Erdei Lilla
Tökéletesen hamis
A zongorához ül, megigazítja a mikrofont, majd leüti az első hangot. A moraj elcsitul, a kocsma egyszeriben olyan lesz, mint egy koncertterem. Először csak pöntyög, ki-kikacsint, variálja Beethovent, akit különösen stílszerűnek érez ebben az ázott cukormázszerű közép-európai városban – aztán jelez a bandának, a zene átcsap, az emberek pedig azt kapják, amiért ebbe a pincébe ereszkedtek: az elvetemült, koszos rockabilly-vágtából kopogva ütköznek ki Toby „Collie” Collins szándékosan félrehangolt zongorajátékának csontjai.
Szereti ízlelgetni a jelzős szerkezeteket, amelyekkel a kritikusok a zenéjét próbálják jellemezni. Ott az avantgárd country, a misztikus punk, az atonális szörf, a poszt-apokaliptikus sanzon, és Collie személyes kedvence, a szentimentális sörsátoros umcaca. Gyakran találgatja, mi lesz a következő gyöngyszem. Talán dekonstruktivista fingszimfónia? Haha.
Két szám közt felsandít. A lány ott van. Furcsamód semmi nem vall rá, hogy láthatatlan lenne; az emberek kerülgetik, meg-meglökik, bocsánatot kérnek tőle. Kicsi, karcsú, barna tüskefrizurás teremtés, kezében sörrel; fényes nappal nyilván jelentéktelen, itt azonban, a konyakszín félhomályban, éterien szép. Talán szemének olvatag csillogása miatt. Még ebben sem volna semmi szokatlan; Collie sok jelentéktelen lány metamorfózisát látta már, mikor eljön az este és a banda hangolni kezd. Ott vannak Edinburghban és Londonban, Amszterdamban és Bécsben, a jelek szerint ott vannak Budapesten is, ropják a táncot, mintha az életük múlna rajta, és mindnek megvan a kedvence a zenekarból, akinek a lassúbb számoknál izzó szemmel felkínálhatja testét-lelkét…
Csak éppen ez a kis barna Budapest előtt ott volt Edinburghban és Londonban, Amszterdamban és Bécsben.
Vagyis Edinburghban még nem. Collie először Angliában látta. Még csak nem is koncerten. Forgatáson vett részt; a jelenet egy némafilmkorszak-béli moziban játszódott, Collie frakkban ült a zongoránál, ujjai alól bugyogó fülemüle-futamok indáztak, és akkor sem állt fel, amikor az előcsarnokban tűz ütött ki. Parányi háttérszerep volt, a néző figyelme úgyis a gyilkosra irányult, aki a tüzet gyújtotta, hogy a kavarodásban bejusson a nézőtérre, és közel férkőzhessen áldozatához; ám mégiscsak ő, a zongorista szolgáltatta a helyzetnek groteszkül ellentmondó derűt. Míg játszott, érezte, figyelik; miután leállították a felvételt, megperdült a széken, de a füstben csak homályos alakok mozogtak. Később, a büfénél felfigyelt egy magányosan kávézgató statisztalányra. Nem lehetett biztos benne, hogy ez a lány figyelte korábban, de az a papírpohár fölött rámeredő tekintet úgy megzavarta, hogy csaknem fellökött egy szembejövőt.
Amszterdamban, amelynek éjszakai arcát Collie meglehetősen… khm… jól ismerte, ám párás-zöld áprilisi hajnalában egy újszülött ámulatával lézengett, egy utcasarkon bukkant fel a lány. Valószínűleg jó ideje követte a férfit. Iskolás angolsággal gúnyolta ki, amiért a koncert után egyetlen rajongót sem sikerült megdöntenie. Különben nem kószálna itt egymagában, ahol láthatóan égeti tüdejét a tiszta, esőtől illatozó levegő.
Először semmiségekről beszélgettek. Aztán a szó abszurd módon a lány szakdolgozatára terelődött. Arról írt, mennyire félreértik az emberek a Vízöntő-korszakot. A Vízöntő-kor igazából azt jelenti, hogy a Vízöntőknek kell uralkodniuk a többi jegy felett. Akár diktatórikus eszközökkel is. Te mit gondolsz erről?
– Ikrek vagyok, ha ez érdekel – vont vállat Collie.
A lány arcán árnyék suhant át; hirtelen, érthetetlen ingerültségében az eddiginél is nyersebben ejtette a szavakat. – Tudom, mi a csillagjegyed. Fenn van a honlapotokon. Én a szakdolgozatomról beszélek. De ha nem érdekel, amit mondok, adok tollat, didikáld a mellemet, és viszlát.
Talán mégis láthatatlan; kör képződik körülötte, de csak olyanformán, ahogyan az emberek egy vértócsát kerülnek ki önkéntelenül. Bár néha megszólítják, főleg magafajta fiatalok, Collie nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a lány az övéktől mélységesen különböző valóságban él.
Ha egyáltalán.
– Amikor kicsi voltam – mesélte a lány akkor Amszterdamban, miközben kikerültek egy fickót, aki székeket pakolt ki kávézója elé –, zöldalma-fényesítő akartam lenni… nem tudom, jól mondom-e. Szóval olyan ember, aki zöldalmákat fényesít. Aztán kitaláltam, hogy művészneveket fogok árulni. Tudod, a mi neveink olyan idétlenül hangzanak. Egy Kiss Jánost nem lehet komolyan venni. Egy Füttyös Palkót vagy Csekevény Kolost még úgy-ahogy, de az sem az igazi. – Elnevette magát. – Nyilván úgysem érted, miről beszélek. De ha ismersz egy John Smitht vagy egy Elsepeth Burrows-Daviest, akinek művésznévre van szüksége, említs meg engem, jó?
Collie megígérte. Éppen azon gondolkodott, hová valósi lehet a lány; kemény, nyílt szájjal ejtett magánhangzói valamelyest eligazították, bár nem volt jártas a közép- és kelet-európai nyelvekben. S tulajdonképpen nem is volt fontos a lány származása. Az csak az előítélet kiválasztásában segít, melyet aztán kényelmesen az illetőre aggathatsz. Meghatározott módon viszonyulsz egy franciához, máshogyan egy némethez, megint máshogy egy oroszhoz, pedig nem minden francia szexmasina, nem minden német hajtja élére a használt zsebkendőt is, és nem minden orosz sírja tele esténként a vodkás poharát.
De akkor hogy került Angliába, majd Hollandiába? Ha hús-vér ember, aligha utazik teleportálással – vagyis pénzre van szüksége. Márpedig nem úgy festett, mint aki nagyon el van eresztve. Az igazat megvallva Collie-t egy kártyafigurára emlékeztette. Egyszer egy barátnője talált egy hiányos Tarot-paklit, és a Bolond kártyáját Collie-nak ajándékozta. Nem mintha konyított volna az okkultizmushoz, mindössze feltűnt neki, mennyire hasonlít a figura arca Collie-éhoz. Nos, a lány a maga ötletszerűen fölkapott ruháiban mintha szintúgy a szakadék peremén egyensúlyozott volna, lábánál a megszállottság acsargó kutyájával.
Bécsben is ott volt. Collie majdnem megkérdezte róla a többieket, ám aztán mégsem. Maga sem tudta, melyik eshetőségtől fél jobban: attól, hogy a bandatagok nem látják – vagy attól, hogy ők is. Bonyolította a dolgot, hogy a lány nem ment oda hozzá koncert előtt, az amszterdami sétától felbátorodva, ahogyan az várható lett volna, hanem csak távolról derengte feléje ábrándos mosolyát. Collie beszélni akart vele, de a lány eltűnt a tömegben; aztán a férfinak föl kellett mennie a színpadra, úgyhogy átmenetileg félretette rajongójával kapcsolatos metafizikai kételyeit.
Ezek után meg sem lepődött, amikor a lány besétált a házibuliba, ahová egy fiatal osztrák session-zenész vitte őket a koncert után. Fekete ruhájában a lány olyan karcsú volt, mint egy divattervező tustoll-skicce. Fesztelenül sétált keresztül a zsúfolt lakáson, megállt Collie előtt, és a lehető legtermészetesebb hangon kérdezte meg, szerzett-e neki ügyfelet. Valaki felröhögött, a lány azonban mintha meg sem hallotta volna. Arcrándulás nélkül hajtotta le a kezébe nyomott felest. A konyhából hoztak neki egy almát; ez is bizonyította, milyen közismert.
Mindazonáltal – emlékeztette magát Collie – egy múzsa is lehet közismert, ahogy azt minden művész megmondhatja. Hasonlóképp egy kísértet is lehet népszerű; ki tudhatná ezt jobban egy skótnál.
A lány habozás nélkül vadonatúj ruhájába törölte a gyümölcsöt; kicsiny, erős kezének szakavatott mozdulatai nyomán az alma úgy megfényesedett, hogy Collie látta benne a tükörképét.
Aztán a lány rávigyorgott, és egyetlen könyörtelen csavarintással kettétörte a gyümölcsöt. Üdvrivalgás csapott fel. Collie-t megrohanta a gyengeség, le kellett ülnie. A lány nekiadta az alma felét; a férfi habozva harapott bele. Kásás, savanyú, almabornak való gyümölcs volt, de azért legyűrte, még a csutkát is, és tele szájjal elvigyorodott a maga kétségbeesett mókamester módján. Forogni érezte a kopár, stukkódíszes, lelakott nagypolgári szalont. Valaki egy zongorát gyötört, a magas hangok lélektelenül csengtek; mint a gyerekkori zeneórákon, amikor a tanterem ablakán túl eső áztatta a foltokban kikopott pázsitot, és a tizenkét éves Collie azon töprengett, létezik-e tökéletesen hamis hangzat; tanárát azonban nem hatották meg lármás, klimpírozó kísérletei, színpadiasan befogta fülét.
– Tudod, mi volt életem legforradalmibb élménye? – kérdezte a lánytól annak a bécsi lakásnak az erkélyén. Alattuk széles operett-utca nyújtózott a lámpák narancsfényében, autók morajlottak a gyerekrajz-gömbölyűre metszett fák alatt.
– Sejtem – somolygott a lány, és kifújta a füstöt.
– Ligeti – mondta Collie.
A lány arca megnyúlt. Alighanem pajzánabbra, vagy legalábbis rockosabbra számított. – Ki?
– Rosszul ejtem? – nevetett a férfi, majd elkomolyodott. – Neked tudnod kellene.
– Miért – kérdezte a lány, pillája megrebbent –, szerinted ki vagyok én?
Ebben a pillanatban azonban kibotlott az erkélyre pár partiarc, és beszívott vihogásukkal lehetetlenné tették a további párbeszédet.
És végül Budapest. Egész nap esett, csak az alkony szakította fel a felhőket; a rozsdafényben a szűk utcák magas házfalai mintha még mindig világháborús bombák füstjétől sötétlettek volna. Collie-nak mutattak pár tündérfehér bástyát a dombokon, de a legmélyebb benyomást mégis a ködben ázó külvárosi lakótelepek tették rá, melyeket a buszablakból látott, meg a telefirkált betonfalak a városba torkolló utak és sínek mentén; igazi poszt-punk látvány, manchesteri vagy berlini látkép.
Aki sokat utazik, de mindenütt csak átutazik, aki csak néz, de nem érint, az a térképnél vagy a szótárnál sokkal jobban függ az új helyeknek tulajdonított ismerősségtől, a legkülönbözőbb dolgok önkényesen megállapított hasonlóságától, a filmélményektől, déja-vu álemlékektől, illatoktól, pillanatnyi fényviszonyoktól. Ezek nélkül minden új város idegen galaxis; érthetetlen nyelven beszélő lakói talán tápláléknak tekintik az embert, talán spórákkal szaporodnak, sőt talán nem is szénalapú életformák. Egy olyan városban, amelyet nem tudsz más városokhoz hasonlítani, egyetlen saroknyit sem sétálhatsz anélkül, hogy az iszonyat össze ne roppantana.
Viszont a világnak ezen a kafkai, orwelli, burroughs-i felén nem tilos a kocsmákban rágyújtani. Legalábbis még. Ebből azért meríthetsz némi vigaszt.
A koncert második felében a lány már alig nyitja ki szemét – Collie pedig le sem veszi róla a magáét. A lány még a bulihangulathoz képest is példátlan önátadással ringatózik, mintha a zongora billentyűi és benső húrjai holmi titokzatos áttéteken keresztül kapcsolatban állnának sóvár idegvégződéseivel. Az élet kiváltságosaihoz tartozik az, akinek megadatik egy ilyen arcot maga felett lebegni látni. Collie ujjai boncnok-ügyességgel, szerelmet keresve nyomulnak a zene feltárt mellüregébe; nincs saját hangszere, csak érintése, mely a bérelt, előzetesen épp csak kipróbált bárzongorát arra az estére elválaszthatatlan bajtársává teszi, ahogyan cowboy töri be a lovat, pontosabban westernfilm statisztája a rutinos állatszínészt, melynek már réges-rég nincs szüksége betörésre, de azért megvannak a maga lótitkai és lótörténetei, melyeket még kiképzője sem ismer. Mennyi ujj koptatta már ezeket a billentyűket közömbös ügyességgel vagy a középszerű tehetség rövid, ünnepi, csalóka ihletében – de egyik sem nyúlt hozzá úgy, hogy nyihogjon, mint kanca, ha hágják!
Collie vágtat, fejhosszal előzi meg még a kütyüi mögé besáncolódott kocka sistergő elektronikus lávafolyamát is, aki szimfonikus nagyzenekari hangzással dobja meg szedett-vedett hetesfogatuk hangicsálását, a kakofóniát harmóniává teszi és a harmóniát kakofóniává, ahogyan az Ördög melódiáinak tolmácsolói, Gesualdótól Sztravinszkijig, a maguk analóg technológiájának korlátai közt még csak nem is álmodhatták. Collie vágtat, zongorája fölé görnyed, ujja alig érinti elefántcsont billentyűit, lehagyja a kockát, a gitárosokat, a basszert, le a nagybőgőst, a dobost, a technikusokat, roadokat – lehagyja még a közönséget is.
Egyvalaki tartja a lépést. Szinte lebeg a nézőtér fölött, szeme ragadozófénnyel izzik haja töviskoszorúja alatt. Olcsó videoklip-trükk; ha készítene is kisfilmet, Collie ragaszkodna a karcos celluloidhoz, a nyers fekete-fehér realizmushoz, lebegő angyallányt semmiképp nem szerepeltetne. Megrázza fejét, hajából veríték permetez a spotlámpa szörpszínű fényében – de a lány nem száll le a földre. Collie megtántorodik ültében; körülsandít, de a többiek láthatóan nem vették észre. Folytatja a játékot – a hangok elmélyülnek – Collie még sosem járt ilyen közel a – tökéletes – hamissághoz – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Felébred, de nem nyitja ki rögtön a szemét. Hő és hűvösség kergeti egymást bőre felületén; árnyékpettyek az arcán, mint a szélfújta lomboké. Kórházszag. Folyosón visszhangzó sietős léptek.
A lány lebegett.
A nyelvet, amelyet körülötte beszélnek, nem érti. Hangzás után lengyelre tippelne (Nazdarovje!), de hát nem Lengyelországban van. Gondolatai még kótyagosak, erre azonban mérget venne.
Amikor észreveszik, hogy magához tért, kissé lámpalázasan angolra váltanak; akcentusuktól úgy érzi magát, mintha egy ötvenes évekbeli kémfilmben szerepelne.
Feljebb tornázza magát az ágyban. Rajta ez a röhejes pendely. Mi történt? A csattogó klumpás orvos majd elmagyarázza. Angolsága darabos, de tűrhető; az pedig, hogy valószínűleg nem ismer olyan szavakat, mint őrangyal, múzsa, halálmadár, lélekvivő, kifejezetten megnyugtató.
Pár órája jártak itt a barátai, Miszter Collins, de maga még aludt. (Az orvos Miszta Collinsnak mondja, és erre láthatóan büszke.) Úton van ide a felesége is.
Maximum a volt feleségem lehet úton, dakta. Haha. Újságot kaphatok? Vagyis nem, inkább mégsem érdekel.
Az orvosok a maguk nem is túl tapintatos módján arra kíváncsiak, mi mindent fogyasztott, mielőtt rosszul lett. Collie felfigyel köztük egy magas, vörös nőre (tiszta Sorsha; Sorsha McTiernan és nem Sorsha Collins; mi a francnak kellett eszembe juttatni), aki olyan dögösen és hatékonyan áll a klumpás dakta oldalán, akár egy diktátor szárnysegédje. Arcán majdnem rosszalló kifejezés; magában nyilván jó előre eldöntötte, mit tartson a züllött Nyugat e bohó gyermekéről. (Ha ugyan még létezik ilyen kétpólusú önmeghatározás. Talán épp ő, Collie hódol ódivatú előítéleteknek, amikor azt gondolja, hogy a vörös nő azt gondolja, amit Collie szerint gondol.)
Mindenesetre egész jól állna neki a katonai egyenruha. Hiába ismételgeti Collie, hogy nem szedett semmi illegálisat, a nőt nem hatja meg. Sem pedig Collie személye, az őt körüllengő közhelyes zenész-vonzerő. Biztosan nem vevő a disztopikus rockabillyre, sem az egzisztencialista kupléra. Haha. Nemtörődöm álarca alatt azonban úgy csapja meg Collie-t a szégyen első fuvallata, mint tinit a detoxban. Pedig tudja, hogy tudják, hogy igazat mond: rogyásig vizsgálgathatták makulátlan vérmintáit, míg ő öntudatlanul feküdt. Szigorú volt önmagához, kizárólag koncert után tolt bármit is.
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehetett mámoros állapotban azon az éjszakán.
A lány lebegett.
Melyik a jobb: ha ez valami komoly betegség, vagy ha mindössze olyasféle szenvedély, mint a cukorbeteg invernessi nagynénié – valami, amivel együtt lehet élni, de csak önmagunk megtagadása árán, megszégyenülés terhe mellett? Collie sosem fogja elfelejteni a néni tekintetét, mikor nassoláson kapták. Fiatalon a néni nagy punk volt, de lelke mélyén sohasem – neki sem – sikerült egészen levetkőznie családjuk középosztálybeli konformizmusát. Szája remegett a dühös röstelkedéstől, hálóinge teleszórva süteménymorzsával, és valami ecetes szag lengte körül. Rendőrállamról kárált kötelességszerűen, meg a saját családjába férkőzött gestapós mentalitásról, mikor elszedték tőle a sütit.
A megszállottság, a nálunknál nagyobb erőknek és vágyaknak való kiszolgáltatottság miatti szégyen. Nem őrület; az őrület nem tud magáról és nem ismeri a feszengést; de talán létezik egyfajta határpont, a józan ész utolsó fellobbanása, amikor még tudatában vagyunk saját közelgő őrültségünknek, és persze annak, ahogyan az emberek ebben a szájszagú, borostás, kancsal állapotunkban nézni fognak ránk.
Mint lepedő gyűrődése az ember segge alatt. Collie az orvosok jelenlétére fittyet hányva odanyúl, helyrerángatja.
Nazdarovje.
Kettécsavarta a szívemet, mint azt az almát. A gondolathoz azonnal dallam társul; lám, mit tesz egy életnyi megszokás. Collie-nak erőt kell vennie magán, nehogy dúdolni kezdjen. De tulajdonképpen miért ne dúdolhatna? Hadd gyakorolja a vörös führerin azt a megvető, szarszagoló fintort.
Ki leszel fizetve, ne aggódj. Addig is baszogasd inkább az ügyvédemet. Alkotni próbálok, bébi, ha nem tűnt volna fel.
Kettécsavarták a szívem, mint egy almát.
Collie dúdol, ujjai láthatatlan zongorabillentyűket ütnek le a takarón, és egyre gyakrabban néz az ablakra. Odakinn zöld szélben ringanak a posztkommunista lombok.
Merre lebegsz, te lány?
Hol maradsz ilyen sokáig?
Erdei Lilla 1987-ben született Szegeden. BA-diplomáját a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, filmelmélet és filmtörténet minorral szerezte; mesterszakos tanulmányait vizuális kultúratudomány szakon, filmtudomány specializációval folytatja. Az irodalom mellett a film vonzza elsősorban, gyerekkori rendezői ambíciói mellé idővel elméleti érdeklődés társult. Irodalmi művei a Stádium Kiadó antológiáiban (Vesztőhely és menedék, 2002; Új Átlók évkönyve, 2007; Toronyzene. Átlók – Új Átlók – Reneszánsz, 2008), egyéb antológiákban (Az év novellái 2009, Magyar Napló; Szegedtől Szegedig Antológia 2011, Bába Kiadó; Szeged effekt 2., Areión Könyvek, 2012), ezenkívül a Hitel, a Magyar Napló és az Új Könyvpiac folyóiratokban jelentek meg. Önálló kötetei: A halálművész (2003, Stádium Kiadó), A Nap gleccserei (2007, Stádium Kiadó), A vendég (2008, Stádium Kiadó), Veszélyes helyek (2009, Stádium Kiadó). Versekkel ez utóbbi kötetében jelentkezett először. Témái szerteágazóak, de általában a lélek szélsőségei érdeklik. Nem annyira a dolgok önmagukban, inkább az árnyékok, amelyeket a dolgok vetnek. A sötétség, a kétely és a téboly penetrációja, a dolgok rendje elleni tettleges vagy gondolati lázadás – és mindaz, ami ebben az attitűdben igenis költői és kifacsartan szép lehet. – Vagy nem.A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Álom; Kimaradt jelenetek