Botz Domonkos
Thaiföld – a mosoly országa
II. rész
Hiszek az álmokban, a reinkarnációban, elfogadom a paranormális jelenségek létezését, egyszóval hiszek a természetfelettiben. Ezek voltak az első gondolataim, amikor kiszálltam a Chang Klan roadon, a szállodám előtt. A repülőtértől idáig megtett út olyan volt, mintha már ezerszer megjártam volna. Ismerős volt minden utca, minden ház; és az elhaladó emberek is, mintha csak az ismerőseim lettek volna. Nem volt sok időm elmerengeni a dolgok jelentésén, vagy jelentőségén. Reggel volt, párás meleg és a naptár decembert mutatott. Percekkel később már a szobámhoz tartozó teraszon álltam és előttem Chiang Mai, vagy, ahogy nevezik „észak rózsája” bontogatta szirmait.
Maga a város 700 éves múltra tekint vissza. Még ma is láthatóak a falak és a vizesárkok, melyek az ősi városrészt körülveszik. A Buddhizmus iránt érdeklődőket közel háromszáz wat várja, melyek közül a legismertebb a Wat Chiang Man. Itt látható az ezer éves Kristály Buddha, valamint egy nyolcszáz éves, márványból faragott Buddha szobor. Chiang Maitól egy kanyargós út vezet fel a hegytetőn álló Wat Prathat Doi Suthephez, mely egy Buddha-ereklyét őriz. Innen hat kilométernyire, egy komolyabb légzésgyakorlatot követően jutunk el a Meo törzs falujába. Az itteniek számára valamikor az ópium termesztése jelentette a megélhetést, mára azonban a turizmus vette át ennek a helyét. A határ mentén élő, valamikor még Tibetből és Dél-Kínából áttelepült hegyi törzsek – úgymint a yao, karen, marabi, vagy lesuk és még sorolhatnám – mezőgazdasággal foglalkoznak. Talán mondanom sem kell, ebben a máktermesztés is jelentős szerepet játszik. Egy félnapos kirándulás betekintést enged Chiang Mai kézműiparába. A Fafaragó Központban munka közben tekinthetjük meg a mestereket, akik ezt a címet valóban kiérdemelték. A finom eleganciával bíró, zömében tikfából készült legegyszerűbb kis szobroktól kezdve a szobabútorokig, itt minden komoly művészi értékkel bír. Másutt ősi technológiával készülnek a fényes, jáde színű kerámiák, de meg kell említeni a Bo Sang faluban készülő lakkozott kartonernyőket is. Itt pár bath ellenében kérésünkre pillanatokon belül bármit rápingálnak a kalapunkra, vagy a pólóinkra. Az egésznapi jövés-menés után érdemes egyet ejtőzni valamelyik hangulatos étteremben, ahol megkóstolhatjuk a jellegzetes északi konyha remekeit. Szinte szégyellem bevallani, de míg a buddhista szerzetesek naponta kétszer esznek, addig én végig kóstolgattam a napot. A piacon egy tál kagylós tojás, később az utcai árusnál egy adag frissen sütött, erősen fűszerezett, kissé csípős „naem” kolbász, majd a grillezett csirkefalatok, no, és köretként a sok-sok gyümölcs. Szóval: itt nem lehet éhen halni. A vacsora végeztével érdemes végigsétálni a Chang Klan roadon, ahol az éjszakai bazár kínálatában szinte minden megtalálható, kezdve az ezüst ékszerektől a ruházati termékekig, vagy éppen a hegyi törzsek által készített kézműipari remekektől a hamisított dévédékig. A város megtekintése után irány a híres-hírhedt Aranyháromszög!
Karen falu
Chiang Maitól déli irányban 112 kilométerre, Pang La falu mellett található egy elefántidomító központ. Itt napjában többször tartanak bemutatókat, megtekinthető az elefántfürdetés, valamint lehetőség van a vállalkozó kedvűek számára egy rövid utazásra, amit elefántháton tehetnek meg a hepehupás hegyi utakon. A távolban, a fák közül felszálló füst valamely hegyi törzs jelenlétére utal. Egésznapos kirándulást is tehetünk a nevezetes aranyháromszögbe. Ezt célszerű szervezetten, minibuszt, vagy gépkocsit – vezetővel együtt – bérelve megtenni, már csak a biztonság okáért is.
Chiang Maiból kiindulva 182 kilométer megtétele után érjük el az északi tartomány fővárosát Chiang Rait, amelyet 1262-ben alapítottak, és ma a hegyi túrák szerelmeseinek kedvenc kiindulási helye. Innen még további 50 kilométert kell megtenni a Mekong mentén fekvő Chiang Saen faluig, ahol érdemes egy laza, friss tengerivherkenytyűkből összeállított menüvel lenyugtatni követelődző gyomrunkat, és már csak 9 kilométert kell leküzdenünk, hogy elérjük a Mekong és a Sob Ruak folyók találkozásánál fekvő Aranyháromszöget, a thaiföldi, burmai és laoszi határt. Az „Üdvözöljük az Aranyháromszögben!” feliratú táblától alig 100 méterre egy kis templom maradványa áll, ahol hálát adhatunk Buddhának, hogy épségben tettük meg az utat. Itt, nem messze a burmai határtól, él a karen törzs paudaun csoportja. Asszonyaik rézkarikák sokaságát viselik a nyakukon, innen kapták nevüket: „hosszúnyakú kerenok”. Érdemes betérni a faluba, ahol magas cölöplábakon álló, pálmalevelekkel fedett kunyhóikat tekinthetjük meg, és néhány bath erejéig még fényképeket is készíthetünk róluk. Bár a nyugati világ kultúrája (és főleg civilizációja) már ezt a vidéket sem kíméli, a törzsek azért megőrizték tradícióikat, szertartásaikat, melyek egyben az összetartozást és a közösség erejét is jelentik. A thaiföldi hétköznapok párás tengelyében a buddhizmus áll, amely egyszersmind az ország kultúrájának, múltjának és jelenének is maghatározója.
Egy kislány a „hosszúnyakú kerenok” közül
Sajátos optikámtól, elfogultságomtól és vitatható értékrendemtől eltekintve, a magamból kierőszakolt objektivitás lencséjén keresztül is mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az országot, melyet Isten adományának is tekinthetünk, legalábbis a maga természetrajzát tekintve.
A fotókat a szerző készítette
Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg.
A szerző írása korábban a Szegedilapon: Thaiföld –a mosoly országa. I. rész; Hirtelen felindulásbó; Három vers; Vers Pilinszky János emlékére