforgatta a sértődékeny zeneszerszámot. – Megbeszéljük! – mondta, de már a hangtányérnak. Króni a másik szobába vonult, mint egyébkor. A pálma nedvesen bólogatott, a babérfa pedig egy meggondolt vízcseppet pottyantott a szőnyegre.

Viola megforgatta, és közben melengette a hangtányért, talán bizony beszélt is hozzá, de ezt Króni nem hallotta biztosan. Aztán mintha ezt mondta volna: - Hát akkor rajta! – meg azt, hogy: - Ne haragudj rá, botfüle van neki! – és könnyű kézzel útjára bocsátotta a bőrös hangbotot.

Sóhajtott a hangtányér, a szellem mintha álmából kelt volna, aztán duzzogott egy sort arról, hogy kiféléknek muzsikál Viola, aztán körbeszaladta a rézüst peremét. Leszállt a mélybe, búgó zúgást hallatott, aztán egyre magasabbra emelkedett, már szinte egyenesen a napsugárral kacérkodott. Ahogy Viola irányította, ahogy kérte apró simogató ösztökéléssel. Kihagyott egy-egy ütemet, ilyenkor a hang halkulni kezdett, aztán újra erőre kapott, a nyolcszögletű szoba saroktól sarokig megtelt a hangtányér hangjával, rajta kívül semminek nem maradt hely a helyiségben, és a pálmák reszketni kezdtek. Viola óvatosan meglassította botja futását, a hang tompulni kezdett, a rézedény még rezgett egy kicsit, majd végleg elhallgatott. Elfáradt Viola, elfáradt a hangtányér. Együtt, egymástól, mondtuk, mint a szerelmesek.

Króni megjelent az ajtónyílásban. Mindent hallott, a tányér tombolását, és a szép, szerelmes hangokat. Már szinte féltékenység lobbant a szemében. Viola intett, hogy üljön le, Króni a szőnyegre telepedett, Viola lábaihoz: – Ezt neked üzeni – és lassan ismét forgatni kezdte a réztányért. Most nehezebben indult a dallam, a hangszellem meg-megbicsaklott a falba zárva, vagy akár szándékosan botladozott, a hívatlan hallgató ingerlésére. Viola mosolygott, Króni hallgatott, a hangzat vonakodva, de csak lesüllyedt, és akadozva, de csak fölkapaszkodott a hanglétra csúcsára. Aztán lekiáltott engesztelően, telesikongatva a szobát, hogy a babérfa bizonnyal befogta volna a fülét, ha száz levele helyett akárcsak két tenyere lett volna. A fikusz elismerően bólogatott.

Viola óvatosan elemelte a keverőbotot, ujjait a tányér pereméhez érintette, a hangszer elhallgatott. Viola aztán a szőnyegre helyezte, a hangtányér forgott rajta egy kicsit. Aztán visszavonult a puha gyolcsba: – Már nem haragszik, mondta. Meg, hogy ne menjél mindig ki a szobából, ha ő felhangzik. És megkért, néha játszanék neked is, csak neked. Például Viola napon. Megígértem neki. Jól tettem?

 
 
lukatsjanos.jpgLukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait lapunk mellett közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Kedvcsináló kecskesajt; Labirintus; Lajos; Araukária; Nyavalyás; Szemedben a halál