Erdei Lilla
Parafrázis egy
(ill. Zolnerovics haknijai, sokadik):
A vadász
Vörös sötétség. Szám száraz, nyelvem, akár egy darab smirgli. Ha mégis erőltetem a nyelést, éles fájdalom nyilall a torkomba.
– Hall engem? – kérdi egy női hang. – Jól van?
Kinyitom a szemem; felszisszenek. Az arcomba tűző lámpafény nem kedvez a mindjobban elhatalmasodó másnapos fejfájásnak. A szoba elsőre nem ismerős… bár ott az a pornográf kép. Hogy is hívják. Valami japán.
Gyöngéd, de határozott kéz segít fölülni. Az arcomat aggodalmasan fürkésző barna lány barackszín selyemruhája csurom vér. Félrefordulok, attól tartva, a következő pillanatban elokádom magam; de pár keserű nyeléssel úrrá leszek rosszullétemen.
Torkom annyira sajog, hogy muszáj odanyúlnom. Charlotte – igen, most már emlékszem, magamban valamiért így neveztem el – megpróbálja lefogni a kezem, de elkésik: kitapintom a szorosan nyakamra csavart törölközőt. Egyszeriben minden megvilágosodik.
– Elhibázta az ütőeret – mondja Charlotte. – Úgy-ahogy összevarrtam, de azért menjen el orvoshoz, kérjen tetanuszoltást… vagy amit állatmaráskor szoktak…
– Veszettség elleni oltást.
– Igen, igen. Azt.
– És ha az orvos megkérdi, miért tűnnek a fognyomok… szóval…
– Mondja azt, hogy nem emlékszik.
– Tényleg nem emlékszem túl sokra. Elájultam… – Körülnézek a feldúlt szobában. – Hol van most? Egyáltalán mi az isten volt ez? – Nem kapok választ. Ismét belém nyilall a tudat, milyen gyáván viselkedtem. Kezembe temetem az arcom. – Jesszus! Néhány csepp vértől elájulni…
– Több volt az annál. Aggódtam is, hogy túl sokat vesztett. Haza tud egyáltalán menni?
– Félreért, én tényleg rosszul leszek a vértől. – Azon kapom magam, hogy szinte flörtölök. És hogy kezem csupa piros csillámpor. Biztos az a szégyentelenül bazsalygó arcom is.
– Vagy úgy. – Charlotte mintha csak most venné észre a ruháján sötétlő vérfoltokat. – Ööö… átöltözhetek, ha…
– Dehogyis – rázom a fejem hősiesen –, majd azt képzelem, hogy csokiszirup.
– A csokisziruptól meg én vagyok rosszul – fintorodik el. Az éjszaka történéseihez képest szinte abnormális önfeledtséggel nevetünk; a lány csak akkor veszi észre magát és pillant oldalra, amikor tekintetünk már percek óta összekapcsolódik.
Emlékszem, belépve ezt gondoltam: nem az én zeném, nem az én közegem.
Nem mintha számítana. Ahogy öregszem, egyre kevesebb zenét érzek magaménak; közegem pedig tulajdonképpen már régóta nincs. De itt legalább, az aktuális divatnak megfelelően, nyugodtan viselhetek flitterrel kirakott humphreybogartos pólót a zakóm alatt, akár egy letűnőben lévő híresség, egy kiégett roncs, akit valami tévéműsor kedvéért csinosítottak ki stílusától és életkorától ordenárén elütő módon.
Világéletemben vonzalmat éreztem a csillám iránt. Főleg, ha agyoncsillámporozott nőkről ragad rám. Csörgő bizsuikról Baudelaire jut eszembe; imádom, ha a csendülés keveredik a fénnyel.
Félórája figyelem a lányt. Az ő vörös ruhája is csillámos; alatta alighanem se bugyit, se melltartót nem visel, máskülönben a fehérnemű szegélyének át kéne tűnnie a testhez simuló anyagon. Nem túl higiénikus, viszont halálmegvetően spontán nemi késztetésre utal: ha úgy tartja kedve, akár ott helyben, a parketten is egészen közel engedheti az arra érdemeseket. Van valami zseniális az ennyire közönséges nőkben. Úgy táncol, mintha egyedül lenne az egész teremben; csak azért nem gondolom, hogy önkívületben, mert jégkék husky-szemét rám-rámvillantja a neon homályban.
Megindulok feléje. Útközben ezzel is, azzal is táncolok kicsit. Akármilyen trottynak is számítok itt a négy és fél ikszemmel, a körben állva riszáló, ölüket-feneküket ágyékomhoz dörgölő lányok zömét minden további nélkül hazavihetném. A husky azonban eltűnik, mire melléje táncolnék. Helyette tömzsi barnával nézek farkasszemet, aki nekivadultságában mintha a saját ajkát akarná leharapni. Menekülőre fogom.
A pultnál futunk össze ismét. Kérdés nélkül rendelek még egy rumot – minél jobban meglepi a nőt az előzékenységnek és arroganciának ez a keveréke, annál jobb –, a husky azonban visszatolja a felkínált poharat. Igazi úrinő, bárha bugyogótlan: igenis fenntartja magának a „mit iszol” megválaszolásának jogát. Whiskyt kér tisztán; megkapja. Legurítom előbb az egyik rumot, majd a másikat. A husky mindentudó félmosollyal figyeli könnybe lábadt pislogásomat, mintha srácos sietségemből a jellememre következtethetne; és mintha szándékosan akarna ellenpontozni, lassan, kéjesen kortyolgatja whiskyjét.
Tetszem neked – állapítja meg.
Miből gondolod? – adom a flegmát.
Ha nézéssel fel lehetne falni valakit, mostanra semmi se maradt volna belőlem. – Professzionális közönségességgel nyalja végig az ajkát. – Még egy leszopogatott csont se.
Ettől eltekintve nem erőlködik túlságosan, hogy a beszélgetést továbbgördítse; szavai különben sem lehetnének ékesszólóbbak a testénél. Még egyhelyben is táncol; miután italával végzett, nyomban indulna vissza a parkettre. Most azonban ismét rajtam a sor, hogy teszteljem: hiába néz rám várakozóan a válla felett, nem mozdulok a pulttól. Erre szembefordul velem, döbbenetes világos szemét az enyémbe fúrja, és a körülállók nagy örömére barbár táncba kezd, melynek az éppen zakatoló zenéhez semmi köze. Csípőjének mozgása, mintha lovagolna.
Ám ahogy megmozdulok, hogy derékon fogjam és bevigyem az erdőbe, a husky vásott kacajjal elillan előlem.
Sebaj. Felfigyelek egy zaklatott barnára; barackszín selyemruhájában meghatóan törékeny jelenség, bár kamaszos sutaságából ítélve nem túl gyakran öltözhet ilyen elegánsan. Magamban Charlotte-nak nevezem el. Miután negyedórát vitatkozott egy fickóval azon, melyikük is hajtja el éppen a másikat – mert ugye elhajtani valakit még mindig jobb, mint elhajtva lenni –, Charlotte rendel egy sört a gin-tonik helyett, amit a pasi elképesztően bunkó módon visszavett tőle.
Esküszöm, az ilyet legszívesebben párbajra hívnám, villantok Charlotte-ra egy mosolyt. Idegesen visszamosolyog, majd kicsit felbátorodva magyarázni kezdi, mennyire kiakasztja az efféle szórakozóhelyek húspiac-jellege. Jónak látom újabb italt és egy csomag cigarettát venni. Félreülünk egy szeparéba, ahonnan azért elég jól belátni a táncteret.
Én is jobban kedvelem az olyan partikat – felelem, miközben letépem a cigi celofánját –, ahová az emberek, ha ugyan ez lehetséges, nem elsősorban a szex, hanem a zene miatt mennek…
Ha ugyan lehetséges…? – Charlotte szinte fiús mozdulattal húzza meg a sörösüveget.
Ha szépítés nélkül nézzük – fújom ki a füstöt –, a zenei ízlés se jelent mást, mint azt, hogy milyen számokra szeretünk szexelni. Cigit? Biztos nem? Én is fontolgatom, hogy leszokom, de… áh, inkább jövőre. Ha betiltják, úgyis muszáj lesz.
(Felpillantva meglátom a huskyt; két mattrészeg srác szendvicsébe ékelődve ringatózik.)
Igazából nincs is már mit keresnem az ilyen helyeken – mondja Charlotte, majdnem kiabálva, hogy halljam –, csak nem akarok teljes egészében lemaradni erről.
Mármint miről?
(Az a srác, amelyik a huskyval szemben táncol, a lány dekoltázsába van félig beleborulva; a másik a csípőjét markolva anális szexet imitál.)
Lekéstem a saját kamaszkoromról és a fél fiatalságomról – mondja Charlotte, de még mielőtt udvariasan rákérdezhetnék, leint. – Hosszú történet. A lényeg, hogy bár csomó mindenben alaposan kiműveltem magam, más dolgokat valószínűleg hiába igyekszem pótolni. Már sohasem fogok megtanulni igazán oldottan viselkedni… főleg a férfiakkal nem…
(A husky felváltva smárol a két sráccal, olyan vadul, mintha a fejüket akarná letépni.)
Na tessék, most is – mondja Charlotte keserűen –, észre se vettem, és máris belecsúsztam a lehető leglankasztóbb témába.
Ugyan – mosolygok –, hiszen nem hozott szóba se vallást, se politikát, sem exeket…
Csak pszichológiai problémákat.
… és engem sem kérdezett, mit keresek itt. Talán csak azért nem, mert tudni véli… de nem kérdezte, és ez a fő.
Charlotte csak szokásos kurta, ideges mosolyát villantja rám.
Esetleg valami töményet? – vetem fel. Belemegy. Neki semmi kifogása a rum ellen.
Hamarosan már a tömeg közepén táncolunk. Már csak dacból is igyekszem annyira kirívóan retrós lenni, amennyire lehetséges; techno-charleston, acid-jive, house-roki. Charlotte sokat nevet ugyan, de még ittasan is feszeng, nem hagyja magát vezetni vagy rendesen megpörgetni, emelni meg pláne nem. Se magában nem bízik, se másokban; saját teste ugyanolyan idegen és ellenséges számára, mint az enyém. Némi lelkifurdalást érzek, amiért válla – vagy, helyzettől függően, a saját vállam – felett egyre a huskyt keresem a tekintetemmel.
S mintha csak meghallotta volna hívásomat, hátulról forró test simul hozzám, kezek kúsznak át hónom alatt, markolnak a mellkasomba. Elém kerül, pontosabban közém és Charlotte közé; utóbbinak megnyúlik az arca, de nem engedem meghátrálni, hirtelen ötlettel derékon fogom, és amennyire hagyja, magam felé húzom, kettőnk közt ugyanolyan szendvicsbe zárva a huskyt, mint előbb a két srác.
Igen, ebből a közelségből egyértelmű: a vörös ruha alatt nincs melltartó.
Aztán, mint valami szoftpornóban, a két nő mozgása kezd összehangolódni. Charlotte-nak mostanra üthetett be igazán az alkohol; már meg sem próbálja az én derekamat fogni, megelégszik a huskyéval is, aki vonaglásával már sokkal inkább dörgöli seggét Charlotte ágyékához, semmint meredő bimbójú melleit énhozzám. Hátrahajtja fejét, arca Charlotte-éhoz simul, vörös ajka élveteg mosolyra nyílik, nyelvét végighúzza csillogó fogain.
Aztán matatást érzek a husky és énközöttem. Charlotte keze az, utat talált a husky bal melléhez. Talán ő is az a fajta, akinek jobban fekszik a férfiszerep – persze tágan értelmezve; intellektuális alkatú nők gyakran vannak ezzel így, teljesen függetlenül attól, hogy egyébként leszbik-e vagy sem –; de valószínűbb, hogy simán csak részeg. Kétségbeesett elszántsággal veti magát a kalandba, hogy félelmeit legyőzze. Hátha ez végre felszabadítja.
Taxiba szállunk. Közvetlen közelről csodálom smárolásukat; ajkuk, nyelvük nedvesen meg-megcsillan az utcalámpák elúszó fénypászmáiban.
Valaki a nadrágon keresztül farkon markol, majd lehúzza sliccemet, úgy folytatja, amit elkezdett. Nem nézek le, inkább látatlanban próbálom eldönteni, melyiküké lehet a szorgos kéz.
Nahát, lepődöm meg, Charlotte címét adtuk volna meg a sofőrnek? Ő dug kulcsot a zárba, úgyhogy nyilván. Pici, tiszta lakás; pasztellszínek, natúr anyagok. A nappali falán színes plakát: japán metszet egy szeretkező párt leső feketeruhás nindzsáról. Az előtérben két patkány iszkol, a nindzsa lámpásának, tekintetének sugara a pár részletgazdagon kidolgozott nemi szerveire irányul. Utamaro egy zseni volt, mondja Charlotte, és kislányosan elvihogja magát. Mintha abban, hogy idegeneket hoz fel a lakására, számára az lenne a legérdekesebb, hogy a kép láttán milyen arcot vágnak. Rádiót kapcsol, majd lámpalázas sietséggel kezd lemezei közt válogatni. Mondanám neki, hogy a rádión szóló finom, fülledt dzsessz is jó lesz, de nem jön ki hang a számon.
A husky a szoba közepén táncol; vörös láng, úgy is közelít felém, mint a kérlelhetetlenül előrenyomuló bozóttűz. Lovaglóülésben telepszik az ölembe. Nem is kell leigáznia, önként vetem alá magam; a kanapé háttámlájának dőlök. Életemben nem láttam gyönyörűbbet sápadtan felettem lebegő arcánál.
A dzsesszt Depeche Mode váltja fel; I’ve been a martyr for love…
Jaj, Charlotte, nyögök fel. Annyi lehetséges zene közül miért éppen ezt? A Depeche Mode-tól a szívem is megszakad, lásd ZOLNEROVICS egy korábbi, igen jelentős HAKNIJA. Befulladáshoz közelítő partik hangulata ez; már csak néhány pár lötyög összetapadva a parketten, gyakorlatilag kijózanodva, átcsúszva valami másféle mámorba; a közelgő hajnallal mintha a világvége jönne el, és minden szónak, lélegzetnek, rezzenésnek élet-halál súlya van…
Ki a rák az a Charlotte? – kérdi a husky, majd csókkal fojtja belém a választ, amit úgysem szándékoztam megadni neki.
Aztán valami hideg dolog érinti meg arcomat. Üvegnyak ingerkedik ajkammal, úgyhogy kénytelen vagyok félbehagyni a smárolást, és kortyolni a brandyből, amelyet Charlotte buzgalmában gyakorlatilag a nyakamba önt. A husky is kedvet kap, megragadja az üveget; előbb őrületes ritmusérzékkel igazi mélytorkos szopást imitál rajta, majd jót húz belőle, és számba csorgatja az italt. Fürdünk a piában; Charlotte a nyakgödrömből nyalogatja, csaknem közénk furakodva. Egyik nő jobban tüzel, mint a másik, ám míg a husky mindenfajta rafinériát félredobva, felgyűrődő ruhával ül az ujjaimba, addig Charlotte még mindig valamiféle filmes forgatókönyvhöz tartja magát: föltérdel a kanapén, derékig letolja selyemruháját, hogy látványosabban önthesse végig magán a brandyt. Egész sovány testében megborzong; fejét hátravetve kacag, aztán előrecsapja a haját, és úgy sandít keresztül fürtjein, mint egy fotómodell.
Még hogy férfiszerep!
Tocsogva ujjazom a huskyt, miközben ő fején keresztül húzza le vörös ruháját – és igen, igen, igen! a bőre is csupa rátapadt piros csillám. Szabad kezemmel jobban magamra húzom, hogy rubinporos mellei közé fúrhassam arcomat. Piroska, mormolom, mire rekedten kinevet, mintha valami ellenállhatatlanul vicceset mondtam volna. Egyre hevesebben vonaglik rajtam, úgyhogy derékon fogom, és nemes egyszerűséggel átpakolom a farkamra; mélyet nyög, szinte felmordul, ahogy magába fogad.
Charlotte feltápászkodik derékig tűrt ruhájában, a falnak támaszkodva imbolyog ki az ajtón. Még a Stripped sem nyomja el öklendezését.
A husky, egyetlen percre se hagyva abba a galoppot, előrehajol, hangos reccsenéssel tépi le rólam a pólót. Futó pillantással nyugtázza beszakadt körmét, aztán a lényegre tér. Biztosan látott már jobb testet az enyémnél, nem is egyet; de magát Adoniszt sem mérhetné végig ennél sóvárabban csillogó tekintettel. Ha nőknek kéne tanácsot adnom, hogyan legyenek szexik, legfontosabbként ezt a nézést javasolnám. Megint egészen előredől, lehelete torkomat égeti, ahogy lenyalja rólam a maradék brandyt, aztán finoman nyakon harap. Mintha áram sújtana, rándulok össze, és fenekét markolva még mélyebben belényomulok. Öle majdnem korog; sóváran nyeldeklő, gyönyörűséges vákuum.
A vad vágtától csak a következő szám, a lassú, keserédes The Love Thieves tart vissza. Charlotte kiváló ízléssel állította össze ezt a szubjektív best-of lemezt; cserébe minimum őt kellene most dugnom, szemem sarkában lassan hízó könnycseppel, szívem mélyén a félelemmel, hogy ilyen dalok után a Behind the Wheel-t sem fogom megúszni. Mégsincs senki más most, csak ez a nő felettem, parázsló jégszemeivel.
Hirtelen csavarintással a kanapéra teremtem, fölébe kerülök. Arcán meglepetés suhan át, csípője azonban nem hagyja abba a táncot; szemét enyémbe fúrja, kezét összekulcsolja tarkómon, és majdnem ülő helyzetben van máris, mintha nem bírná elviselni a misszionáriust. Ahogy azonban a kis ravasz észrevétlenül kezdene megint lenyomni, már határozottabban teszem helyre. Két csuklóját szigorúan összefogom a feje fölött, és…
A másodperc törtrésze alatt egy istenverte rodeóbikán találom magam. Abban, ahogy a lány feje előrelendül, ajka vízköpő-vicsorra húzódik, már semmi gyöngédség nincs. Torkomban a fullasztó fájdalom, mintha tenyéréllel ütöttek volna légcsövön, egyszersmind mintha tompa késsel nyiszálnának. Ösztönösen hátrahőkölnék, de a husky szó szerint foggal-körömmel kapaszkodik belém. Kettőnk súlya alatt rogyadozva tántorodom hátra, el is zuhanok az utamba akadt dohányzóasztal miatt. Éles fájdalom robban lábszáramba. Csoda lesz, ha nem törött el, fut át rajtam a gondolat a helyzethez nem illő higgadtsággal. Aztán meg arra gondolok, hogy hánynom kell. Forog velem a mennyezet, a falak, a japán metszet a maga aprólékosan kidolgozott szőrszálaival és faszredőivel.
A husky előbb szedi össze magát, mint én. Ültében szfinxszerűen kiegyenesedik, karmokká meresztett ujjait mellkasomba mélyesztve, teljes súlyával tehénkedve néz le rám. Állán, nyakán, mellein meghökkentő, B-kategóriás élénkséggel vöröslik a vér. Ahogy kinyújtja nyelvét, ezúttal már nem csábító-szoftpornósan, hanem tövig, hogy minél több vért nyalhasson le körben az ajkairól, hát tényleg majdnem elhányom magam.
Mintha percekig semmi sem történne, bár gyanítom, csak én érzékelem végtelennek a pillanatokat, míg a husky halkan morog (Just Can’t Get Enough), arcát lassan az enyémhez közelíti, és mélyen a szemembe néz, hogy felfoghassam az elkövetkezendőket.
Hogy is hihettem, hogy emberi lénynek ilyen szeme lehet?
Orromat betölti a forró vas, a túlhevült réz szaga. Istenem, mennyire undorodom a vértől.
Fejét hirtelen hátrakapja.
A forgás gyorsul. Nehezen lélegzem.
Vadállati fürgeséggel mozdul az ajtó felé.
Azt hiszem, én…
– Veszélybe sodortam magát – mondom Charlotte-nak.
– Ne törődjön vele – legyint. – Most már csak azzal kell törődnünk, hogy többé ne találkozzunk. Ha magát meglátnám, tudnám, hogy valóság volt.
– Talán mert az is vo…
– Mindegy, hogy az volt-e – szakít félbe csaknem ingerülten –, nekem ezzel nem szabad számolnom. Olyan lenne, mint mikor fellökik a legelső dominót. Többé nem tehetnék úgy, mint aki…
– A torkom is meg fog ám gyógyulni. – Megnyerően félrehajtom a fejem, már amennyire sajgó nyakam engedi. – Akkor se találkozhatunk, ha már az utolsó heg is eltűnt?
Válasz helyett Charlotte lesüti szemét, csuklójára pillant, melyen nem visel órát. Meghatódom ettől a helyzethez nem illő, kispolgári gesztustól.
– Elég sápadt – mutatok rá. – Mondjuk nem csoda. Az a fránya brandy…
Charlotte nevet, és kicsit elpirul.
– Be is veszek egy algoflexet – mondja. – Kér?
– Igen, köszönöm. Azt hiszem, jót fog tenni.
Kifelé indul; tekintetemmel követem kamaszos alakját. Szédülést érzek, amelynek vagy a másnaposság az oka, vagy nem.
Most már tényleg ideje összekaparnom magam. Ahogy a kanapéra könyöklök, kezem valami lakkosan sima, hűvös felülethez ér.
Hosszúkás, fekete tok. Épp elég filmben láttam ilyet. Egy katana hüvelye.
Egy szamurájkardé.
Erdei Lilla 1987-ben született Szegeden. BA-diplomáját a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, filmelmélet és filmtörténet minorral szerezte; mesterszakos tanulmányait vizuális kultúratudomány szakon, filmtudomány specializációval folytatja. Az irodalom mellett a film vonzza elsősorban, gyerekkori rendezői ambíciói mellé idővel elméleti érdeklődés társult. Irodalmi művei a Stádium Kiadó antológiáiban (Vesztőhely és menedék, 2002; Új Átlók évkönyve, 2007; Toronyzene. Átlók – Új Átlók – Reneszánsz, 2008), egyéb antológiákban (Az év novellái 2009, Magyar Napló; Szegedtől Szegedig Antológia 2011, Bába Kiadó, Szeged effekt 2., Areión Könyvek, 2012), ezenkívül a Hitel, a Magyar Napló és az Új Könyvpiac folyóiratokban jelentek meg. Önálló kötetei: A halálművész (2003, Stádium Kiadó), A Nap gleccserei (2007, Stádium Kiadó), A vendég (2008, Stádium Kiadó), Veszélyes helyek (2009, Stádium Kiadó). Versekkel ez utóbbi kötetében jelentkezett először. Témái szerteágazóak, de általában a lélek szélsőségei érdeklik. Nem annyira a dolgok önmagukban, inkább az árnyékok, amelyeket a dolgok vetnek. A sötétség, a kétely és a téboly penetrációja, a dolgok rendje elleni tettleges vagy gondolati lázadás – és mindaz, ami ebben az attitűdben igenis költői és kifacsartan szép lehet. – Vagy nem.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Tökéletesen hamis; Álom; Kimaradt jelenetek