Dinók Zoltán
Kőművesből könyvtáros
A kőműves segéd kicsit elfáradt. Leült egy kőtömbre. Szusszant egyet, aztán felkelt és ismét dolgozni kezdett. A szemetet söpörte, s véletlenül egy arra járó ember lábára tolta a koszt.
– Na de Uram! Hogy képzeli?
– Miért nem megy odébb? Nem látja, hogy itt dolgozunk?
– Semmi baj! – váltott hangnemet a férfi
– Fura alak maga!
– Író vagyok!
– Komolyan? Tényleg? – kérdezte szívdobogósan a kőműves segéd.
– Igen. Miért lepődik meg ezen annyira?
– Mert én is az vagyok!
– Maga?
– Igen. Bár kőműves segédként keresem a kenyerem…
A másik író elgondolkodott. Úgy gondolta, munka után meghívja egy pohár sörre a kollégát.
– Meddig dolgozik?
– Már csak egy félóra van hátra!
– Jó, megvárom!
– Megvárja?
– Igen. Egy sörre meg akarom hívni. Addig álldogálok az utca túloldalán.
– Köszönöm! – mondta meghatottan a segéd.
Ahogy a munkavezető kijelentette, hogy vége a munkának és mehetnek haza, a kőműves segéd az íróhoz sietett, kezét nyújtotta:
– Farkas Pál!
– Dénes Ernő! Jöjjön, igyunk meg itt valahol egy-egy pohár sört!
Pál elbúcsúzott a munkatársaitól, s új barátjával beültek a legközelebbi presszóba. Ernő két csapolt sört kért. Ahogy meghozta a pincér, máris a lényegre tért:
– De hát hogyhogy ilyen munkát végez?
– Milyet kéne végeznem? Nincs sok iskolám.
– És valóban író?
– Persze! Idáig két könyvem jelent meg. Két kisregény.
– Gratulálok! Azt mondta, Farkas Pál a neve, ugye?
− Igen.
A szerkesztő izgalomba jött.
− Hiszen én olvastam öntől! Kiválónak tartom. Gratulálok, szívből gratulálok!
– Nincs miért – szerénykedett a fülig piros kőműves segéd.
– Én a városi lap szerkesztőségében dolgozom.
– Hát akkor nekem irigyelnem kellene magát!
Ernő legyintett.
– Nem kemény fizikai munka, az biztos, de vannak hátrányai.
– Tulajdonképpen én világéletemben álomvilágban éltem, az kielégítette. Nem vágytam tanulni, nem vágytam karrierre. Majd megmutatom magának a két regényemet. És maga? Miket ír? Vagy csak szerkesztő?
– Nem, én novellák mellett verseket írok.
– Én azt nem tudok!
Ernő nevetett, majdnem félrenyelte a sört.
– Mi ezen olyan vicces?
– Semmi, ne haragudjon! A hangsúlya, az arckifejezése mulattatott csupán.
Pál egy sort hallgatott.
– Maga házas? – kérdezte aztán.
– Igen. És két gyerekem van.
– Én egyedül vagyok. Egyedül tengetem az életem.
– Miért nem próbál megismerkedni egy nővel?
– Azt nem mondtam, hogy nem merek egy lányt megszólítani. Merek és szoktam is. Sikereim is vannak. Csak állandó barátnőm nincsen.
– Értem. Akkor még bizonyos szempontból irigylésre méltó is. De, ugye, nem éhezik?
– Nem! Erről szó sincs! Nem élek luxusban, de az emberek szeretnek. Sokan tudják, hogy írok és könyvem van. Szóval nem a kenyérkereső munkám miatt szeretnek! Habár az se lebecsülendő dolog.
– Én szívesen segítek önnek! – mondta a szerkesztő és átnyújtotta a névjegykártyáját.
– Köszönöm! – vette el meghatottan Pál.
– Nem akarna esetleg kulturális területen dolgozni? – érdeklődött Dénes Ernő.
– Őszintén szólva, nem. De hát ismeri a régi írók életét. Rengetegen végeztek hozzám hasonló munkát.
Ernő elgondolkodott.
– Az más világ volt. Nem élhet úgy és nem élhet folyton álomvilágban sem.
– De hiszen annyi végzettségem sincs, hogy akár csak raktáros legyek a könyvtárban!
– Én mégis segítek magának egy ilyen helyen elhelyezkedni. A szíve mélyén biztosan nem lenne ellenére... Van egy ismerősöm, aki könyvtáros.
– Nem, ezt nem várhatom el!
– Na, figyeljen ide. Ennyit írói kötelességem megtenni!
Pál szíve hevesebben dobogott.
– Nagyon köszönöm! Ha el tudná intézni… - s itt elakadt a szava.
– El fogom intézni – szögezte le Dénes Ernő. − Mostantól kezdve barátok vagyunk.
Kezet fogtak.
– Mennem kell, a feleségem otthon már biztosan vár. Egyébként ír valamit?
– Persze. Egy novellán dolgozom.
– Hát, sok sikert!
Kiballagtak a presszóból, és Ernő még egyszer kezet fogott a már baráttá vált Pállal, végül annyit mondott:
– A könyvtárat elintézem! Ahogy ígértem.
Pál zavarában a földet nézte, kis időbe telt, míg összeszedte magát s még egyszer meg tudta köszönni a szerkesztő jóságát, figyelmét. Elváltak útjaik, s mind a ketten boldogan tértek haza.
Dinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Béla szentestéje; Látogatás az albérletben; Zoli és a matektanár; A hajléktalan és a Hamlet; Az árva; Bosszú törött nyakú kakassal; Nehéz szülés; Végül az anya szégyenkezik; A randevú; Mózes, a munkanélküli; A zongoradarab