Kecsmár Szilvia
A szuvenír
A Lánchíd pesti hídfőjénél álltak. Zavartan szorították egymás kezét. Idegen volt még az érzés, ismeretlen minden vonás a másikon. Csillogott a szemük a szavak nélküli, nagy érzelmi kitárulkozástól, de meg is ijesztette őket a sebezhetőség. Az izgalmas, mindent felforgató kezdethez tökéletes díszletet kerestek.
– Átmegyünk a túlsó partra? – kacsintott a fiú a Vár felé.
– Viccelsz? – indult meg a lány, maga után húzva a fiút. – Vagy ezer éve nem sétáltam Budán.
Perzselően tűzött a nap, szaporán vert a szív.
– Emlékszel, mit ígértél a leveledben? – kérdezte a fiú a Király lépcső tetején.
– Ígértem valamit? – csodálkozott el a lány, majd elnevette magát, s a Vár felé szaladt.
A fiú nyomban utána. Játék volt még minden, csak félig komoly, két életet eldöntő szívbéli kavarodás.
– Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte hirtelen a lány, s enyhet keresett egy házfal árnyékában.
– Tudós – vágta rá a fiú. – Meg valami vállalatigazgató… – tette hozzá nyomban.
Érezte, egy kis nyomaték hiányzik még, vonzóbbá kellene tenni valahogy a jövőképet a lány számára. Recsegett, ropogott az agyvelőt tartó váz.
– …de ha nagyon megfeszítem magam, még vadakat terelő juhász is lehet belőlem. – szorítkozott végül a humorra.
– Az jó. – mosolygott a lány. – Mindig juhászné akartam lenni és terelni a vadakat… de megteszi az igazgatóné is.
A fiú személyes sikerének tekintette a lány igenlő válaszát, így újra előhozakodott a kérdéssel.
– Akkor? – vallatott.
– Mit akkor? – értetlenkedett a lány.
– Hát, amit ígértél! – erősködött a fiú.
– Mit ígértem?
– Tudod, hogy kimondod.
– Mit mondok ki?
– Hát azt! Azt az sz betűs szót.
Megszorította a lány karját. Választ akart.
– Ja, hogy azt… Elég sok sz betűs szó létezik. Melyikre is gondolsz pontosan? – incselkedett tovább a lány.
– Ez így nem ér. Úgy illik, hogy te mondd ki előbb.
– Hogy én? – elhúzta magát a fiútól. – Ezt meg ki mondta?
– Hát én! – egyenesedett szálfa legénnyé.
– Ja, így mindjárt más – nevette el magát.
Hosszú órákig tartott a játék. Vallatott a fiú, kitartást gyakorolt a lány. A heves és visszafogott kérlelések váltakozva követték egymást. Turistacsoportok jöttek, mentek, kitárult előttük a dunai panoráma, egy kínai társaság minden pillanatot dokumentálni igyekezett, a nap mind magasabbról izzította a levegőt, a kíváncsiság hol tetőfokára hágott, hol majd elapadt. A Szent-György téren például hiába kért, győzködött vagy követelt a fiú, a kérdés továbbra is nyitva maradt. A sétányon ostromhelyzet alakult ki, csak a várfal védte a lányt. Később csillapodtak valamelyest az érzelmek, ám a Halászbástya lépcsői ismét megzavarták a szív ritmusát. A neoromán boltívek alatt, a hűvös árnyék életet lehelt a fiúba, hogy új eszközökkel próbálja meg ugyanazt.
– Most hogy idehoztalak, igazán kimondhatnád végre – szólalt meg kedvesen.
– Idehoztál? A saját lábamon jöttem – kezdett emancipációs küzdelembe a lány.
– Nem ez a lényeg – mondta komoly arccal a fiú.
Látta a lány, hogy tűréshatárhoz érkezett a fiú, hogy ennyi, nincs tovább, vége a játéknak, most már igazán teljesíteni kell az ígéretet. Nekiveselkedett, megköszörülte a torkát, ám a hangok csak nem akartak szavakká összeállni.
– Sz…
– Igen? Jól indul – bátorította a fiú.
– Sz… sze…
– Igen? Igen?
– Sze… ret... – meglepetten nézett oldalra a lány – …lek!
– Mi az? Mi történt? – nézett értetlenkedve körbe a fiú.
– Az a kínai turista. Ott… jobbra, a hátad mögött… Minket fotóz… Nézd, még most sem hagyja abba.
– Nocsak! Biztos szuvenír kell neki – vonta meg a vállát a fiú. – Autentikus magyar csók... Egyébként én is!
– Mit te is?
– Tudod te – mondta a fiú, és magához szorította a lányt.
A kínai turista rizstől felpuffadt arcán kéjenc vigyorrá torzult a lelepleződés szégyene. Mit neki budai panoráma, Halászbástya és Vár! Folyhatott volna a Duna akár visszafelé is, ő csak az egymásba forrott szerelmesekre fókuszált, a pillanat törtrészét sem engedve át az elmúlásnak. A fiú és a lány lassan megfeledkezett a hirtelen támadt távol-keleti érdeklődésről. Vigye csak haza, mutogassa kedvére a Budapesten szerzett vásárfiát! A kimondott szó, a szerelmes csók emléke úgyis az övék marad.
Kecsmár Szilvia Szolnokon született, Kiskunmajsán nőtt fel. Tanulmányait többek között a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció szakán, valamint a Sorbonne (Paris IV) mesterszakán végezte területfejlesztési szakemberként. Az elmúlt években mint újságíró, szerkesztő, oktató és projektmenedzser tevékenykedett. Jelenleg az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója.
A szerző korábbi írása a SzegediLapon: Nyugalmas otthon...