Boldog Zoltán
Szeged fehéren, feketén
Vártam már ezt a havazást, mert talán néhány hétig láthatom, amint a Szent István téri víztornyot körülölelő hótakaró úgy veri vissza a fényt, hogy valami megmagyarázhatatlan glóriát rajzol az Öreg Hölgy sziluettje köré. Télen még a pátoszt is jobban szeretem. Minél nagyobb a hó, annál jobban elérzékenyülök, amikor látom a fehérséget, amelynek nagy részét saját kézzel rajzolom át törtfehérré a hólapáttal. Télen éppen ezért kevésbé bírom az iróniát. Ezért éltem meg nehéz szívvel, amikor a Csongrádi sugárúton a hókotró lapátját az ég felé emelve gázolt át az utat fedő, néhol fél méteres takarón. Gondoltam, ironizál rajtam ez a város: azt mutatja, hogy eltakaríthatná a havat, mégsem teszi. Maradt tehát minden fehér, elakadt néhány autó a Tündér és a Csongrádi kereszteződésében, megtoltam, kedves szavakat kaptam, ilyenkor mindenki barát, még a bunkónak gondolt mercis srác is. Ilyenkor szeretem a pátoszt, bájologtam én is, csillogtam a porhóról visszaverődő neonfénnyel.
Éppen a csillogás közepén voltam: végre tettem valamit a városért – amellett, hogy szorgalmasan hányom a havat, fizetem az adót, szervezem a kultúráját néha, amiért viszonzásul kedvenc helyeimet előbb-utóbb lelakatolják – elhárítottam egy dugót. A sportmercisnek már jó napja lesz, a városnak is egy kicsit jobb. Ekkor azonban két megpakolt teherautó haladt el a sugárúton, platójuk szemérmetlenül megpakolva hóval. Gondoltam, valaki biztosan eltesz egy keveset a nehezebb időkre, vagy esetleg rekordkísérletre készül valamelyik iskola. Kicsit elmosolyodtam, hadd vigyék, bár innen is lehetne nyugodtan, ahol még a hókotrók lapátja is az égnek mered.
A csillogás és az apró mosoly után, sétámat meghosszabbítva, a Széchenyi térre értem. Itt a valóság fogadott feketén, fehéren, bizonyságul arra, hogy ebben a médiában vészterhesnek sulykolt, ám valójában egyszerűen csak természetes téli fehérségben is úgy működik a világ, ahogyan megszoktuk. A hóhányás sem dukál egyformán. Vannak egyenlőbbek. Amikor megláttam a Városháza előtt tisztára kotort parkolókat, megértettem, honnan szállították a teherautók a havat. Kétségtelen: a városatyáknak kell a bitumenfeketére suvickolt parkolóhely. Így válik láthatóvá, hogy a telet és benne a havat mégiscsak könnyedén le lehet győzni. Égnek meredő lapátok ide vagy oda, néhol el lehet tüntetni a mindent és mindenkit egybeolvasztó fehérséget. Csak egy Városháza kell hozzá, néhány benne dolgozó ember, és az a hit, hogy tisztábbak lettünk. Miközben pedig virít körülöttünk a feketeség.
Fotó: Zuzu Petals
Boldog Zoltán 1984-es születésű, kunágotai származású újságíró, kritikus, magyar és történelem szakos középiskolai tanár és bölcsész, a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Az Irodalmi Jelen Online rovatvezető szerkesztője, cikkei többek között a Kalligramban, a Tiszatájban és az Új Forrásban jelentek meg. Jelenleg Szegeden él.