Deák-Takács Szilvia
Csillagzsák
Kiabálhatsz utánam, amilyen gyorsan csak tudok, irányt változtatok, eltakarjon a nagy kanyar, az ívben kicsit lelassítok, nem bírok gyorsan, de szinte menekülök. Folyton kérdezel: hol a lóca, a festett láda, a sámli, folyton leülnél, hogy mondhasd, miért utasítottam vissza azt a horgas embert, miért nem jó nekem, ahogy beszél; elhallgatom előtted, hogy őrjítő, ahogy bizonyos hangok ejtésekor beszívja az alsó ajkát és megcsillan rajta egy csepp nyál, mindezeket sosem vetted észre, semmi ehhez foghatót, ami oly fontos, a körme színét például, fehér csillagok látszanak rajta, pöttyök, de csillagnak látom, sosem nő le, eltüntethetetlen.
Lécekből készített teniszütőt, téglalap alakút, egy szitát szögezett rá; mindenben rendellenes volt, lehetett gyűlölni vagy rajongani érte.
Tiszafák nőttek az udvaron, azt mondta, közönséges tiszafa, vitatkoztam, hogy lenne közönséges, nagyon is különleges – kinevetett, hogy ez annyit tesz, nem nagy magvú például. Közönséges volt a nevetése.
Kétlaki voltam, a nyári kisházban töltöttem az időt a gyerekekkel, alig idősebb közöttük, sok kacat volt ott, ide hordták az utca lakóházaiban már felesleges holmit, bazárost játszottunk, levelekkel pénzérmét, hangmélyítéssel kort helyettesítettünk. Homokból tortát emeltünk, rá szinteket, papírból tekertünk nyomózsákot, megtépkedve a végét csillag alakban nyomtuk a bogyók levével színezett sarat a homoktortára.
Akkor még nem kérdezgettél, azt hittem, nem érdekellek, félrevonultam. Amikor beesteledett, vizet mertem, lelakatoltam a kisházat; hogy is hihettem, hogy nem figyelsz – épp úgy nyomod ma is a csillagzsákot az ünnepi torta fölött.

A szerző írásai korábban a SzegediLapban: Kucsma a diószekrényben; Bogár a málnában