Botz Domonkos
Hirtelen felindulásból
Szokásos kalóriadús reggelim elfogyasztása közben ébredtem rá, hogy hatvan éves korom dacára – leszámítva a dohányzást –, káros szenvedélyeim nincsenek. Mint törvénytisztelő ember, még csak büntetve sem voltam soha, miközben rengeteg honfitársamat állították már elő, ilyen-olyan okok, „tévedések” miatt, hogy aztán órákkal később visszaadják őket az utcának, ahol korábban begyűjttettek. Lehet, hogy valamiből kimaradtam?
Talán ez adhatta az ötletet, amit még aznap meg is valósítottam.
Arra vonatkozóan, hogy a tömegdemonstrációkon való részvétel előtt érdemes-e bőséges táplálékot magunkhoz venni, vagy sem, nem voltak információim, így biztos, ami biztos alapon igyekeztem eltüntetni annak a hatalmas adag kolbászos rántottának a maradékát, amivel reggelente rendre megörvendeztetem magam. Az utolsó falatokat már öltözködés közben nyeltem le, s közben alig vártam, hogy én is az utcán lehessek.
A parlament környéke csendes volt, semmi nyomát nem lehetett látni a korábbi kordonoknak, a tér sarkán sem gyülekeztek az egyenruhások, de még a szomszédos épületek tetejéről sem filmeztek, ráadásul még egy nyavalyás vízágyút sem láttam sehol. Mindez felkeltette a gyanakvásomat, és még éberebbé tett. Lehet, hogy eljött az én pillanatom? Megálltam az épület előtt, lassan gyülekezni kezdtem. Egyre többen lettem. Érdeklődve figyeltem a körülöttem állókat, a hozzám kísértetiesen hasonló figurákat, akik minden bizonnyal nem jószántukból jöttek ide, tartottak velem, hanem sokkal inkább az elkeseredés, a kiszolgáltatottság és a létbizonytalanság hajtotta őket az utcára. Rendszerető ember lévén, kerülve a slamposságot, zárt alakzatba rendeződtem. Közben a tömegem egyre jobban nőtt, sokasodtunk, iperedtünk Isten gyönyörűségére, és (persze) a haza szolgálatára.
Eközben az épület oldalbejárata elé folyamatosan érkeztek a sokmilliós luxusautók országunk nagyjaival, honatyáinkkal, de jelenlétünkről most nem vettek tudomást, holott két évvel korábban még valamiért nagyon fontosak voltunk. (Arra gondolni sem akarok, hogy csak a voksaink kellettek volna!) Ezért, persze, nem szabad megorrolni rájuk, hiszen minden embernek megvan a maga baja, így nekik is. Igazán nem akarom pártolni őket, nem azért mentem oda, de lássuk be, nem egyszerű egy ország ügyes-bajos dolgaival foglalkozni úgy, hogy közben még ilyen-olyan társaságok igazgatóságának is a tagjai, még akkor is, ha csak szimbolikus jelentőségű a dolog, mint ahogy tiszteletdíj gyanánt kapott párszázezer forint is csupán zsebpénz. Vannak, akik emellett még polgármesterként egy egész falu vagy város gondjait is felvállalják, nem is beszélve a saját részvénytársaságaikról, vállalataikról – s mindezt persze a napi parlamenti munka mellett! Szóval, mindenkinek megvan a maga keresztje, s akadnak, akiknek több is jut.
Farzsebemben ott lapult annak az interpellációnak a szövege, amit derék honatyáinknak szerettem volna felolvasni, megmutatni valamit a mai magyar valóságból, mert az onnan, az épületen belülről minden bizonnyal nem látszik, legalábbis nem jól, nem tisztán – ők pedig az utcára ritkán lépnek.
Valami azonban hirtelen megálljt parancsolt. Úgy éreztem, nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Talán meg sem hallanának az épület büféjében ácsorgó, filléres szendvicseket majszoló honatyáink. Mert ők nem azért vannak ott. Gondolják ők.
Én pedig úgy gondoltam, kivárok. Keresnének ők még minket maguktól. Majd akkor. Akkor kell kifejezésre juttatni a gondolatainkat, az érzéseinket és a megfelelő helyre tenni a voksainkat – már ha lesz még hova tenni…
Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg.