Deák-Takács Szilvia
Kucsma a diószekrényben
Két, majdnem összeérő váll között látom meg, annyi ideje nem láttam ilyet, amennyi ideje elhatároztam, hogy lesz sajátom. Saját diófa szekrényem, épp ilyen erős, ilyen nyikorgós ajtajú, belső oldalán tükörrel, félgömblábakon fog állni – és saját kucsmám.
A napra nem, de arra emlékszem, ahogy elcsenjük a dédi szekrényéből, és kisködmönöst játszunk vele. Göndör-gyapjas báránybőrből készült, csúcsos teteje miatt nem férünk át az ajtón, ha a tesóm a vállára vesz, miután megszerezzük – már ha elég jól fedezem, amíg kiveszi a nagyszekrényből. Fejembe húzom, de folyton becsúszik az arcomba, túl nagy gyerekfejre, s túl meleg.
Akkor jut eszembe ez, amikor épp nagyon vágynék melegre, arra, hogy legyen kitől elcsenni, hogy elférjek vállon, valakién, csússzon az arcomba az a kucsma.
Nem tudom levenni tekintetem a nagyon idős bácsiról, aki velem szemben áll, ki-kivillan a kissé imbolygó vállak közül, úgy helyezkedem, hogy mindig rálássak. Nem hideg a december, de ő viseli, énekli a tebenned bíztunk eleitől fogvát, néha én is belemotyogok, tudom a szöveget, más az oka a zavaromnak, azt hittem, ehhez hasonló már csak a Kincskereső borítóján van, bár a dédié csúcsosabb volt.
Nagyon kedves az arca és nagyon sima, kitartóan néz vissza, láthatóan úgy imbolyog, hogy kedvemre figyelhessem. Temetésen énekelünk, énekelhetnénk templomban is, de itt most temetés, egy másik tiszta arcú öregé. Különös, hogy mennyire figyelem egy ideje az arcokat, az idősek arca érdekel, az utcán, templomban, temetésen, ünnepi asztal körül, sepregetés közben, bárhol.
Asszonyok és férfiak kapaszkodnak egymásba, támogatják egymást, összeér a válluk, vagy kicsit épphogy nem, egyik lábról másikra állva, a másik fázása miatt aggódva, a ’ki megy el előbb’ kérdésen gondolkodva, tiszta arcukon a hidegtől vagy ettől a gondolattól nedvesség fut le.
Holnap szenteste. Eddig nem így gondoltam rá, mint most, ezen a lehetetlenül decemberi ünnep elő-napon, valakinek a temetésén, aki épp így támogatott, még hajlott háttal is, épp így aggódott, így állt egyik lábról a másikra, így énekelt, ilyen tiszta arcú volt.
Imbolygok, hozzá akarok érni valaki vállához, lássanak mögülem is, de az ne látsszon, hogy épp képzelem, becsúszik a homlokomba a gyapjas sapkám, van tükrös ajtóm, minden épp olyan, mint akkor, talán csak a szekrény talpa más.
Deák-Takács Szilvia 1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek valamint az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011) jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben és A Vörös Postakocsiban. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója. A HogyÖt, a Hunlandia és a Miskolc KapuCíner című antológiák szerzője. 2008-tól a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott.Korábban a SzegediLapban: Bogár a málnában