Erdei Lilla
Parafrázis kettő:
Passzívak
A táj úgy sötétült el körülöttük, ahogyan az alvadó vér sűrűsödik össze, feketedik meg; a villámok a vastagon úszó felhőrétegek mögött lobbantak, szétfutó lila-fehér derengésük gagyi filmtrükköket idézett. Tip, a kis fehér kandúr hangosan nyávogott műanyag ketrecében; a kilencéves Opal hol az állatot nyugtatgatta, hol az autóablakon bámult kifelé. Felajzotta a holdbéli pusztaság látványa, a szélben kavargó por, a csenevész, meggörnyedt fák; kérdésekkel nyaggatta Claire-t, mi történne, ha belecsapna a villám a kocsiba, ha hirtelen eléjük ugrana egy állat, vagy egy…
– Tényleg, anyu, mi történne, ha elütnénk egy embert?
– Ugyan mi történne – felelt Claire helyett Sapphire, a kislány nővére. Le se vette szemét az ablakról, mozdulatlanságával mintegy húga izgágaságát ellenpontozta. – Csomagtartóba vele, aztán később elásnánk valahol.
– Sapphire! – szólt rá Claire, de csak félig figyelt rájuk; próbálta nem eltéveszteni a leágazást. Alig látott a kimerültségtől. Örökkévalóságokkal ezelőtt adott ugyan egy esélyt Sapphire-nek, de a tíz perc alatt, amit nagyobbik lánya a volán mögött töltött, kétszer kerültek közvetlen életveszélybe, úgyhogy Claire jobbnak találta egymaga végigvezetni a napot. Mindezt a sokadik hogy-a-rossebbe-halt-meg-Anna-Nicole-Smith tévéműsor forgatása után. Még a záróbulit sem sikerült kipihennie – nem beszélve annak az impotens világosítónak a négyórás önvallomásáról az ágyban, miközben a földszinten valami mániákus ugyanazokat a számokat játszotta le újra meg újra, tisztára, mint Claire kamaszkorának házibulijaiban. A visszapillantó tükörbe nézve megállapította, még sosem volt ennyire Anna Nicole, még sohasem hasonlított ennyire ahhoz a szétcsúszott szőke tehénhez, ahhoz a már életében is rothadó Marilyn Monroe-utánzathoz, mint most. Barnára kéne festenem a hajam, gondolta, akkor talán végre mást is játszhatnék, nemcsak ezt a szétszívott tramplit azokban az illusztratív jelenetekben, amelyekben tűt döf a seggébe, tovább mélyítve a tályogot, amely elfertőződve majd a halálát okozza; két beszélő fej közé vágva, hogy kicsit színesítse a boncolás részletezését meg a hozzátartozók szipogó visszaemlékezéseit.
– Igazad van, anya – kaccantott fel Sapphire örömtelenül –, egyszerűbb lenne bedobni az árokba. Semmi szükség rá, hogy összevérezzük a csomagtartót.
– Jaj, Saph, ez már unalmas – szögezte neki Opal. – Mindig ilyenekről beszélsz, de ha tényleg elütnénk valakit, biztosan sikítoznál és félnél.
Vagy talán nem is kellene ennyire ragaszkodnom a színészethez, gondolta Claire. Tarthatnék némi szünetet. Itt van Opal, az ő impresszáriójaként és sofőrjeként eddig elég jól szerepeltem. Ami azt illeti, muszáj; Troyra egyre kevésbé lehet számítani. Biztos van valakije.
– Magadból indulsz ki – mondta Sapphire fensőbbségesen –, de te még az Óztól is félsz.
– De az egy film – vitatkozott Opal. – Ha elütnénk valakit, az nemcsak film lenne. Ugye, anyu?
– Hát azok a repülő majmok szerintem is fé… – kezdte Claire, majd hirtelen nagyot zökkent a vezetőülésben. – Jézusom, mi volt ez? Éreztétek a bukkanót?
Opal nem értette a viccet, Sapphire azonban fojtottan felhorkant; nála ez a harsogó kacaj megfelelője volt. Claire elégedetten nyugtázta sikerét. Viszonya Sapphire-rel egyáltalán nem volt olyan közhelyesen rossz, mint amitől tartott, mikor nagyobbik lánya pólóján pár éve megjelentek azok a parányi halmok, hangjában a kritikus él, szobája polcán az első művészfilmek. (Vagyis nem olyan rossz a viszonyotok, mint a tiéd volt a te anyáddal. Erre gondoltál, ugye, Claire?) Ez pedig nem kis dolog. Akkor sem jártam rosszul, gondolta, ha ez a legtöbb, amit az élettől remélhetek. Végül is július huszonkettedikén születtem; majdnem Oroszlán, de mégiscsak Rák. Minimális eltérés, de Miss Shiva Artemis szerint ez csak hangsúlyozza a két jegy lényege közti különbséget. Hold kontra Nap, nő kontra férfi, befelé kontra kifelé fordulás, az otthon melege kontra a világ meghódítása.
Ez az! Minden ennek a megértését szolgálja: a visszautasítások, a kudarcoknál is kínosabb sikerek, a beskatulyázás, a sok lelki nyomorék és pszichopata, akik ebben a szakmában a seggedet nyalják, de ha egy pillanatig nem figyelsz, már el is nyaltak egészen, mint a fagyit. A harc a jelentéktelenség, vagy még inkább a jelentéktelenség tudata ellen. A hisztéria, mikor egy partin valaki véletlenül kiszúr egy igazi hírességet, aztán az illető lelép, ti pedig, szánalmas tévés jövedelmeiteket szexuális szolgáltatásokkal kiegészítő iparosok, James Dean-, Audrey Hepburn-, Jim Morrison-hasonmások, csak találgathatjátok, hová megy, kivel alszik ma éjjel, ha ugyan alszik, ha csakugyan úgy eszik, iszik, kefél, mint a földi halandók… aztán ötszázadjára is felcsendül a Queen of Chinatown, te pedig az arcodba marsz, valaki lője le végre a DJ-t. Mindez a röhej, köpedelem és fogcsikorgatás – gondolta Claire – talán azt a célt szolgálja, hogy tudatosítsam magamban a sorsomat, hogy Opalt és Sapphire-t megvédhessem a buktatóktól, vagy ha úgy gondolják, mégsem akarják az én álmaimat megvalósítani, hát megértsem, miért nem akarják.
Kicsit máris jobban érezte magát.
Ebben a pillanatban mozgást vett észre az út menti száraz bozótban. Mire a látvány eljutott a tudatáig és fékezett, a kutya már jóformán a kocsi alatt volt. Tompa puffanás, Claire sikoltó gumikkal fékezett, a kocsi majdnem lefulladt, az állat pedig úgy pördült az út túloldalára, mint egy ügyetlenül megküldött focilabda. Amennyire látták, a saját lábán távozott – bár Claire-t ez érdekelte a legkevésbé, miközben a veszedelmesen kacsázó autót próbálta kordában tartani.
– Basszus! – fakadt ki, ahogy sikerült úrrá lennie a járművön. Csaknem elsírta magát.
– Most majdnem eldőlt a vitánk – mondta Sapphire fahangon a húgának.
– Én ebben a rohadt sötétben nem vezetek tovább – lehelte Claire. Partvis-merev derékkal ült a volán mögött, egész testében reszketett.
– Ha jól láttam, lesz itt egy motel – jegyezte meg tőle telhetően közömbös hangon Sapphire. Odakinn megtévesztően békésen suhant velük a viharba öltözött táj.
– Már nem járunk messze a várostól – emberelte meg magát Claire. Kicsit röstellte az iménti pánikot.
– Hát, te tudod – vont vállat Sapphire. – De tényleg lehetett volna akár ember is.
Claire megborzongott. Épp ezt a gondolatot kerülte makacsul; mégis minduntalan az eszébe ötlött. Valami biciklis kölyök vagy részeg paraszt az egyik közeli tanyáról. Alig puffant volna nagyobbat, mint a kutya – de nekik mindenképpen meg kellett volna állniuk, látniuk kellett volna a vért, hallaniuk a jajgatást, vagy ami még rosszabb, a csendet. Ki kellett volna hívni a mentőket, a rendőrséget, az anyámkínját. Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség Opal holnapi szereplésébe kerülhetett volna. Claire-t elfogta a hányinger.
A leágazást nyárfák sötét sora jelezte; hajlongtak, reszkettek, zúgtak a szélben. Claire lekanyarodott, végighajtott a motel bekötőútján. Mostanra az eső is eleredt; a parkoló üres volt, a beton vizesen csillogott a neoncégér hunyorgó fényében. A lányok magukra kapták flitteres betűkkel díszített melegítőfelsőjüket; Opal nekilátott kiügyeskedni az ülésről a macska ketrecét.
– Segíts, Saph! – kérte, de nővére meg sem hallotta; kiugrott a kocsiból, helyette Claire vette át Opaltól a ketrecet. Sapphire szoborként állt a parkolóban, áhítattal nézte a motel hosszúkás, jellegtelen salakbeton tömbjét. Szeme úgy izzott, mintha a mesebeli Smaragdvárost szemlélte volna.
– Minden oké? – kérdezte Claire.
– Aha – rezzent össze Sapphire.
– Mi van, ha Tip nem jöhet be velünk? – idegeskedett Opal, fázósan összehúzva magán a melegítőt.
– Szépen kell kérni – hunyorított Sapphire gonoszul. Ezúttal Claire volt az, aki megértette a felnőtteknek szóló poént.
– Majd én tárgyalok, bogaram – hűtötte le nagyobbik lányát. Bosszúsan szemlélte Sapphire rúzs nélkül is vérvörös, közönséges Anna Nicole-száját. Mintha tükörbe nézett volna. Ezekkel a buja ajkakkal még érhetik kellemetlenségek a lányt, már ha a pornókarriernél vagy az oknyomozó portréfilmnek álcázott nekrofil bulvárműsoroknál többre vágyik.
Beléptek a szűk, kivilágított irodába. Sapphire némileg csalódott, amikor meglátta a pult mögött puhafedelű könyvet olvasgató fickót. Az felpillantott az ajtócsapódásra; sietve letette a könyvet. (Önmagunk felszabadítása 12 lépésben.)
– Helló! – Claire debella keccsel a pulthoz libegett, felemelte a ketrecet a fehér macskával, és a férfira villantotta legellenállhatatlanabb mosolyát. Lelke mélyén undorodott ettől az olcsó közvetlenségtől, de többnyire célt ért vele. – Ugye bejöhet a cica?
– Aranyos – mondta a férfi. Negyvenes évei elején járhatott, de mosolya és kajla füle kamaszossá tették megjelenését; ugyanakkor Claire némi óvatos szkepticizmust is felfedezett szürke tengerészszemében. Alighanem az a fajta, akit nem könnyű elbűvölni.
– Tip igazi sztár – mondta mindenesetre, puszit cuppantva a macska felé. – De nincsenek allűrjei. Mindössze fedelet keres ebben a szörnyű, szörnyű időben. – A pultra tette a ketrecet. – Claire Dennison. A lányaim, Sapphire és Opal.
– Harry Dewitt – mondta a férfi, felemelkedve ültéből. Tekintete udvariasan semmitmondó maradt, ahogy önkéntelenül elidőzött Sapphire bimbózó bájain; Opalnak azonban küldött egy barátságos hunyorítást. – Kétágyas szobáink vannak, de tehetek be pótágyat.
– Ó, igazán nem szükséges – mosolygott Claire –, Opal majd mellettem alszik.
– De jó! Ugye Tip is velünk alhat? – A kislány ragyogott az örömtől.
– Csak tartsd a takaró felett – gonoszkodott Sapphire. Elfordult, unottan szemlélte képmását az ablaküvegen, az esős éjszaka sötét tükrében. Csücsörített kicsit, hogy filmbe illőbben nézzen ki; kezével összefogta, majd mégis inkább elengedte, megrázta haját. Visszafordult, próbálta eldönteni, kire emlékezteti a férfi, ahogy a pultra teszi a vendégkönyvet, és a kulcsos táblához lép; ám hiába erőltette képzeletét, Dewitt legfeljebb Doug Bradley-re hasonlított kicsit, aki Pinheadet játszotta a Hellraiser-filmekben. Persze civilben, hajjal, frenológiai hálórajz és koponyájából kiálló szögek nélkül.
– Az egyest kérjük – mondta neki ennek ellenére.
– Miért vagy így besózva? – kérdezte tőle Opal. – Mintha még sose jártál volna motelban.
Dewitt leemelte a kampóról az egyes szoba kulcsát. Megkerülte a pultot, leguggolt Opalhoz, hogy a szemébe nézhessen, és kezébe adta a kulcsot.
– Te nagyon talpraesett kislánynak tűnsz – mondta. – Mi lenne, ha előremennél és kinyitnád az ajtót? Rögtön balra. Addig anyukáddal elintézzük a formaságokat.
– Köszönjük – ragyogott Opal. – Köszönjük, hogy Tip bejöhet.
– Egy dolog van – egyenesedett fel Dewitt, és Claire felé fordult. – Nem nagyon kéne nyoma maradnia, hogy háziállat volt a szobában.
– Ne féljen – hadarta Opal, már az ajtóból –, Tip nem csinál koszt.
– Mindenhová alommal és tepsivel utazunk, de meglepődne, így is mennyire nehéz elhelyezni szegény kis dögöt – fecsegett Claire. – Mi lenne, ha cirkuszi társulat lennénk? Hova raknánk például az óriáskígyót? – Csilingelve nevetett.
– Itt legyen szíves – mutatott Dewitt a könyvbe. Claire aláírta.
– Akkor lakókocsiban utaznánk – mutatott rá Sapphire. – Azt csinálnál a kígyóddal, amit csak akarsz.
Claire ismét felkacagott; egészen jól leplezte zavarát, de Sapphire úgy olvasott anyjában, mint Dewitt a vendégkönyvben. Claire Dennison jó pasit szimatolt. Szemernyi hollywoodiság sincs ugyan benne, de talán épp ezért jelent Claire számára üdítő változatosságot.
– Miért nem hívod meg holnapra, anya? Mr. Dewitt, ön pedig megkínálhatná anyámat szendviccsel és tejjel.
Claire a férfira nevetett. – Nézze el neki. Tudja, milyenek a tizenhét évesek! – Megrázta a haját. – Viszont nem mond butaságot. Ha gondolja, jöjjön el Opal fellépésére. Ez lesz az első olyan szereplése, amit én hoztam össze, teljesen egyedül.
– Itt Oakstonban? – kérdezte Dewitt. – A vásárban?
– Mondhatni, új oldalról közelítem meg a szórakoztatóipart – folytatta Claire. – És milyen sorsszerű, ahogy Miss Shiva Artemis, az asztrológusom mondaná: egyben a gyökereimhez is visszatérek. Kislányként én is Oakstonban kezdtem. Apám céllövöldéjében ültem a plüssállatok között, játék babának öltözve. A stand persze úgy volt elrendezve, hogy az emberek észrevegyék a dolgot… rám mosolyogtak, mindenki szerint nagyon aranyos voltam… de páran, főleg nők, kiakadtak. Ha jobban belegondolok, tényleg nem volt olyan ártatlan a helyzet, mint amilyennek tűnt. Emlékszem, az járt a fejemben, mi lesz, ha valaki tényleg lelő, aztán ragaszkodik hozzá, hogy hazavihesse a hullámat…
– Az egészben az a legmorbidabb – vetette közbe Sapphire –, hogy lényegében most is ugyanezt csinálod.
– Nos – nevetett Claire teli szájjal –, így is fel lehet fogni a színészetet…
– Akkor ezért tűnt olyan ismerősnek – mosolyodott el sietve Dewitt. – Tudtam, hogy már láttam valahol… csak azt nem, hogy hol. Sajnos nem nézek elég filmet.
– Vagy csak hidegen hagyja Anna Nicole Smith utolsó huszonnégy órája – mondta Sapphire. – Ne szégyellje. Engem is.
– Szóval Oakstonban nőtt fel.
– Egyesek szerint még mindig látszik rajtam – fintorgott Claire. – Persze nem dicséretnek szánják. – Dewittra sandított, várta, mentegetőzni kezd-e.
– Nahát, még az is lehet, hogy találkoztunk gyerekkorunkban – mosolygott a férfi. Ebben is van valami majdnem-udvariatlan, gondolta Claire: ahhoz, hogy feltételezze, egyidőben voltunk gyerekek, meg kellett tippelnie a koromat. Ráadásul vagy nincs tudatában a modortalanságának, vagy egyszerűen nem érdekli.
Claire ezt irtó vonzónak találta.
– Hát, talán még el is lőtt mellőlem egy plüssmacit az első szerelmének. Ha puskával célba venne, biztosan felismerném – kacagott, majd komolyabban folytatta: – Szóval mondtam magamnak, miért ne tegyen itt egy próbát Opal is. Persze jár válogatásokra, szerepelt pár reklámban, de az még szinte tipegő korában volt… és egy színésznek folyamatosan szüksége van megmérettetésre. Különösen élő fellépésekre. Meg kell ízlelnie a… hogy is mondjam… a közönség energiáit. Az iskolai színjátszó kör nem mindig elég. Legutóbb is csak két mondata volt a karácsonyi darabban. Fúrják szegényt, nála sokkal tehetségtelenebb gyerekeknek adják a nagyobb szerepeket. Itt egyedül ő és Tip lesznek reflektorfényben. Átesik a tűzkeresztségen… és ami azt illeti, én is. Egy dolog feltenni a videóit a netre… ha beüti a keresőbe, hogy Opal és Tip, el fog olvadni… de egy élő fellépést megszervezni teljesen más. – Claire hirtelen oldalt döntötte fejét, és kislányos fejhangon csivitelte: – Ha nagy leszek, menedzser leszek!
– Kár, hogy Opalnak semmilyen testi elváltozása nincs – jegyezte meg Sapphire. Szánta anyját, amiért az nem képes átmenetet találni a hétköznapok fásult, depressziós vegetálása és eközött a szörnyű ripacskodás közt. Azt már fel sem vette, hogy Claire szót sem vesztegetett az ő, Sapphire színpadi próbálkozásaira. Anyja figyelme és fogékonysága egyszerűen nem volt elegendő, hogy kellően értékelje Sapphire katonaruhás Jeanne D’Arc-alakítását abban a meglehetősen avantgárd gimnáziumi darabban. Különben meg tökmindegy; Sapphire sosem adott hangot döntésének, de így is elfogadottá vált: átengedi a reflektorfényt Opalnak, aki kamaszkorára talán szintén elveszíti majd tehetséggel könnyen összetéveszthető báját, de addig még lehet néhány jó éve gyerekszínészként. Sapphire a maga részéről kezdett átpártolni a filmelmélethez; pár kritikát is írt az iskolaújságba. Később talán még a rendezésbe is belekóstol. Valami olyasmibe, amihez ész is kell.
– Sapphire! – szólt rá Claire.
– Akkor könnyebb lenne felfuttatni. Hollywood a tökéleteseké, a torzszülötteknek ott a net meg a falusi kimittud-műsorok, a normálisak pedig örüljenek, hogy lyuk van a…
– Lennél olyan kedves, és átvinnéd Tipet a szobába, okoska? Mindjárt kiveszem a kocsiból a többi cuccot.
– Persze – mondta Sapphire jegesen. – Már nem is zavarok. – Sokatmondó pillantást vetett anyjára és Dewittra, mielőtt távozott volna a ketreccel.
Az egyes szoba rögtön az iroda mellett nyílt; az ereszről lezúduló eső harsogását a csukott ajtó sem tompította. A sárgás lámpafény valahogy tudatosította az emberben, milyen sok láb taposta már a szörnyű spenótzöld szőnyeget, a vajszínű tapétába mennyi emberi kipárolgás ivódott, egymást követő vendégek lidércnyomásainak vagy álmatlan éjszakáinak kicsapódása. Betegek lehelete, alkoholistáké, depressziósoké, utazó ügynököké, akik millió ilyen szobában aludtak már, magukban hordva a még diagnosztizálatlan rákot vagy a végtelen országutak csendes őrületét, míg végül egy szép napon lemészároltak egy benzinkutast, esetleg a saját családjukat.
Sapphire letette a ketrecet, és a két ágy közül ahhoz csörtetett, amelyiken épp nem pattogott a kishúga.
– Fejezd már be – vetette oda –, szétcseszed a rugót.
– Miért beszélsz mindig ilyen rondán? – kérdezte Opal, de azért engedelmesen törökülésbe huppant. Majd felkelt, a ketrecében mozgolódó Tiphez sietett. – Mindjárt kiengedlek. Biztos már rettenetesen kell pisilned.
Be kéne pakolni a kocsiból, gondolta Sapphire az undorítóan puha ágyon heverve; de képtelen volt megmozdulni. Az eső zaját hallgatta, meg a szomszédból átszűrődő hangfoszlányokat, anyja nevetését.
– Opal Dewitt – morogta –, milyen hülyén hangzik. Mint egy ásványvízmárka. A Sapphire Dewitt még rosszabb. Ne engedjük, hogy a pasi a nevére vegyen minket, oké?
– Miért venne a nevére? – pillantott fel Opal a macskáról.
– Hagyjuk – ásított Sapphire. – Elég gázos a keresztnevünk önmagában is. Meg is akarom változtatni, Blake-re vagy Devonra.
– Ezek fiúnevek – mondta a kislány, halvány megbotránkozással meredve nővérére. – Nekem tetszik az Opal.
– Szerinted nem szokott unatkozni? – ásított Sapphire.
– Mr. Dewitt?
– Ez a világon az egyik legkevésbé izgalmas foglalkozás. Én biztos becsavarodnék.
– Viszont azt csinál, amit akar – vetette ellen Opal.
– Igaz – vigyorodott el Sapphire –, például preparálhat.
– Mit csinálhat?
– Állatokat tömhet ki. – Már megint, gondolta Sapphire kétségbeesetten. Oldalt hengeredett, a karjába harapott. Szinte fájdalmasan felizgult, nem értette, miért. Ez már beteges, nem? Combjai közé gyűrte a kukoricasárga ágytakarót, olvatagon felnevetett, hátracsapta haját, mintha filmben szerepelt volna. – Persze csak madarakat. Csak a madarak elég… passzívak.
– Mi az, hogy passzív?
Sapphire válasz helyett felült. – Behozom a tepsit.
Kiment, elhaladt Dewitt irodája előtt; a kiszűrődő lámpafényben ferdén hullt az eső, mint a képregényekben. Kilépett az eresz alól, az autóhoz rohant. A kulcs miatt nem aggódott; Claire elvétve bajlódott olyan bagatell dolgokkal, mint bezárni a kocsit. Mostanában több új receptet tanult, védeni kezdte a környezetet, pár napig a mosogatógépet sem használta, míg valaki fel nem világosította, hogy a kézi mosogatással sokkal több vizet pazarol; saját maga vitte iskolába Opalt, és úgy általában törekedett a mintaanyaságra – de attól még Claire Dennison maradt. Csak idő kérdése volt, mikor köti el valaki a kocsiját.
Sapphire kivette a csomagtartóból a macska holmiját tartalmazó szatyrot. Megfordult, felnézett a közeli városka fényeitől beteges sárgán gomolygó éjszakai égre. Az eső egyre szakadt, sárrá változtatva a pusztaság porát; a levegőben kukoricaföldek édes, eleven illata és trágyaszag úszott. Az úton autók húztak el; nem messze benzinkút és autószerviz neonjai izzottak, távolabb pár tanya hunyorgó fénye, talán már Oakston határában; a táj mégis vigasztalanul üresnek tűnt.
Nem kísértetiesen vagy baljóslatúan üresnek. Egyszerűen üresnek. Kiábrándítóan üresnek.
Miközben visszasietett a szobába, Sapphire azon töprengett, vajon mit jelenthet, hogy a madarak passzívak. Ez volt az egyetlen mondat a filmben, amit sosem értett; gondolatai minduntalan visszatértek rá, mint nyelv a törött fogra. A négylábú állatok azért alkalmatlanok a kitömésre, mert nem elég passzívak. Talán a repüléssel van összefüggésben a dolog? A madarak a levegőre bízzák könnyű, üreges csontú testüket, meglovagolják az áramlatokat…
A szobába érve átadta Opalnak a zacskót, hagyta, hogy a kislány kicsomagoljon. Tip ketrece ekkor már nyitva állt, a macska azonban még nem jött ki, szimatolva próbálta felmérni az idegen terepet. Opal gyakorlott mozdulatokkal öntött almot a tepsibe.
– Na gyere, Tip – csicsergett. – Ígérem, nem nézek oda.
Sapphire lehámozta magáról csuromvizes melegítőjét. Figyelte, ahogy Tip előmerészkedik, nyakát nyújtogatja, kerek, sötét szeme ismét aranyra válik, ahogy pupillái összehúzódnak a lámpafényben. Nem sietett az alomhoz, ahogyan várni lehetett, hanem az egyik sarokba surrant, ahol valami szemlátomást felkeltette az érdeklődését. Opal rajongva nézte. Volt valami beteges a ragaszkodásban, amely ehhez a kis fehér döghöz, ehhez a madárgyilkoshoz fűzte. Nem mintha Sapphire annyira sajnálta volna a rigókat és verebeket, amelyeket Tip hébe-hóba elkapott, de…
Hirtelen felszisszent a képzettársítástól. Ez lehet az! A madarak holtan is élőnek néznek ki, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy elevenen meg halottnak tűnnek. Talán idegenszerűen fürge, szaggatott, gépies mozdulataik miatt. Üvegfényű, merev szemük nem árulja el gondolataikat…
Odaát Claire hangosan felkacagott.
Tényleg el kéne olvasnom azt a Robert Bloch-könyvet, amelyet Mr. Tate javasolt a kiselőadásom után, gondolta Sapphire. Hátha szó esik benne a madarak passzivitásáról. A fickó, akiről Norman Batest mintázták, tényleg élt és gyilkolt. Ed Geinnek hívták, áldozatai bőrébe öltözött; ő szolgált a Texasi láncfűrészes meg A bárányok hallgatnak transzvesztita gyilkosának modelljéül is.
Ha nyomot akarsz hagyni, nosza, csapj fel sorozatgyilkosnak.
Sapphire felállt az ágyról, a fürdőszobába ment, bezárkózott. Pár percig csak állt, hallgatta fülében a vér zúgását. Az ajtón átszűrődött Opal locsogása; a kislányt teljesen lefoglalta az almot kapirgáló, de pisilni valamiért még mindig nem hajlandó Tip biztatása. Sapphire a vécére ült; miután végzett, lehúzta. Kézmosás közben elgondolkodva szemlélte tükörképét.
Elzárta a csapot, megtörölte kezét. Idióta, beteg picsa, gondolta közben. Tudom, mi után keresgél a szemed a falon. A fal tükörképén.
Semmi szokatlant nem látott. Mondjuk a régimódi, pszichedelikus tapétaminta közt akkor sem venné észre a lyukat, ha lenne…
Referátumában persze igyekezett szűkszavú maradni. Már a témaválasztással is túlságosan kiszolgáltatta magát. Mindig is szégyellt arról beszélni, ami igazán érdekelte. Ahogy kiállt az osztály elé, úgy érezte, pirulásából, hangja remegéséből nyomban rá fognak jönni, mennyire izgatott – a szó összes értelmében. Biztosra vette, bele fog sülni mondandójába, vagy a kivetítő épp akkor mondja be az unalmast, amikor le akarja játszani a szemléltetésül kiválasztott jeleneteket. Semmi ilyesmi nem történt; a többieket pedig nemcsak az ő fiziológiai tünetei hagyták hidegen, de maga a kiselőadás, sőt a film is. Sapphire maga is meglepődött, micsoda gyilkos düh fogta el, látva érdektelenségüket. Hirtelen rokonszenv ébredt benne Mr. Tate iránt, akinek napról napra ezzel a birkatekintetű, az Avatart a filmművészet csúcsának tekintő csürhével kell szembenéznie. Azon kapta magát, hogy beszéd közben Hitlerként masírozik fel-alá a vetítővászon előtt; arcára sötét örvényként vetült a lefolyóba csorgó vér.
Hajába túrt, vetkőzni kezdett, pólóját a padlóra dobta. Megremegett a levegő váratlan hűvösségétől; mellbimbói kiütköztek melltartója selymén. A falnak, pontosabban a fal egy bizonyos pontjának mintha bámuló szeme, szúrós tekintete lett volna.
Végül is Dewitt tekintete elidőzött a mellein, amikor bemutatkoztak egymásnak…
Az előbb mintha ajtó csapódott volna; Sapphire az anyja hangját vélte hallani a szobából, aztán Opal panaszkodását. A macska még mindig nem pisilt, ellenben behúzódott az ágy alá. Dewitt alighanem egyedül maradt az irodájában. Tökéletes. Sapphire nem bajlódott azzal, hogy elképzelje a motel alaprajzát. Aki évek óta itt dolgozik, biztosan ismer titkos átjárókat és zugokat. Az arc nem lényeges; Sapphire már most sem tudta felidézni Dewitt jelentéktelen külsejét. A lényeg úgyis a szem, a fürdőszobai lámpa éles fényétől összehúzódó pupilla…
Sapphire egész testében végigborzongott a hasgörcsszerű erővel rátörő vágytól. Visszafojtotta lélegzetét, hátha tovább bírja tartani, mint a másik, hátha meghallja, ahogy a fal mögötti zugban felszakad az a halk, fulladó sóhaj.
Ajkába harapott, visszaszívta nyálát. Ha tényleg figyelnének, fogalmad se lenne róla, emlékeztette magát. Bár akkor nem is élvezhetnéd a helyzetet. Olyan ez, mint az ember saját temetése: izgalmas lenne megnézni, de a dolog lényegénél fogva lehetetlen.
Talán éppen erre jók a filmek, futott át agyán: hogy valamiképpen feloldjuk ezt a paradoxont.
Kicsit eltúlozta a farmer letolásával járó, kígyózó csípőmozdulatot. Majdnem vonaglani kezdett, mint szex előtt, azoknak a hülye, fantáziátlan kölyköknek az elvárásai szerint, akiknek Sapphire melle is csak két kézzel összefogva, pornósan felnyomva tetszett; ez azonban elrontotta volna az egész jelenetet. Az emberek nem táncolnak motelszobák mosdójában, vagy ha igen, az előzetes magyarázatot igényel, mondjuk lottónyereményt vagy szerelmeslevelet. Képzelete filmjében Sapphire semmiféle magyarázatot nem akart – mindössze színtisztán, nyersen kiszolgáltatottnak lenni. A lehető leghétköznapibb mozdulattal lépett ki a nadrágból. Nagyot nyújtózott, letolta a melltartó vállpántját. Még fiatal volt ahhoz, hogy kis mellei elveszítsék feszességüket; ennek ellenére észlelte a milliméter ezredrészénél is kisebb ereszkedést, mint mikor újabb csepp hull a harmat súlyától reszkető virágra. Átkozott idő! Még ahhoz sem elég öreg, hogy alkoholt igyon – de már rothad a teste.
Csönd. A pillanat megfagyott. A Föld megállt keringésében. A fal mögött gubbasztó leskelődő a fogai közt szűrte a levegőt. Ez már nem érzékcsalódás volt, Sapphire valóban hallotta.
Érezte, amint újabb meleg, csiklandós hullám indul el a hasából. Bugyija már teljesen átázott.
Hátranyúlt, kikapcsolta a melltartót. Rózsás arca valósággal izzott a tükörben, szeme, akár két szilva, sötéten csillogott. A melltartó lecsúszott karjain, a padlón heverő ruhákra hullt.
Majd a bugyi is. Sapphire végre megfordult, elhúzta a zuhanyzó műanyag függönyét. Most már annyira reszketett, hogy a foga is vacogott belé, mellbimbói fájdalmasan, sörét-keményen meredeztek. Talpát szinte égette a hideg zománc, ahogy a zuhanytálcára lépett. Felpillantott a zuhanyrózsára, a híres-nevezetes zuhanyrózsára. Pár éve, amikor még a Schindler listája izgatta, egy ilyen tökéletes zuhanyzóban biztosan auschwitzosat játszott volna. Ő lett volna a zsidó hercegnő, akit személyesen Amon Goeth kísér a gázkamrába. A gondolattól enyhe bűntudat tört rá. Valaha minden este az egyenruhás Ralph Fiennesról fantáziálva aludt el; mostanában már alig jutott eszébe.
Megnyitotta a csapot; a vízsugár jéghidegen zúdult le, Sapphire dideregve hátrahőkölt. Nem emlékezett, hogy Marion Crane-t is ilyen durván kizökkentették volna a zuhany élvezetéből. Miközben a víz hőfokát állítgatta, rádöbbent, hogy noha világéletében filmekbe képzelte magát, a színészet aligha elégítené ki. Janet Leigh elpanaszolta, a zuhanyjelenet forgatása során annyi időt kellett a vízsugár alatt töltenie, hogy bőre egészen ráncosra ázott. Egyetlen döfés sem érte a testét, Anthony Perkinst pedig, aki homoszexuális volt ugyan, de mégiscsak Anthony Perkins, elfoglaltsága miatt dublőr helyettesítette. Ha ez nem kiábrándító, akkor semmi sem az.
Nem, Sapphire maga a szereplő akart lenni – kontrasztos fekete-fehér világban menekülő, szerelmes tolvajnő, akinek mosolya meglágyítja a rendőr szívét, és akinek kezében ómenként megremeg a toll, mikor nevét a vendégkönyvbe írja. Abban a világban, ahol ez a nő élete utolsó zuhanyozására készül, minden részlet jelentőséggel bír, minden cselekvés egyetlen célra irányul, mindenki jól hangzó, helyzethez illő mondatokban beszél. A tusolóban kellemesen langyos víz zuhog, és véletlenül sem borostás lábával a nő holtában is úgy fest, mint egy gyantareklám.
Tusfürdőt öntött a tenyerébe; a sűrű, mézszínű folyadék kicsordult az ujjai közt, a zuhanytálcába toccsant, valamilyen testnedvre emlékeztető pászmában kezdett a lefolyó felé csorogni.
A filmszereplők fénykép-időben élnek; övék a legigazibb halhatatlanság. Még a teremtett alakok között is kiváltságosak; és varázsukból – ennyi engedményt igazán tehetünk – mégiscsak részesülnek a színésznek nevezett gazdatestek is, akik arcukat, mozdulataikat adják ezeknek a fantomoknak, hogy cserébe megjelenítve láthassák a legfőbb tabut: saját temetésüket. Finom operatőri komponálásban, a legelőnyösebb megvilágításban nézhetik végig azt a gyors és könyörtelen halált, amely a valóságban nem fenyegeti őket – pontosabban igenis fenyegeti, mindenkit fenyeget, hisz a véletlenekben néha sátáni gonoszság nyilvánul meg, a valóság pedig olykor szolgaian másolja a filmeket –, de ennek veszélyével senki nem számol igazán, ahogyan a rákra vagy a repülőgép-szerencsétlenségekre sem szívesen gondolunk.
Hogy mindez velünk is megtörténhet.
Mégis látni akarjuk azt a mozdulatlan, borzalmasan ismerős testet. Újra meg újra, kezünkben tartva a távirányítót – a preparált időt, az instant öröklétet.
Instant öröklét – ízlelgette Sapphire –, nem is rossz cím. Írni fogok erről egy tanulmányt.
Szétkente bőrén az illatos habot, fejét hátrahajtva élvezte a testén végigcsorgó vizet. Reszketett a felajzottságtól… talán már mögötte áll az iszonyú sziluett…
Ebben a pillanatban tényleg hallott valamit. Hátába tekintet fúródott, mint ajtónyitás jeges huzata. Sapphire félig megfordult, kinyitotta a szemét… fehér neonfény, vízcseppek káprázó prizmája… nem volt ott senki, hogy is lett volna ott bárki, ez a valóság, nem pedig film…
Ő viszont elveszítette egyensúlyát, lába megcsúszott, talán épp a tusfürdőn. Ezt még szinte nyugodtan konstatálta, mintha kívülről szemlélte volna magát. Nagyon lassúnak érezte a mozdulatot, amellyel kinyújtotta kezét, hogy megkapaszkodjon. A hulló vízcseppek apró, tökéletes gyöngyökként függtek a levegőben, ezt a képet egész biztosan nem a filmből vette, legalábbis nem ebből a filmből – de a zuhanyfüggönyt rögzítő karikák sorozatos elpattanásának zajából ítélve legalább a függöny pontosan úgy szakadt le a súlya alatt, ahogy kellett.
Koponyájának roppanását, ahogy fejét a csempébe verte, már nem is hallotta. Agya előbb kiloccsant, semhogy átfuthatott volna rajta: az ő testét sem érte egyetlen késszúrás sem.
– Mi baja lehet? – szipogott Opal az ágy előtt kuporogva. Claire mellette guggolt, átölelte, haját puszilgatta, de a macskán ő sem tudott segíteni. Tip az ágy alatt gubbasztott, időnként szárazon öklendezett és fel-felnyávogott, különös, idegborzoló hangon.
Dewitt sietett be egy tálka tejjel. – Ha a gyomrával van baj, ez talán segít.
Opal óvatosan átvette a tálkát, félig betolta az ágy alá. Tip megszagolta, de nem lefetyelt bele; visszahúzódott a sötétbe, csak szeme izzott rezes-zölden.
A fürdőszobából csattanás, majd valami fémes robaj hallatszott.
– Mi volt ez? – kapta fel fejét Dewitt, de láthatólag sem a nő, sem a kislány nem hallotta a zajt.
– De hát mit ehetett? – siránkozott Opal.
Claire némán a férfira pillantott. Akár patkányméreg is lehetett, amelyet Dewitt kirakott, majd megfeledkezett róla. Egy motelban nem számítanak háziállatokra.
Meg kell hagyni, rendkívül erős méreg, abból ítélve, hogy milyen gyorsan kifejtette hatását. Claire önkéntelenül eltöprengett, mi szüksége lehet valakinek ilyen brutális vegyszerre… ám ekkor Opal valami olyasmit kérdezett, amitől Claire azonnal megfeledkezett a patkányméregről.
– Hogy lépek fel holnap, ha Tip…
Claire némán tátogott. Opal várakozóan függesztette rá tekintetét. Álla remegett, szája sírásra görbült… de a szeme száraz volt.
– Hm? Anya? Mit csinálunk, ha…
Tényleg, mit? Az emberek nem a gyerekdalokra és popslágerekre kíváncsiak, amelyeket Opal mellesleg tényleg nagyon ügyesen fütyül. Pontosan azt akarják látni, amit azon a netes videón: a fütyülő kislány édesen illegeti magát, őrületbe kergetve a fehér cicát. A dologban nem volt semmi trükk; a jelenet ellenállhatatlansága épp egyszerűségében rejlett. A macskák valamiért érzékenyek a füttyszóra, szinte megbolondulnak tőle; bárki kipróbálhatja, Opal is véletlenül jött rá a születésnapi zsúrján. Az, ahogyan Claire fölismerte a pillanatot, a gyerek és a macska vonzerejének összeadódásában a siker esélyét, valódi menedzseri érzékről tanúskodott. A netes hozzászólók őrjöngtek és gügyögtek gyönyörűségükben. A videón Tip kergén szökell a gyepen, púpozott háttal körültáncolja Opalt, aztán hirtelen felszalad a ruháján, és a kislány ijedségére fittyet hányva – karmai biztosan Opal bőrét is megkarcolták a ruhán keresztül – megül a szalmakalapján. Tébolyultan csillogó szemmel a kamerába pillant, majd ugrik is tovább, hátsó lábával lerúgva a kalapot; Opal szöszhaja pókhálóként úszik a délutáni napfényben. A kegyelemdöfést maga a kislány adja meg: elkacagja magát, majd sietve tovább fütyüli azt a Rihanna-számot. A kézikamera remegése, a gyerekzsivaj, a szomszéd kertben dünnyögő fűnyíró a családi videók otthonosságával, a pillanatszerűség és valóságosság bűbájával ruházza fel a felvételt.
Valóban tökéletes egyveleg – és ami a legfontosabb, a mutatvány élő közönség előtt is bármikor megismételhető. Ismerősi körben már tesztelték a macska előadói képességeit: Tip a leghalványabb jelét sem adta lámpaláznak, valósággal színpadra született. Minden adott az elsöprő debütáláshoz… kivéve, ha…
Kit érdekel Stan Pan nélkül? Ginger, ha Fred nem jött vele? Jerry, aki mindörökre lerázta Tomot?
Tip ismét köhögött, habos nyálat eresztve a szőnyegre.
Claire gépiesen magához ölelte Opalt, újabb puszit nyomva a feje búbjára. Így érezhetett Napóleon is. Egyik pillanatban visz a flow, tiéd a világ, amit csak elképzelsz, csillámporfelhőben realizálódik – aztán bumm, beüt Sztálingrád. Vagy az Hitler volt? Mindegy, számítanom kellett volna rá. Ez megint a Rák kontra Oroszlán ügy. Sohasem szabadna megfeledkeznem a Holdról…
– Hívok állatorvost – mondta Dewitt.
Claire fejében mintha villany gyúlt volna. Hát persze! Hogy is nem gondoltam rá! Az állatorvos! Eleresztette a mostanra szinte természetellenesen lehiggadt, üres tekintetű Opalt, és mobilja után kezdett kotorászni.
– Várjon, hozom a telefonkönyvet. – Azzal a férfi már ki is fordult a szobából.
Átsietett az irodába. Az elnyűtt Arany Oldalak a pulton hevert, ahol hagyta, az Önmagunk felszabadítása 12 lépésben mellett. Felkapta, és már indult volna vissza, amikor pillantása a helyiség hátuljából nyíló takarítószeres szekrényre esett.
Dewitt nagyot nyelt. Most más dolga van. Mégsem bírta megállni. Különben is szüksége lesz valamire, ami megnyugtatja, ha ki akarja bírni ezt az estét, ezt a buta, viszketeg tehenet meg a hideg tekintetű kislányt, aki számára önmagán meg azon az öklendező dögön kívül mintha senki és semmi nem létezne a világon. Dewitt egyedül a fanyar humorú, hetyke cicijű nagyobbik lányt találta szimpatikusnak. Tényleg, vajon hol lehet?
Letette a telefonkönyvet, a pultot megkerülve elővette a kulcsokat. Tompán megdördült az ég; a vihar már távolodott. Dewitt idegesen hátrafordult, de persze egyedül volt az irodában.
A szekrényajtó élesen nyikordult. Lámpafény négyszöge hullt a benn porosodó titkokra.
Pár partvison és tisztítószeres flakonon kívül nem volt más a szekrényben, csak egymásra pakolt kartondobozok. Dewitt rövid habozás után elővette, a pultra tette az egyiket. Óvatosan kinyitotta; ahogy benyúlt, tömött, bársonyos bundát tapintott. Sóhajtott, a doboz fenekére nyúlt, és a fa talapzatnál fogva kiemelte az állatot.
Gyönyörű patkány volt, termetre akár egy kisebb macska. Rózsásszürke farka poros gilisztaként kígyózott, nyitott szája megmutatta a sárgán meredező metszőfogakat. Üvegszeme bután csillogott a lámpafényben.
Dewitt belenézett ezekbe a szemekbe – és megszűnt számára az idő.
Erdei Lilla 1987-ben született Szegeden. BA-diplomáját a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, filmelmélet és filmtörténet minorral szerezte; mesterszakos tanulmányait vizuális kultúratudomány szakon, filmtudomány specializációval folytatja. Az irodalom mellett a film vonzza elsősorban, gyerekkori rendezői ambíciói mellé idővel elméleti érdeklődés társult. Irodalmi művei a Stádium Kiadó antológiáiban (Vesztőhely és menedék, 2002; Új Átlók évkönyve, 2007; Toronyzene. Átlók – Új Átlók – Reneszánsz, 2008), egyéb antológiákban (Az év novellái 2009, Magyar Napló; Szegedtől Szegedig Antológia 2011, Bába Kiadó, Szeged effekt 2., Areión Könyvek, 2012), ezenkívül a Hitel, a Magyar Napló és az Új Könyvpiac folyóiratokban jelentek meg. Önálló kötetei: A halálművész (2003, Stádium Kiadó), A Nap gleccserei (2007, Stádium Kiadó), A vendég (2008, Stádium Kiadó), Veszélyes helyek (2009, Stádium Kiadó). Versekkel ez utóbbi kötetében jelentkezett először. Témái szerteágazóak, de általában a lélek szélsőségei érdeklik. Nem annyira a dolgok önmagukban, inkább az árnyékok, amelyeket a dolgok vetnek. A sötétség, a kétely és a téboly penetrációja, a dolgok rendje elleni tettleges vagy gondolati lázadás – és mindaz, ami ebben az attitűdben igenis költői és kifacsartan szép lehet. – Vagy nem.
A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Parafrázis egy: A vadász; Tökéletesen hamis; Álom; Kimaradt jelenetek