Erdei Lilla
Álom
Visszatérő, mondhatni. Sokadszorra járok itt. Hiába próbálom megfejteni, mi vonz, mi láncol ehhez a helyhez. Hol földnyelv, hol rendes sziget; hol a legteljesebb nyár perzseli, hol már a bágyadt koraősz. Forró, napizzó kékek és zöldek tobzódása. A lejtősen épült város utcái zegzugos mediterrán sikátorok; épületei azonban zömökek, lengyel vagy cseh óvárost idéző módon középkoriasak. A városközpontban álló, felújítás miatt körülállványozott templom inkább tűnik erődítménynek, semmint Isten házának. Bár figyelembe véve, milyen zord, harcias istenségről van szó, talán éppen a román stílus volt a hozzá legjobban illő.
Az államforma diktatúra. A felületes szemlélő nem venné észre; nincsenek rikító jelképek, felvonulások, nyilvános kivégzések; de azért diktatúra van. A vezér személyes jóbarátom. Talán az hozott össze minket, hogy ő sem helybéli. Eredetileg művészettörténettel, Atlantisz rejtélyéhez hasonló legendák boncolgatásával, régiséggyűjtéssel és más effélével foglalkozott. Ide is egyetemi tanulmányutat leszervezni jött, aztán azon kapta magát, hogy átvette az uralmat a szigeten. Nem került erőfeszítésébe, és később sem lázadtak ellene soha. Mégis örökké idegen lesz az emberek között, akik hódolnak előtte és engedelmeskednek neki.
Az én szívem legtitkosabb magva is idegen, de ettől függetlenül úgy jövök-megyek, mintha itt születtem volna. A fülledt, bíbor-zöld éjszakában tismétől vagy spraliktól részegen botorkálva is pontosan tudom, hol törik meg a meredek sikátort váratlan lépcsőfokok. Ismerem a sziget legmagasabb pontjáról látható női arcot, amelyet a vörösarany dombok rajzolnak ki; és tölgyerdő övezte sziklás öbölpartokon szeretkezem.
A vihart már régóta jósolták. Senki nem tűnik meglepettnek, szinte bagatellizálják a dolgot, úgy gyülekeznek rá, mint holmi látványosságra. Vásári nyüzsgés, kisebbfajta karnevál hömpölygi be a macskaköves utcákat, még néhány petárdát és tűzijátékot is elsütnek… de aztán, valami mélyen kódolt fatalista áhítat hatására, hamar elcsendesedik a város.
A vezér szórakozott mozdulattal hessenti el a hozzátörleszkedő kurvát. A mellvédnek dőlve bámulunk fölfelé; egészen beleszédülök. Először a napfény színe változik meg. Laposan vetülő beteg tűzfény, mely élessége ellenére alig rajzol árnyékokat, talán mert nem csupán egyetlen irányból reflektoroz ránk. Szinte fellélegzünk, amikor végre elhal ez az iszonyatos ragyogás, és a kénsárga ég beborul. A levegőben sötétség terjed szét, míg már a tömören vonuló vasszürke viharfelhők tűnnek legvilágosabbnak. Mintha nem is vihar volna, hanem a vihar fotónegatívja. A villámok néma vakufényében a szobrok, a kőfalak csontfehéren merednek.
Egyre több villám vág a dombokba; tarlók, szőlők parázslanak, körbefutó tűz fogja gyűrűbe a várost. Nem is villámok ezek, meteorbecsapódásnak tűnnek inkább, vagy biblikus tűzgolyók záporának. A levegő túlhevült, ózonszagú; alig bírok lélegezni, karomon fölmered a szőr.
Még mindig csönd van. Még mindig nem menekülünk.
Hirtelen minden eddiginél hatalmasabb tűzgolyó érkezik sivítva; hogy szemmel követhessük, meg kell fordulnunk, mert mögénk tart, zuhanásának vörösen fénylő íve a városmagot célozza. Épp a körülállványozott templomba csapódik; a torony vakító-siketítő robbanásban omlik le, akár a Tarot tizenhatos lapjának rajzán.
Ők mindig tudták, hogy ez fog történni, mondja a vezér, mintha csak hangosan gondolkodna. Máskülönben hogyan lehetnének olyan jó boraik és párlataik? Hogyan tudnának ennyire kétségbeesetten hányaveti módon élni? Hogyan lennének képesek ilyen könnyedséggel befogadni a hozzánk hasonló vándorokat? Ez a nép ősidőktől fogva az elkerülhetetlen bukás tudatában él.
Én azért mégis sírva ébredtem.
Erdei Lilla 1987-ben született Szegeden. BA-diplomáját a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, filmelmélet és filmtörténet minorral szerezte; mesterszakos tanulmányait vizuális kultúratudomány szakon, filmtudomány specializációval folytatja. Az irodalom mellett a film vonzza elsősorban, gyerekkori rendezői ambíciói mellé idővel elméleti érdeklődés társult. Irodalmi művei a Stádium Kiadó antológiáiban (Vesztőhely és menedék, 2002; Új Átlók évkönyve, 2007; Toronyzene. Átlók – Új Átlók – Reneszánsz, 2008), egyéb antológiákban (Az év novellái 2009, Magyar Napló; Szegedtől Szegedig Antológia 2011, Bába Kiadó), ezenkívül a Hitel, a Magyar Napló és az Új Könyvpiac folyóiratokban jelentek meg. Önálló kötetei: A halálművész (2003, Stádium Kiadó), A Nap gleccserei (2007, Stádium Kiadó), A vendég (2008, Stádium Kiadó), Veszélyes helyek (2009, Stádium Kiadó). Versekkel ez utóbbi kötetében jelentkezett először. Témái szerteágazóak, de általában a lélek szélsőségei érdeklik. Nem annyira a dolgok önmagukban, inkább az árnyékok, amelyeket a dolgok vetnek. A sötétség, a kétely és a téboly penetrációja, a dolgok rendje elleni tettleges vagy gondolati lázadás – és mindaz, ami ebben az attitűdben igenis költői és kifacsartan szép lehet. – Vagy nem.Korábban a SzegediLapon: Kimaradt jelenetek