Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaiser László
Végre egy kultúrember
 
A szülei halála utáni nagy bulizások jutottak eszébe. Akkor megállt az idő egy-két évig; még szerencse, hogy nem kellett dolgoznia (jelszava volt különben is: a legrosszabb tanulás is jobb, mint a legjobb munka), az örökségből futotta a másik szerencsére: újra diák lehetett. Az üres, nagyon üres lakásban aztán az esti és éjszakai beszélgetések, ivászatok oldották, amennyire oldhatták magányát, megfordult ott a fél évfolyam: dramaturg-, rendező- és színészhallgatók, meg hát csapódtak oda részeges és kevésbé részeges tollforgatók is. Nem volt rossz élet, ez kellett talán a megmaradáshoz…
De hát ez is elmúlt, ahogy a diplomát követő vidéki színházi évek is. Megnősült, és persze konszolidálódott. Bizonyos fokig, mert ami volt, ma is van, ami egykor mozgatott, ma is lendületbe hozhat… S így van rendjén, le a nagy önmegtagadókkal!
Ezek jártak az eszében, amikor ráfordult a Szent István körútra. Egy kis esti barangolás a forró nyárban. Az aszfalt bőszen adta vissza a napközben begyűjtött meleget. Ténfergő és célirányos emberek: mindenki haladt a maga csapásán, még az is, aki éppen sörözött, netán részegen, maga elé bambulva álldogált…
Az ő útja természetesen egykori kedvenc helyéhez, a Vígszínház melletti Víg Matrózhoz vezetett. Lármás társaságok, félig és teljesen elázott emberek: a szokásos kép fogadta. Odakéredzkedett az egyik asztalhoz, aztán bort rendelt. Ivott, nézelődött, ismerőst nem látott, de ez nem zavarta, szeretett néha magányosan inni, most meg különösképpen jólesett.
Éjfél előtt indult hazafelé. Kevés bor volt benne, szinte frissen lépegetett. Mi lenne, ha innék még valamit? – morfondírozott. Megnézte, menyi pénz van nála, szomorúan állapította meg: kevés, hogy még beüljön valahová. És ekkor merült föl benne a diákkori emlék: a Nyugati pályaudvar külső részén van egy fabódé, ott hihetetlenül olcsón jutottak italhoz még éjszaka is.
Nosza! És már vágott is át az aluljárón, onnan egy ugrás a pályaudvar, ment az ösztön és a régi emlék nyomán: hamar megtalálta a rozzant épületet. Mert az tényleg romos volt. Egy koszos bódé, kicsiny kiszolgálópulttal. És akik ott ittak! Mintha egy másik földrészre került volna. Magyar Ázsia! Lepusztult figurák, koszosak, elhanyagoltak, hangosak, részegek.
Kedves arcú, fáradt tekintetű fiatal nő volt a pultnál. Földerült az arca, amikor meglátta a jól öltözött, még spiccesnek sem látszó férfit. Kedvesen köszönt és várta a rendelést.
A férfi bort kívánt újra. Meg szomjas is lett a nagy melegben, és bár nem nagy a távolság a Víg Matróz és a lerobbant bódé között, mégis menni kellett a nem lankadó hőségben. Kiszáradt. Udvariasan és mosolyogva három deci bort rendelt. Milyen szép szemű, rokonszenves asszony, gondolta, amíg kikérte az italt.
A nő is egyértelműen szimpatizált vele. Töltött, majd mosolyogva nyújtotta a férfi felé a poharat, áradt belőle a feltétlen bizalom és szeretet. Végigmérte úja és újra a férfit, tetszett neki az éjszakai vendég. És ennek hangot is adott, éppen akkor, amikor a férfi szájához emelte a poharat.
– Végre egy kultúrember, egy igazi kultúrember!
A baj ekkor kezdődött és pillanatok alatt megérkezett a végkifejlet. A férfi szomjasan döntötte magába bort, ám az első korty után érezte, hogy valami ihatatlan lőre csurog le a torkán. Valami élvezhetetlen, borszerű folyadék, ráadásul undorítóan meleg. Ezt nem szabad meginni – fogalmazódott meg benne rémülten, de már késő volt, a lőre lement, bele a gyomrába. Ám a gyomor azon nyomban forradalmi helyzetet teremtett, s rögvest nyomta vissza az undort keltő lét. Mindez annyi ideig tartott, amíg a nő a mondatot elégedetten és derűsen megfogalmazta, közben a két szempár egymásba kapaszkodott. S a két, először egymással rokonszenvező tekintet megváltozott, rémület, undor, félelem, sajnálat, szégyen, csalódás: egyszerre és külön-külön.
Megállíthatatlanul jött ki a férfiból a számára ihatatlan bor. Tehetetlen volt. És tehetetlen volt a nő is, mert annyi ideje sem volt, hogy elugorjon. És amikor a sugár elapadt, a két ember még mindig egymást nézte. Nem tudtak mozdulni. Sem számonkérés, sem bocsánat nem hangzott el. Érezték mindketten, úgy történt valami jóvátehetetlen, hogy senki sem hibázott igazán. Aztán elbocsátotta egyik tekintet a másikat. A nő elfordult, a férfi pedig útra kelt. Vissza a konszolidációba!
 
 

kaiserlaszlo_afeketeemberek_b1.jpg

A novella nyomtatásban a szerzőnek a 85. Ünnepi Könyvhétre megjelenő A fekete emberek című kötetében lesz olvasható. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

kaiserlaszlo.jpg

Kaiser László Budapesten született 1953. május 25.-én. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1999-től a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese. 1996-tól a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője. 2003-ban és 2005-ben a Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott, ugyanebben az évben a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. Több mint száz könyvet szerkesztett, tizenöt önálló kötete jelent meg (versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk).