Bene Zoltán
Hó-korom
Történet Henn László azonos című kiállításának képsorozatához
− Hó, Korom! − kiáltotta az öreg Kis. Ahogy a kocsi egy nagy zökkenéssel megállt, letottyant a koszlott pokrócokkal borított padra, s ijedtében lenyelte a savanyúcukorkát, amit alig fél perce szopogatott. A cukorka kemény volt és még elég nagy ahhoz, hogy az öreg Kis nyeldeklője belesajduljon. Miután krákogott és prüszkölt, ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.
− Te hülye vagy − jegyezte meg az ifjú Kis. Közben a jobb kezével elvakart egy pattanást az arcán, baljával pedig megigazította a nadrágját. Elöl.
Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat.
− Te hülye vagy, mondom − vihogott az ifjú Kis. Bal kezével a sliccén babrált, jobbjával a füle tövét kaparta. − Nem te mondtad neki, hogy álljon meg?!
Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral:
− Neee! Nye, te, Korom, nyee!
A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott.
Körös-körül az útszéli fákra vastagon rakódott le a szenny. Az ifjú Kis jól emlékezett, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággal kente össze magát. A homlokzatokra, kerítéslécekre, ereszekre, gerendákra, ablakokra, ajtókra és keretekre ugyancsak ez a viszkózus, nyirkos, feketébe hajlóan sötétszürke matéria tapadt. Egyesek azt beszélték, a közeli gyár miatt − a hivatali emberek ennek hallatán mindig idegesekké lettek és vadul hadonászva bizonygatták, hogy mekkora marha az, aki ilyen sületlenséget állít. Mások szerint a szörny vére ütközik ki a növényeken, a tetőkön, az épületek falán és mindenütt. Az öreg Kis például biztosan tudta, hogy már a nagyapja idejében a szörnyről meséltek hosszú téli estéken, amikor odakinn, a falakon túl semmi más nem volt, csak hó, korom. A hó az égből hullott alá, a korom viszont, miként Péti plébános prédikálta azon a húsvét vasárnapon, amelyiknek estéjén lezuhant a templomtoronyból, szóval a korom a szörny vérének a vidékre száradt szubsztanciája. A szörny, ez az öreg Kis számára gyerekkora óta nyilvánvaló volt, évszázadokkal korábban élt ezen a tájon, s mikor egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölte, úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. Miután eldőlt, elrohadt, teste elkeveredett a földdel. Porhüvelye eme vidékké nemesedett, magyarázta Réti tanító úr valamikor régen, miközben a szomszédos nagyvárosra bombák hullottak a fellegekből.
− Hó, Korom! − rikkantotta az öreg Kis, a gyeplőt maga mellé ejtette, leugrott a bakról. Az ifjú Kis lomhán követte. A kocsma felé indultak, az öreg Kis dúdolni kezdte, hogy „Tartozom én a kocsmában kilenc liter bor árával, de csuhajja! Jaj, Istenem, hogy adjam meg, hogy az asszony ne tudja meg, de csuhajja!”
− Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted.
− Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja.
− Egyszer sok pénzem lesz − világosította fel a fiú. − Híres énekes leszek. Sok pénz, sok nő. Itt hagyom ezt a kormos, gyárfüstös helyet.
− Mitől lenne itt gyárfüst, te félkegyelmű? − torpant meg az öreg Kis. − Tizenöt éve egy fia üzem nincs száz kilométeres körzetben!
Az ifjú Kis a vállát vonogatta.
− Ja, a szörny. Még jó, hogy az van…
Az öreg Kis nem felelt. Nem mondta el ezredszer, hogy senki nem állítja, hogy a szörny van. Volt. Egyszer. Egyszer volt, hol nem volt… Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… Ilyesmi…
− No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek.
− Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet.
A két Kis a pult elé állt, s a vastagderekú korcsmárosasszony kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort a csorba poharakba.
− Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra.
Ittak. Utána még egyet.
Még a szájuk szélét törölgették, mikor eléjük toppant egy nő, akiről első pillantásra bárki azt hihette, férfi. A legtöbben még a másodikra is.
− Maguk azok, akiknek a lovas kocsijuk van, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon.
− Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott.
− A segítségükre lenne szükségem − folytatta a nő, akiről általában azt hitték az emberek, hogy férfi. − Arra, az összedőlt hangárépületen túl, találtunk valamit.
A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét.
− Dr. Kutaty. Régész vagyok.
A másik kettő biccentett, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik.
− Jó napot − köszönt az öreg Kis. − És mit találtak?
− Nagyon érdekes leletre bukkantunk − mondta Dr. Kutaty régész. − Megfizetjük a munkájukat, de jöjjenek gyorsan. A kocsival együtt!
− Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis.
Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kutaty.
− Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist.
Az ifjú Kis felkapta a fejét, akár kotorékeb a rókaszagra. Eltátotta a száját, elfojtott egy káromkodást, sietősen az apja nyomába eredt.
Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült:
− Nyee, Korom, nyeee!
A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak.
− Maguk hallottak arról a régi legendáról, hogy Sárkányölő Szent György éppen itt győzte le a sárkányt? − érdeklődött Dr. Kutaty.
− Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis.
− Arról nem − válaszolt az öreg Kis. − Csak azt tudom, hogy régen itt egy szörny élt, amit egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölt. Akkor az a hatalmas szörnyeteg úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. És miután eldőlt, elrohadt annak rendje-módja szerint, a teste jól elkeveredett a földdel. Régi tanítónk szerint porhüvelye eme vidékké nemesedett.
− Hát erről beszéltem! − emelte fel a hangját diadalittasan a régész.
− Erről a fenét − jegyezte meg fitymálón az ifjú Kis.
Az öreg Kis sokáig nem szólt, az utat figyelte meg a szép járású herélt fülét. Az ifjú Kis végül a lényegre tért:
− Miaffffenét találtak, elárulja?
− Talán éppen a sárkányt − suttogta Dr. Kutaty izgatottan. − Vagy nevezzük szörnynek. Akárhogyan is hívjuk, korszakos lelet! Legalábbis az lehet.
− Na, ez rímel! − fedezte fel az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het!
Az öreg Kis erre egy ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette.
− Bocsánat − mormolta végül.
Dr. Kutaty arra kérte, forduljon balra, majd jobbra. A néhány évvel azelőtt romba dőlt hangárépület mögött kesze-kusza árokrendszer kígyózott. A Kisek odaálltak kocsijukkal az egyik árok szélére, ahonnan agyagba ágyazott valamiket emeltek a platóra szurtos képű egyetemisták.
− És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis.
− Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kutaty. Egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra.
− Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos egyetemistákra pillogva.
− Mehetünk!
− Nyeee, Korom, nyeee!
A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre:
− Én még kicsit szétnézek erre…
Az öreg Kis, Dr. Kutaty és hátuk mögött még vagy hárman begurultak a házak közé. Az iskola kertjébe zötyögtek, a régész ott kifizette a fuvarost.
− A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul.
− A szörnyét? Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is.
− És maga szerint?
− Én nem tudom, igaz-e vagy nem. Nem is érdekel. Úgy tíz éve találtak itt egy akkora medált, mint a tenyerem. Később a tévében hallottam róla többször.
− Igen, a Szarmata Korong…
− Az. A tévében nyilatkozó tudósok szerint az egy igen ritka ékszer, ami sok mindent bizonyít. Nem emlékszem már, miket is… Hanem én jól tudom, hogy gyerekkoromban a Jóska cigányt meglátogatta az unokatestvére a Fekete-tenger mellől, onnan hozott vagy öt-hat tucat olyan medált. Azok közt volt az is, amiről annyit beszéltek. Lehetséges, én nem vitatom, lehet, hogy az egy fontos tudományos mérföldkő, csak éppen nem erre a vidékre való, az a hiba vele…
Dr. Kutaty kutatva nézte az öreg Kist. Többször nagy levegőt vett, hogy majd mond neki valamit. Nyilván valami fontosat. Végül azonban mindössze annyira tellett:
− Viszont látásra! Minden jót!
− Viszlát − köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee!
Ahogy kifordult az iskola elől, megpillantotta a tévések autóját. Legalább a gyerek örül, villant át rajta. Bár ez is hülyeség, tette még hozzá.
− Hó, Korom!
A kocsi megállt. Az öreg Kis újra betért a kocsmába, ami ezúttal csaknem üresen tátongott. Pohár borával leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Odakinn ezüstösen fénylett az ég, egyik sarkát óarannyal vonta be a lemenő Nap. A házak fala szennyes, a járdák piszkosfehérek. Egyszerre az jutott eszébe, fekete-fehér filmet néz. Ha úgy fordítja a tekintetét, hogy ne lássa az égbolt kopott ezüstjét, fáradt aranyát, minden a fekete és a fehér árnyalataiban játszik. Idelenn, a földön mintha minden elkoszlott hóból állna, meg vastagon lerakódott, ragacsossá szottyadt koromból. A szeme sarkában megjelent egy létra, egyenesen az égbe tört. Szem Gyuri lépkedett rajta, egyik grádics után a másikra tette a lábát, hágott egyre feljebb, mind kisebb és kisebb lett, míg teljesen bele nem olvadt a fakó ezüstbe. Az öreg Kis sokáig bámulta a helyet, ahol még látni vélte. Utoljára, mielőtt eltűnt. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom. Hó-korom…
A történetet illusztráló képek Henn László Hó-korom című sorozatának festményei.
Bene Zoltán 1973. április 8-án született, kisebb megszakításokkal több mint két évtizede él Szegeden. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába és főiskolára is. Végzettsége szerint könyvtáros és média szakirányú művelődésszervező, lassan másfél évtizede dolgozik kulturális területen. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, a Magyar Pen Clubnak, a Madách Irodalmi Társaságnak, a Nagy Lajos Társaságnak és a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek. A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának titkára. 2001.óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több prózakötete látott napvilágot, elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban (Magyar Napló, Ezredvég, Tekintet, Tiszatáj, Duna-part, PoLíSz, Árgus, Hitel, Bárka, Lyukasóra, Kortárs, Irodalmi Jelen, Szépirodalmi Figyelő, Somogy, Agria, Életünk, Zempléni Múzsa, Forrás, Várad, Palócföld, A Vörös Postakocsi, Helikon, Székelyföld, zEtna, Spanyolnátha, Inga, Ambroozia, Liget, Nagyítás, Búvópatak), illetőleg antológiákban olvashatóak. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott.A SzegediLapban korábban: Szeged, havazás, együttérzés; Az utolsó levél (a novellát Kátó Sándor mondja el); Kettes villamos