Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dinók Zoltán

Kőművesből könyvtáros

A kőműves segéd kicsit elfáradt. Leült egy kőtömbre. Szusszant egyet, aztán felkelt és ismét dolgozni kezdett. A szemetet söpörte, s véletlenül egy arra járó ember lábára tolta a koszt.

– Na de Uram! Hogy képzeli?

– Miért nem megy odébb? Nem látja, hogy itt dolgozunk?

– Semmi baj! – váltott hangnemet a férfi

– Fura alak maga!

– Író vagyok!

– Komolyan? Tényleg? – kérdezte szívdobogósan a kőműves segéd.

– Igen. Miért lepődik meg ezen annyira?

– Mert én is az vagyok!

– Maga?

– Igen. Bár kőműves segédként keresem a kenyerem…

A másik író elgondolkodott. Úgy gondolta, munka után meghívja egy pohár sörre a kollégát.

– Meddig dolgozik?

– Már csak egy félóra van hátra!

– Jó, megvárom!

– Megvárja?

– Igen. Egy sörre meg akarom hívni. Addig álldogálok az utca túloldalán.

– Köszönöm! – mondta meghatottan a segéd.

Ahogy a munkavezető kijelentette, hogy vége a munkának és mehetnek haza, a kőműves segéd az íróhoz sietett, kezét nyújtotta:

– Farkas Pál!

– Dénes Ernő! Jöjjön, igyunk meg itt valahol egy-egy pohár sört!

Pál elbúcsúzott a munkatársaitól, s új barátjával beültek a legközelebbi presszóba. Ernő két csapolt sört kért. Ahogy meghozta a pincér, máris a lényegre tért:

– De hát hogyhogy ilyen munkát végez?

– Milyet kéne végeznem? Nincs sok iskolám.

– És valóban író?

– Persze! Idáig két könyvem jelent meg. Két kisregény.

– Gratulálok! Azt mondta, Farkas Pál a neve, ugye?

− Igen.

A szerkesztő izgalomba jött.

− Hiszen én olvastam öntől! Kiválónak tartom. Gratulálok, szívből gratulálok!

– Nincs miért – szerénykedett a fülig piros kőműves segéd.

– Én a városi lap szerkesztőségében dolgozom.

– Hát akkor nekem irigyelnem kellene magát!

Ernő legyintett.

– Nem kemény fizikai munka, az biztos, de vannak hátrányai.

– Tulajdonképpen én világéletemben álomvilágban éltem, az kielégítette. Nem vágytam tanulni, nem vágytam karrierre. Majd megmutatom magának a két regényemet. És maga? Miket ír? Vagy csak szerkesztő?

– Nem, én novellák mellett verseket írok.

– Én azt nem tudok!

Ernő nevetett, majdnem félrenyelte a sört.

– Mi ezen olyan vicces?

– Semmi, ne haragudjon! A hangsúlya, az arckifejezése mulattatott csupán.

Pál egy sort hallgatott.

– Maga házas? – kérdezte aztán.

– Igen. És két gyerekem van.

– Én egyedül vagyok. Egyedül tengetem az életem.

– Miért nem próbál megismerkedni egy nővel?

– Azt nem mondtam, hogy nem merek egy lányt megszólítani. Merek és szoktam is. Sikereim is vannak. Csak állandó barátnőm nincsen.

– Értem. Akkor még bizonyos szempontból irigylésre méltó is. De, ugye, nem éhezik?

– Nem! Erről szó sincs! Nem élek luxusban, de az emberek szeretnek. Sokan tudják, hogy írok és könyvem van. Szóval nem a kenyérkereső munkám miatt szeretnek! Habár az se lebecsülendő dolog.

– Én szívesen segítek önnek! –  mondta a szerkesztő és átnyújtotta a névjegykártyáját.

– Köszönöm! –  vette el meghatottan Pál.

– Nem akarna esetleg kulturális területen dolgozni? – érdeklődött Dénes Ernő.

– Őszintén szólva, nem. De hát ismeri a régi írók életét. Rengetegen végeztek hozzám hasonló munkát.

Ernő elgondolkodott.

– Az más világ volt. Nem élhet úgy és nem élhet folyton álomvilágban sem.

– De hiszen annyi végzettségem sincs, hogy akár csak raktáros legyek a könyvtárban!

– Én mégis segítek magának egy ilyen helyen elhelyezkedni. A szíve mélyén biztosan nem lenne ellenére... Van egy ismerősöm, aki könyvtáros.

– Nem, ezt nem várhatom el!

– Na, figyeljen ide. Ennyit írói kötelességem megtenni!

Pál szíve hevesebben dobogott.

– Nagyon köszönöm! Ha el tudná intézni… - s itt elakadt a szava.

– El fogom intézni – szögezte le Dénes Ernő. − Mostantól kezdve barátok vagyunk.

Kezet fogtak.

–  Mennem kell, a feleségem otthon már biztosan vár. Egyébként ír valamit?

– Persze. Egy novellán dolgozom.

– Hát, sok sikert!

Kiballagtak a presszóból, és Ernő még egyszer kezet fogott a már baráttá vált Pállal, végül annyit mondott:

– A könyvtárat elintézem! Ahogy ígértem.

Pál zavarában a földet nézte, kis időbe telt, míg összeszedte magát s még egyszer meg tudta köszönni a szerkesztő jóságát, figyelmét. Elváltak útjaik, s mind a ketten boldogan tértek haza. 

 

dz.jpgDinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.

A szerző írása korábban a SzegediLapon: Béla szentestéjeLátogatás az albérletbenZoli és a matektanár;  A hajléktalan és a HamletAz árvaBosszú törött nyakú kakassalNehéz szülésVégül az anya szégyenkezikA randevúMózes, a munkanélküliA zongoradarab