Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bene Zoltán
Október 6.
 
A keszeg szóról általában egy halfajta jut az ember eszébe. Esetleg valamelyik kirívóan sovány ismerőse. Csak elvétve képződik meg a fejünkben a szó hallatán egy település. Pedig Keszeg takaros falu Nógrádban, csinos kastélya van. A környék két fontos kulturális vonatkozásáról is tudunk. A hagyomány szerint Werbőczy uram a közeli Alsópetényben írta Hármaskönyvét, amely esemény emlékét különös, piramisra emlékeztető obeliszk őrzi a falu templomának kertjében. Évszázadok múltán pedig Madách Imre fordult meg többször a vidéken, jelesül éppen Keszegen, ahová Mária nővére házasodott, a kastélyt birtokló Huszár-famíliába; s talán egyik első szerelme is ehhez a faluhoz kapcsolja a költőt.
Keszegen a Huszár-kastély homlokzata ragyog az októberi verőfényben. Restaurálva, szépen. Ha a látogató behatol a lezárt kertbe (nem ritkaság az ilyesmi), láthatja, hogy az épület egésze még mindig romos, felújításra szorul. Hála Istennek, talicskák, malteros vödrök, fándlik hevernek erre-arra. Folyik itt a munka, csak a szombat miatt szünetel, nyilván.
 
keszeg_kastely2.preview.jpg
 
Keszegen, a kastély korhadt ablakkeretin belelesve, az ember elképzelheti a hajdani bálakat. Madách Mária és Huszár József hazatérését esküvőjük után, ahogy egymáskezét fogva beszélgetnek a kárpitozott kanapén. Vagy gondoljuk el az ifjú Madách Imre látogatásait, lába nyomát a porban. Szellemekkel népesül az épület, az udvar. Vagy képzeljünk el konkrétan egy százhetvenhárom évvel korábbi napot, 1839. október 6-át. Madách Imre és Pál ifjak még, nővérük, Mária boldog édesanya, elsőszülött fia, ifjabb Huszár József egy fakarddal csattog, miközben családtagjai körülötte ülnek a keszegi kertben, beszélgetnek, süteményt esznek. Sok-sok kilométerrel délkeletre tőlük bizonyos Damjanich János lovas katona szerb népdalokat dúdol magában Temesváron; nyugatra a keszegi családi idilltől, a nemes Pozsonyban Aulich Lajos, az I. Sándor huszárezred tisztje talán éppen párbajsegédül szegődik egyik társa mellé, s eközben Ernst Poelt kapitány, Ritter von Poeltenberg, a 4. Sándor huszárezred hadnagya káromkodik egy ízeset. Petőfi Sándor már elhagyta a selmecbányai líceumot, s vándorlásai során bizonnyal hallott arról, hogy ama fölforgató Kossuth Lajos az állam kenyerét eszi a budai kaszárnya börtönében, ahol bizonnyal a fülébe szivárog a serény hídépítők munkájának zaja, a serény hídépítők kopácsolása, akik a Stefi gróf akaratát kezdik éppen valóra váltani…
 
kastely.jpg
 
1839 októbere – százhetvenhárom esztendeje. Tíz évvel a gyászos aradi nap előtt.
A keszegi kastély falai vajon tudják-e, hogy egykori úrnőjük későbbi sorsa milyen tragikusan alakult? Tudnak-e arról, hogy megözvegyülvén Balogh Károly dragonyos kapitánnyal lépett frigyre, majd 1849-ben második férjével és első házasságából származó fiával, a tizenöt esztendős Józseffel együtt Marosszlatina mellett román útonállók meggyilkolták? Nagyon valószínű, hogy nem az Avram Iancu-féle népfölkelők közé tartoztak a tettesek – „egyszerű” rablógyilkosok lehettek. El is fogták mind a kilencet, a főkolompost 1851-ben fölakasztották, a többiek karcerban haltak meg.
A tragédia hírét az egyik túlélő, a család szolgája vitte Madách Imrének és testvérének, Pálnak. Anyjuknak, Majthényi Annának azonban nem mondták el, valójában mi történt, vele azt közölték, veje és unokája a harctéren estek el (miért is ne lehetne egy hazugság etikus tett?).
Kisvártatva azonban Madách Pál is elhalálozott: Kossuth hírvivőjeként teljesített szolgálatot, tüdőgyulladást kapott. Belehalt. Néhány nappal az aradi gyalázat előtt.
Imrét három évvel később Rákóczy Jánosnak, Kossuth titkárának bujtatásáért börtönbe zárták.
Addigra az aradi hóhér már bevégezte munkáját, amint a pesti sortüzek is eldördültek. Csönd volt és romlás. Ha betekint az ember a keszegi kastély ablakán, hasonló a látvány: csönd és romlás. Igaz, ezt újjá lehet varázsolni, s azzal az élet zaja is beköltözhet a falak közé. Hogy mit őriznek a falak a múltból? Ezt nem tudhatjuk. Mit őrzünk mi? Inkább ez a kérdés. Azt a tizenhárom nevet, a meggyilkolt miniszterelnököket, a tönkretett életeket – őrizzük-e még? És meddig?
 
 

bz.jpg

Bene Zoltán 1973. április 8-án született, kisebb megszakításokkal több mint két évtizede él Szegeden. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába és főiskolára is. Végzettsége szerint könyvtáros és média szakirányú művelődésszervező, lassan másfél évtizede dolgozik kulturális területen. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskolájának doktorandusza. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, a Magyar Pen Clubnak, a Magyar Írók Egyesületének, a Madách Irodalmi Társaságnak, a Nagy Lajos Társaságnak és a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek. A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának titkára. 2001. óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több prózakötete látott napvilágot, elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban (Magyar Napló, Ezredvég, Tekintet, Tiszatáj, Duna-part, PoLíSz, Árgus, Hitel, Bárka, Lyukasóra, Kortárs, Irodalmi Jelen, Szépirodalmi Figyelő, Somogy, Agria, Életünk, Zempléni Múzsa, Forrás, Várad, Palócföld, A Vörös Postakocsi, Helikon, Székelyföld, zEtna, Spanyolnátha, Inga, Ambroozia, Liget, Nagyítás, Búvópatak), illetőleg antológiákban olvashatók. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott.