Botz Domonkos
Las Vegas
Talán csak felfokozott kalandvágyam és eddig felszín alatt rejtőzködő mazochizmusom adhat némi magyarázatot arra, hogy Budapestről kiindulva, egy New York-i átszállás közbeiktatásával meg sem álltam Las Vegasig – és ezzel még nem volt vége a dolognak. Ezután jött a gépkocsi-bérlés, a térkép tanulmányozása, az ismeretlen, éjszakai város, és amiről még nem tettem említést: a kilencórányi időeltolódás, ami komolyan megterheli a szervezetet. A ház, amit erre az időre béreltem, a Paradise Village wayen állott.
Las Vegas
Másnap reggel, a szállásomtól alig pár percre lévő Tropicana avenuera fordultam, majd egyenesen haladtam a szórakoztatóipar központját jelentő Strip felé. A gépkocsi nyitva hagyott ablakain keresztül éreztem a Mojave sivatag irányából érkező forró szelet, majd a kereszteződéshez közeledve már messziről feltűnt a Hotel Excalibur jóindulattal meseszerűnek mondható soktornyos, valójában csiricsáré épülete. A helyi giccsparádé ezzel az épülettel köszöntött rám. A sarkon álló MGM Grand Hotel szomszédságában leparkoltam. Maga az épület közel 5000 (!) ember számára biztosít szállást, teljes ellátást több mint 2500 szobájával, lakosztályaival. Nem messze tőle egy darabka Párizs látható az Eiffel torony másával, francia üzletekkel, majd szállodák tucatjai követik egymást, míg megpillantom a velencei Szent Márk tér mását – természetesen a lagúnákkal együtt. Az út másik oldalán álló szállodák hivalkodóan magas homlokát már fényesre suvickolta a reggel, lakóik whiskeyben pácolt garattal rezegtették meg az ablaktáblákat, álmodták tovább az éjszakát. Igazi arcát persze este mutatja meg a város, mely évente 55 milliárd dollárral gazdagítja befektetőit, valamint csak a szerencsejáték és idegenforgalmi üzletága közel 270 ezer embert foglalkoztat. A város lakossága mára meghaladta a 2 milliót. Nevezték már Vegast a szerencsejáték, a szex, vagy a legek városának, de ezen felül is számtalan titulust aggathatnánk rá. Errefelé óvatosan kell bánni az italozással és a könnyelmű ígéretekkel. A város ugyanis a házasulandók Mekkája. Itt akár egy-két órán belül házasságot lehet kötni. Akiknek erre nincs ennyi idejük, azok – bármennyire is furcsa – automatáknál is frigyre léphetnek egymással. A Strip, ez a hosszú utca (nevezzük sugárútnak), olyan, mint egy nagy légypapír, de ezúttal a hártyásszárnyúak helyett, mi, emberek zümmögünk rajta. Ami az utca vonatkozásában mindenképpen figyelemre méltó, az a Hotel Mirage. Itt harminc percenként egy számítógép által vezérelt földrengést, majd az azt követő lávafolyamot tekinthetjük meg, amint lángolva, fröcsögve csorog alá a mesterségesen kialakított sziklákon. Nem messze innen, a Hotel Bellagio gyönyörű épületének szomszédságában van az a szökőkút, melynek számítógép vezérelte, több ezer fúvókájából száz méter magasba lövell a vízsugár, a kísérő zene ritmusához igazodva. Visszafelé a Tropicana avenue irányába haladva a jobb oldalon a new yorki Brooklyn Bridge, majd a szabadságszobor mása tárul elénk. Ezek szomszédságában építették meg a világ egyik legnagyobb hullámvasútját, mely garantáltan átrendezi, gyakorta ki is üríti a gyanútlanul teletöltött bendőket. Miután az egész iparág a középosztályt célozta meg, így az árak viszonylag mindenütt elfogadhatóak; 80-90 dollárért már kapunk szállodai szobát, egy átlagos vacsora 10-20 dollár között mozog.
Egy éjszakai városnézést ajánlott egy helikopteres cég potom 45 dollárért, de én a város fölé magasodó Rio torony bárjának csöppnyi teraszát választottam, ahonnan gyönyörű panoráma tárul az ember elé. Szemlélődésemet egy lengén öltözött „szociális munkás” igyekezett megzavarni. Arasznyi szoknyájának köszönhetően megcsodálhattam hosszú, feszes combjait, parányi topja pedig a plasztikai sebészet remekeinek mélyebb megismeréséhez nyújtott hathatós segítséget. Mielőtt még a bűn szépségének fogságába eshettem volna, visszatértem a bárpulthoz, és egy újabb koktél segítségével próbáltam meg kisimítani összekócolódott gondolataimat. Persze, tudtam, az alkohol semmire sem ad választ, viszont segít elfeledtetni magát a kérdést. Eközben a szállodák alsó szintjein szinte számolatlanul tömték a gépekbe az érméket, tették meg tétjeiket a baccara- és pókerasztaloknál a megrögzött szerencsejátékosok. Működött a nagy amerikai álomgyár. Jócskán elmúlt már éjfél, mire hazaértem. Igaz, itt ez nem számít időnek, de még aznap korán reggel terveztem indulni a Utah állambeli Bryce kanyonhoz. Alig kapcsoltam le az éjjeliszekrényemen álló lámpát, amikor lassan, szinte hangtalanul kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a keretek közét kitöltő fényárban ott állt a csábítás minden kellékét felvonultatva Juanita, a valamikor Mexikóból ideszármazott „szociális munkásom”. Ennyire szétszórt lettem volna? Lehet, hogy hazavittem?
A Bryce kanyon
Reggel – ahogy azt már korábban terveztem –, a 15-ös autóúton észak felé haladva pár napra magára hagytam a várost. Nem aggódtam, hogy mi lesz a lánnyal nélkülem. Várt, hol vörösbe, hol rózsaszínbe forduló szikláival a Bryce kanyon.
Fotók: a szerző
Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg.
A szerző írása korábban a Szegedilapon: A kukkoló; A vadászó Diána...; Isten markában; Thaiföld –a mosoly országa. II. rész; Thaiföld –a mosoly országa. I. rész; Hirtelen felindulásból; Három vers; Vers Pilinszky János emlékére