Horváth Dezső
Mese a madzagvasútról*
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kis malac túr, az üveghegyen is túl volt, de volt, volt egyszer egy madzagvasút. Itt ment el a kertek alatt. Mesés gyerekkorom óta tudtam, a madzag kötözésre való, a vasút pedig utazásra, de azt akkor tudtam meg, hogy a kettő egybe kapcsolható, amikor először mentem Pusztamérgesre. Ígéretes vőlegény voltam már, veretes vasutas családba benősülendő, csúfnéven említeni, amit mozdony húz, kerekeken gurul, és sínen jár, szentségtörésnek számított volna. Azt pedig kimondani, a MÁV annak a rövidítése, hogy Mászunk, Állunk, Várunk, dupla szentségtörésnek.
Pusztamérges
(A fotó Engi József ny. közlekedési üzemmérnök gyűjteményének darabja)
Vadonatúj diplomámat fölavatni mentem Mérgesre. Oda helyeztek tanárnak. Első lépésként azt kellett megtapasztalnom, hogy a játékvasútnál valamivel nagyobb akármi úgy kapcsolódik az igazihoz, hogy a jegyért ugyanannyit kellett kifizetnem. Zsebbe vágó fölismerés volt. A második pedig: itt mindenki mindenkit ismer? És a harmadik: nyár közepén a homok olyan forró tud lenni, ha a pék kivetné rá a kenyeret, megsülne. Ide az ember végső elkeseredésében telepedhetett le. Nyereségem volt, hogy az öregjuhász Bite bácsi mellé ülhettem. Az egykori birkajárások néprajzáról az első igazi leckét itt kaptam. Jó három óra állt rendelkezésünkre. A madzagvasút mellett élők ismergetésére viszont idestova ötvenhárom, de ez még most se fejeződött be. Akkor se, ha a madzag réges-régen elszakadt.
Igazi utasa, az először heti, később napi rendszerességet értve alatta, csak másfél évig voltam. Szívembe, lelkembe, zsigereimbe is beívódott ez a másfél esztendő. Az öregátkossal együtt. Mert el ne felejtsük azt se, hogy valódi davajgitáros határőrök jöttek velünk mindig, és könyörtelenül ellenőrizték, rendben van-e a határsávi belépőnk.
Tanárságom történetét megírhattam már. Amikor leszálltam a mérgesi állomáson, és bámultam jobbra is, meg balra is, a hírem megelőzött. Az iskolához vezető útnak még csak a derekán jártam, amikor szembe jött velem egy valamivel idősebb valaki, aki megszólított: te vagy az új tanár? Bemutatkoztunk, ő meg az igazgatóhelyettes volt. Az italos emberek fölismerésére gyerekkorom minden tapasztalata szolgált, de meglepett, hogy a mérgesi bor földjén azonnal kért tőlem húsz forintot kölcsön, azzal a szent ígérettel, hogy fizetés napján megadja. Tőlem, aki addig még havi fizetést egyszer se kaptam. Tizennyolc forintért mérték a legkitűnőbb pincebort. Szegénykém, úgy öregedett meg, és úgy távozott közülünk, ezt az adósságát magával vitte. Bite bácsi meg azért maradt meg emlékezetemben, mert unokája, a kis Bite Pali javára sértettem meg szent elhatározásomat, hogy tanárként soha senkit meg nem verek. Bocsássák meg nekem, hogy vezeklésként néhány szót áldozok rá. Természetesen a madzagvasút hozadékaként.
Pusztamérges
(A fotó Engi József ny. közlekedési üzemmérnök gyűjteményének darabja)
Első voltam a tantestületben, akinek középiskolai tanári diplomája volt, így lettem mindjárt a nyolcadikosok osztályfőnöke. Mert ők vannak legközelebb a középiskolásokhoz. Az első tanítási napon, becsöngetés előtt még, azt mondja egyik szépemlékű kollégám: nézd csak, az a te gyereked. Óriási csődület az udvaron, és az én nyolcadikosom az ötödikes Bite Pali grabancát megmarkolva belevágja a drótkerítésbe. Amikor Pali fölkászálódik, megint belevágja. Behorpadt már a drót, annyiszor ismételte. Toldalékként ezt is hozzá tette kedves kollégám: a te gyereked, neked kell intézkedned.
Förtelmes méreg futott el a méltatlanság láttán. A kétfelé drukkoló csődület kétfelé vált, mint a Vörös-tenger Mózes népe előtt a Bibliában, az új tanárt akkor látta először. Jóska is, Pali is kővé meredve állt a kerítés tövében. Fürge észjárásommal könnyű volt kikövetkeztetnem, ha Aranyszájú Szent János lennék, és hegyi beszédet tartanék, semmi haszna nem lenne. Bal kézzel akkora pofont adtam Jóskának, ő pöndörült bele a drótba. Makarenkói pofonról tanultunk az egyetemen, de ez is fölért egy másik húszforintos örök adóssággal.
Az állomásfőnök minden reggel nekem is szalutált, amikor befutott velünk a vonat. A fia is az én osztályomba járt. Róla is tudnék egy menetidőig beszélni.
Mondtam, mindenki mindenkit ismert. Rólam azt is illett tudnia mindenkinek, hogy hazafelé, Rúzsától Zákányszék alsóig, aludni szoktam. A hajnali kelés, az iskolai kemény robot kivette belőlem a rugót. Istenem, ha egyszer találkozót rendezhetnénk azokkal a kiváló tanárokkal, akik ezen a vonalon utaztak naponta!
Porszénnel fűtötték akkor a szerelvényeket. A hosszú kocsi közepén volt a kályha, mellette ládában a por, de szeneslapát nem volt hozzá. Hogyisne! Még valaki elvitte volna. Egyik kolléganőnk süteményes kistányérját szokta föláldozni, azzal raktunk a kályhára. Nagyot buffant mindig, és füstöt, szénport és kormot szórt az arcunkba. Leleményesek is tudtunk lenni, amikor tányér nem volt, valamelyikünk menet közben kiállt a lépcsőre, megkapaszkodva, kihajolva leakasztotta a Pusztamérges föliratú táblát, azzal tömte meg a kályhát, aztán pedig, rend a lelke mindennek, vissza is ügyeskedte. A mi kocsink táblájáról a nyári esők se mosták le a téli szolgálatot. Egyszer a bokáig se érő első hó a Lódri tó mellett elakasztotta szerelvényünket, mi gyalog is vasúton jöttünk Szeged felé. Ahogy a szibériai száműzöttek, úgycaplattunk a farkasordító hidegben. Akkor hallottam azt is, amikor Tito láncoskutya lett, a védelemként épített bekonbunkerok vették ki az erőt a mozdonyainkból. A haza szolgálata mindenek előtt! Kinek lett volna kedve lázadozni ellene? A határőrök is gyalog jöttek.
Szeged-Átrakó
(A fotó Engi József ny. közlekedési üzemmérnök gyűjteményének darabja)
Memóriámat fitogtatnám egy kicsikét. Elindultunk Szeged-Átrakóról, első megállónk Hattyastelep volt, a második Ságváritelep, (Szabadkai út?), Mihálytelek, Kunhalom — vasúti csomópontként, mert itt ágazott el az ásotthalmi vonal —, Domaszék, Kászony, Kisivánszék, Fodortanya, Zákányszék-alsó, Szögihegy, Zákányszék, Zákányszék-fölső, Vágó, Jakushegy, Rúzsa, Honvéderdő, Pusztamérges, szépen sorban.
Szabadkai út
(A fotó Engi József ny. közlekedési üzemmérnök gyűjteményének darabja)
Régen leszakadtam már a napi bumlizók táborától, családi ellenkezésként azonban megmaradt bennem a Madzag emléke. Apósom képviselte a fölszámolási koncepciót, én pedig a megszüntetés elleni érveimet. Én azt mondtam, és vallom ma is, ha nem úgy okoskodott volna a MÁV, hogy reggel indít egy hosszú szerelvényt Mérgesre és Ásotthalomra — ugyanakkor indult ugyanilyen hosszú ellenirányban is —, és késő délután ugyanígy, hanem sínbuszokat járatott volna akár félóránként, akkor megmaradhatott volna. Előszedtem Tömörkény írását is — Vasút akar lenni a címe, és Móráét is, ugyanezzel a címmel, de széllel szemben a legjobb családban nem illett még seppegni se. Kedves apósom meg azt mondta, a pálya fölújítása iszonyatos pénzekbe kerülne, és az állomási személyzetet is fönn kellene tartaniuk. Kontrám annyi volt csak, a szegedi villamoshoz se kell sínszemélyzet, a pálya fölújításához pedig annyit fűztem hozzá, hogy évtizedekig egy fillért se áldoztak rá.
Győzött a koncepció. Nem a végrehajtók, a kitalálók miatt. Előre meg volt az már írva, minden koncepciónak ez a lényege. Pedig a mérgesiek arról álmodoztak, talán megtoldják a vonalat Halasig. Bács-Kiskun megyéből Bács-Kiskun megyébe Mérgesen át lehetett a legrövidebb úton eljutni, a balotaszállási befutónál fölemelte a hóeke is hótolóját, és a másik oldalon, Gárgyánnál eresztette le újra. A mérgesiek meg fulladjanak bele saját havukba. A falu java mostohájának érezte Csongrád megyét, szívesen átvádolt volna amoda. A Halasig tartó kisvasút is jól jött volna. Hát még a nagy! Mert arról is álmodoztak. Ráadásul a szomszéd rétje mindig zöldebb. Az egyik ága az ásotthalmi Halastelekig, a másik Kiskunhalasig.
Bezupáltam akkor már a Délmagyarhoz, egynéhány írással alászánthattam a koncepciónak. Tizenöt évig nyomtam a gombot a televízió híradójának, pár szívhez szóló riporttal ott is áldozhattam. Amikor közeledett az utolsó óraütés, már a teljes délvidéki sajtó a megszüntetés ellen ágált.
Széllel szemben. Csontos Magda, hírlapos kolléganőm keményen ki is mondta: meggyilkolták.
Néhány nappal a nevezetes nap után fölhívott a mórahalmi tanácselnök. Gyere Dezső, egyik szocialista brigádunk vasárnap elkezdi a sínek fölszedését. Szépet írhatnál. Kenetes kérést soha nem szoktam visszautasítani, de erre azt mondtam, nem megyek. Ha mi az újságban a megszüntetés ellen tiltakoztunk, most nem állhatunk be a szentté avatók táborába.
Emlékszem rá, amikor az Óhídon megszüntették a villamosközlekedést, másnap már szedték föl a síneket. Nehogy valaki visszaimádkozza.
Nosztalgiázunk, nosztalgiázunk? Haszonra fordult a sínfölszedés is. Aki szedte, el is vihette. Láttam Laposjáráson nyári állást belőle, szőlőben huzalfeszítő oszlopként is a legjobb volt, a tanyai lelemény kimeríthetetlen. Abból a bizonyos koncepcióból pedig járvány lett. Először a tanyai iskolákat érte el, az emberiség elleni újkori bűnök egyik legnagyobbikának tartottam a körzetesítést, de a vasúti szárnyvonalak sorozatos fölszámolása is ide tartozik. Hergelni szoktam az üzemigazgatóság dolgozóit egyfolytában: nem veszitek észre, hogy magatok alatt vágjátok a fát? Elfogy alólatok a vasút. Nemeskürty István könyvcímét is emlegetem olyankor: Önfia vágta sebét.
Kóbor hangok is eljutottak a fülembe: kirándulási célzattal visszaállítanák az ásotthalmi erdőbe is elvezető alsó szárnyat. Temetőből a halottat? Addig kellett volna más-más fogással szervezni utasokat is, kirándulókat is, szállítókat meg főleg, amíg még élt és virágzott.
Mindkét jeles szegedi írónk avval érvelt vasútpártolási írásában, miközben bekocog a városba a tanyai tojás, a tanyai csirke, a tanyai gyümölcs, a tanyai akármi, kigurul a városi kultúra. El ne felejtsük, először a szegedi madzagvasút is piacra futott be. Jöttek a vonat helyett autóbuszok, kezdetben vasúti tarifával, két összekötő műút is épült az egykori szegedi homokon, de buszra nem lehetett fölszállni piacra szabott kosarakkal. A nagyforgalmú régi piac is zsugorodott a Marx téren, egészen az utolsó évekig. Oda tették a buszállomást is, évek óta nem tudják arrébb vinni. Időközben retro-nemzet lettünk, szeretnénk mindent visszaállítani a régi mederbe.
Aki mindebből netán azt a következtetést vonná lenne, hogy az összekötő utak ellen ágálnék, azt én személyes ellenségemnek mondanám. Úgy kellettek azok is, mint a falat kenyér. De nem a már bevált másik helyébe! Ne felejtsük el azt se, hogy akkor még nagyon élt a központi fejekben, hogy a tanyavilág ártalmas a szocialista nagyüzemekre, tehát le kell radírozni őket a térképről. És ezért semmi nem volt drága.
Emlékezni jöttünk, visszaálmodni már nem. Amikor még a tudomány emberei is azon hezitáltak, hogyan tudnák legjobban szolgálni a tanyavilág fölszámolását, az egyik kecskeméti tanácskozáson kiálthattam bele az ájerba: hagyjuk a tanyát! Most már mindenki hagyná, sőt olyan is van, aki súlyos pénzekkel támogatná — ha lenne rá pénzünk. Közben fejlődünk is vágyainkban: Szeged és Vásárhely között már villamosjáratokat is álmodunk.
Ennyire megelőztem volna saját korunkat? Külföldi példák se álltak előttünk, de a tengelyen eltöltött napi három óra oda, és három vissza, éppen elég volt rá.
Álmainkban se szegények, se szerények nem szoktunk lenni.
Tudom jól, minden hivatalos statisztika engem cáfol. Igaz, hogy hatalmas tanyai körzetek estek el a buszközlekedés lehetőségétől is, de helyette már majdnem minden családban akár több autó is van. Én meg azt fűzöm hozzá, soha annyi nyomorult öreg nem maradt tanyán, mint napjainkban. Mindennek lehetnek következményei. Ahogy a tanyai iskolákban megtanították, hogy két almát meg három csizmát nem lehet összeadni, a nyomorgó embert se lehet autókkal szemben a mérleg serpenyőjébe tenni. A parancsszavas területrendezések emberre átszámítva jobbraáttá, balraáttá, hátraarccá szoktak változni.
Amikor én kezdtem az újságírást, még szinte kötelező lett volna a vörös farok minden írás végén. A szocialista realizmus is azt jelentette volna az irodalomban, ne csupán kritizáljon az írás, de mutassa is meg a kivezető utat. Az egészséges élet megtalálja a maga útját, veszteségeinkre azonban jobban oda kellene figyelnünk.
Azt azonban kötelességem kimondani most is, a legfinomabb zsebórába is hiába tennénk be akár a 424-es mozdony kerekét is, el se indulna. A társadalmat se lehet megerőszakolni.
A 424-es
Válságban van a világ gazdasága, el ne felejtsük. Mondani mondhatjuk, van még út lefelé a lavór fenekéig, sárba veregethetjük az öregátkos után a fiatalabb árkosokat is, mi most csupán emlékezni jöttünk arra a kisvasútra, amelynek itt a kanyarban is volt megállója, és madzagnak becézték. Iszonyatos kürtszava idáig elhallatszott. Aki hallotta, abban talán most is megszólal.
* Elhangzott 2012. február 2.-án a Kecskés-telepi Művelődési Ház A szegedi kisvasút című kiállításának megnyitóján.
Horváth Dezső író, újságíró. 1936-ban született Nemesszalókon. Egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, azóta is a városban él. Volt pedagógus, könyvtáros és népművelő, 1969-től a Délmagyarország hírlapírója. 1985 óta több kötete látott napvilágot. Táncsics Mihály- és Veres Péter-díjas. 2012 januárjában Szeged Városától megkapta életművéért a Kölcsey-érmet.