Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Vastárcsák tánca

 

Izmokról mesélek, súlyzók terhétől roppanó csontról, frissen sulyzo.jpgfacsart gyümölcs levéről. És a homlokon lecsorgó izzadtságcseppről, ami megfeszülő izmok kínjától vérré válik, színe vörösen vakít. Ez persze nem látszik, mert szétmossa az edzőterem neonjának csillogása, a dübörgő zene, a taposógéptől futópadig sétáló, duzzadó mellű lányok mosolya, csípőjük ringása. Meg aztán ki látna vért, amikor a vékony, műkörömmel koronázott ujjaik szorításában ott fuldoklik az üdítőitalos palack, amiből úgy kortyolják, állukat felszegve, buja kacsintással azok a csodálatos hölgyek a vitaminokkal és nyomelemekkel bélelt, garantáltan cukormentes gyümölcslevet, mintha az örök élet forrásából lopott nektárt nyelnék.

Igen, mindezt nézve már észre sem venni a homlokon csorgó, vérszínű, vérillatú izzadtságcseppet, csak a műanyag palackot csókoló ajkakat, és a kézfejeket, amelyek olyan kéjes mozdulattal törlik meg azokat a szép szájakat, hogy még a vastárcsák is táncra perdülnek, súlyzók rúdja is ágaskodik a boldogságtól, különösen, ha azt is ha meglátja: a nevetés milyen vakítóan fehérre mosta a fogakat.

– Gyönyörű. De én, mégis mit keresek itt? – fordult volna ki az ajtón, mit sem bánva, hogy az utcán éppen latyakos hóban fürdik minden cipő, szél karmolja az arcokat, hidegtől gémberednek az ujjak. De lábai nem engedelmeskedtek. Csak állt a hosszú pult előtt, tanácstalansága feszült rajta, mint egy rosszul szabott zakó. Bámulta a reklámtáblákról mosolygó, ókori, görögszobor alakú férfiakat és nőket. Arcukon úgy ült a boldogság, mintha nem tudnák eldönteni: harsányan nevessenek, vagy inkább őrizzék meg azt a sejtelmes mosolyt, amitől olyan irigyelt emberekké válnak, amilyeneket csak Olimposzon unatkozó istenek tudnak teremteni.  Nézte a plakátokra varázsolt tengerpartokat, óceánon úszó, pálmafás szigeteket, és dereka sajgott a sok üléstől. Iroda párnázott székétől zsírosodott fenekét hosszú kabát takarta, éppen úgy, mint pocakján a rengő hájat, mint az összes félelmét.

Mert remegett a bőre, remegett a csontja, akár egy marslakónak, akit Földre küldtek, és itt retteg az idegen világtól, minden moccanásában támadást sejt. Pedig a pult mögül szép kamaszlány kérdezett rá, mit segíthetne, csak éppen ezt a kérdést, ugyan hogyan válaszolja meg, amikor több mint ötven év terhe nyomja, és segítséget utoljára talán, ha anyjától kapott.

Asszonya már régen csak megszokásból kínálja néha testét, fejem fáj, elfáradtam – nyöszörgi, és duzzogva húzza fejére a kispárnát. Lányai éjszakai csavargásból hazaérve, diszkós bűzt árasztva, mint borzos-morcos kutyák vakkantják rá a jó estét. Az alosztályon – mert harminc éve csak alosztály jutott neki a cég aktahalmokon hajózó fedélzetén – sanda pillantásokkal kérdezik: és a nyugdíjig pontosan mennyi is van hátra, Szabó úr? Fodrász vigasztalja, a kopaszodás legalább nem fáj. Orvos összevonja szemöldökét, komor arcot vág, veszélyes korról mesél, ha kettőt köhintve magyarázza neki: a mellkasomnál, igen a mellkasomnál érzem néha a szúrós fájdalmat, térdemben is roppan az ízület, a könyököm se úgy fordul, mint régen.

– Mit óhajtok? Talán bemennék ebbe a terembe, soha nem láttam még ilyet – esett ki száján végül az őszinteségbe csomagolt mondat. És azt hitte, most aztán megáll a világ a maga forgásában, de legalábbis a földrészek helyet cserélnek, valahonnan előugrik az orvos is, rákiált:

– Több mozgást kértem, hosszú sétákat, nem vasból öntött súlyzók közé küldtem, jóember!

A lány meg, az a gyönyörű lány, akinek csípőnadrágja fölött éppen annyi bukkant elő a testéből, amennyitől halott ereiben is újra vándorolni kezd a vér, a lány, akinek lépte könnyű, gondja sem lehet nehéz, kilibben pult mögül. Csípőre teszi a kezét, orrát az ő orráig nyomja, és rámordul:

– Ugyan, vénember, mit keresnél te itt, letűnt világ rozzant nyomorékja vagy, a helyedet itt úgysem találod meg.

De nem.

– Akkor lesz egy napijegy? – mosolygott rá a gyönyörűség, szája szélén kalandozó nyelve hegyével adott fényt ajkainak, amikor észrevette, hogy a férfi kezéből ruhával, törülközővel bélelt nejlonszatyor lóg. Számlát kapott, kis papír fecnit, meg kulcsot egy szekrényhez. És tucatnyi szót arról, hol talál öltözőt, mosdót, zuhanyt.

– De ha kedve tartja – sorolta a lány –, akár szaunázhat, szoláriumozhat is. Mert ez egy különlegesen felszerelt, összkomfortos világ.

– Ja, igen, az izmok világa, az örömé és boldogságé – motyogta magában, amikor becsapódott mögötte az előtér üvegajtaja, s olyan erővel dőlt rá a rockzene, hogy felsikított a dobhártyája, és még vállcsontjai is megroppantak.

Ide ugyan be nem teheti a lábát rosszkedv, a lucskos-mocskos tél. Csődeljárás elől menekülhet falai közé a vállalkozó, biciklin tekerheti ki minden bánatát a megcsalt szerelmes, bordásra szabhatja hasizmát a fitnesz újságokba bódult gimnazista. Miért ne lenne hát hely egy örök vesztesnek is? Csupán hatszáz forint az ár, és vitaminital is kapható – torzult orra alatt a gúnyos vigyor, amikor belépett az öltözőbe, zuhany alól előbújt, izmos fiútestek között szégyellte a zsírpárnáit, amik alatt talán már nem is találni izmokat.

Amikor átöltözött, és porszívózáshoz használt, kitérdelt tréningnadrágjában, kínai piacon vett sportcipőjében, a hasán majd szétrepedő trikóban kilépett az edzőterembe, sajnálkozó hangon kínálta egy futógépen lihegő férfi a figyelmeztetést.

– Óvatosan, nagyon óvatosan – lihegett a hang. Inas, izzadtságban fürdő test tartozott hozzá, meg egy kacsintás, biztató, erőt kínáló mosoly.

– Nem lesz itt baj, feküdj csak a súlyzó alá, fekve-nyomó padnak hívják – állt össze hosszabb mondattá a lihegés, és nem tudta, miért esett olyan jól, hogy ismeretlenül letegezték.

– Szóval fekve-nyomó pad – motyogta a „Köszönöm, majd figyelek…” helyett. Csak éppen itt nem a pad nyom, hanem te kínlódsz a súlyzóval, válladban, mellkasodban, karodban feszül meg az izom. A rúd, az ezüstös fényben csillogó fém közelít a fejed felé, mint egy nyaktiló, s ha nem vigyázol, hát a gégédre zuhan, a levegőt is kiszorítja a torkodból – keringett ereiben karcos félelem, miközben átszenvedte az első gyakorlatot.

– Egyelőre csak kis súllyal, és néhány ismétlés is elég lesz – lökött hozzá valaki pár perccel később egy mondatot. De olyan erővel, magabiztossággal, hogy amikor a homlokán csattant minden hang, úgy érezte, hanyatt esik. Fél óra múlva már füle is zúgott, mert belebújtak soha nem hallott szavak szériáról, osztott edzésről, deltaizomról, bicepszről, tricepszről. Leste a gépekre szerelt kis ábrákat, megpróbálta kihámozni a titkot, melyik masina milyen csontját, ízületét, izmát roppantja, nyújtja, húzza. És azokat a perceket akarta felidézni, amikor otthon a szekrény mélyéről előkotorta a dohos szagú trikót, gatyát. Majd egy csillogó kirakatú márkabolt előtt ájult el a sportcipők árát látva, s végül a kínai diszkontáruházban a nagyon hasonlót nagyon különböző árban, az ez is biztos megteszi nyugalmával megtalálta. De arra a pillanatra nem emlékezett, amikor még elég bátorságot is felfedezett magában ahhoz, hogy elinduljon az edzőterembe.

Talán az egyetemről éppen csak kicsordult kolléga szavai ingerelték fel?

– Ez a szép, új világ már erőről szól, Pista bátyám. Az élet harc, ha még nem hallotta volna. A ringből kiütik a gyengét, az erősnek meg minden nap újra át kell vágnia mások torkát, hogy kiérdemelje a homlokra üthető bélyeget: sikeres ember. Na, ehhez kell az erő, meg egy kis önbecsülést is ad, ha nem löttyed magán a bőr, tehát hajrá, Pista bátyám, túl kell élni a vadkapitalizmust – pörögtek rá a szavak, dobhártyáját marták, mert ezt a bizalmaskodó, lekezelő bátyámat valahogy nem tudta elfogadni.

Hiszen nem olyan régen – mert negyven év csupán apró koszfolt az örökkévalóságon – még rövid szárú gatyában rugdosta a bőrfocit külvárosi salakos pályán. Az első csók ízére is emlékezett, meg a kórházszagú örömre, doktor szavára: uram, épen, egészségesen született meg a lánya, az első gyerek, ugye nagyon örül? De egyszer csak bátyám lett belőle, minden újabb ollónyisszantással ősz hajszálat nyír le fejéből a fodrász. Főnöke, aki arra a legbüszkébb, hogy harminc évesen, túl vagy féltucatnyi menedzsertanfolyamon, a képébe vághatja:

– A felmérések alapján egyértelműen az derül ki, aki nem a versenyszférában, sőt mi több, a szocializmusban szocializálódott, nem képes megfelelni az új kor kihívásainak.

Túl sokat megsértették ahhoz, hogy ezért megsértődjön.

Haragos lángolását is elfújta régen a szél, beleöregedett a békességbe, gyávasága is hízott akkorára, hogy efféle mondatokra ne válaszoljon. Egy lett azok közül, akik beálltak a sorba, amiről azt se tudják, ki rendezte sorrá, de érzik, még ebből a sorból is gyorsan ki lehet bukni. Félelme mégsem nőtt elviselhetetlen teherré, mert arra is rájött: a pénzrugóra járó új rendben olyan apró fogaskerék csupán, akinek az állására nem törekednek túl sokan. Azt persze látta: olyan világ jött el a XXI. századdal, még egy csöndes magyar kisvárosba is, amelyben a megértést, a szánalmat, az együttérzést kiütötték a szókincsből, hogy legyen hely a beletörődésnek, a kíméletlenségnek és a félelemnek.

– Öreg, csak ülsz a padon, vagy meg is markolod egyszer a súlyzót? – köpték rá flegmán a szót, és ő ijedten kapaszkodott a rúdba, emelte, nyomta a húsz kilót, az erek feszültek a bőre alatt, zavartan nyugtázta a szánakozó pillantásokat. Talán egy órát szenvedett, hogy aztán két napig nyögve emelje még a vizes poharat is. Három napig gyűlölje a világot. Egy hétig esküdözzön: soha többet be nem teszi lábát edzőterembe. Sötét volt az éjszaka, amikor apró darabokra tépte az ötszáz forintért vett fitnesz magazint.

– Megpróbálja még egyszer? – mosolygott rá a lány, amikor egy hónap múlva újra kifizette a napi jegyet. A kérdésre – Miért nem vált inkább bérletet, olcsóbb lenne? – annyit válaszolt:

– Tudja, az én koromban már csak egy napra tervez a bátor ember is. Öltözőig kísérte a lány kacagása.

– Ugyan, ne mondjon már ilyet! – visszhangzott fülében a mondat, amikor az első tárcsát rá merte tolni a súlyzó rúdjára.

– Harminc kiló, igen, így összesen harminc. De nem is kell magának több, mert jó, ha vigyáz a szívére – kínált tanácsot egy suhanc, akit a fejpántos fitneszlányok körberajongtak, s egy óra alatt hatszor is kérdéssel zaklattak: biztos, hogy Németből hoztad a Mercedesedet?

– Ez már negyven, szépen halad – nyalta le tenyerével homlokáról az izzadtságot egy tetovált izomhegy, amikor már második hónapja lopott minden héten háromszor egy órát a délutánjaiból edzéseire. Talán a fény tört meg furcsán az izomhegy izzadt testén, talán a szeme káprázott az erőlködéstől, de úgy látta, hogy az a tetovált sellő, ami a negyven kilós súlyt dicsérő férfi vállán bújt elő egy horgonylánc mögül, mintha kacsintott volna.

– Ötven kiló? És hány szériát csinál? És egy szériában hányszor emeli? – kérdezték a teremben szerzett ismerősei. A telet akkor már könnyű széllel érkező tavasz söprűzte ki az utcákból, vastag kabátja is ásítozva ájult mély álomba a szekrény mélyén. Inge vállban szűk, hasban bő lett, a mosolyarcú lány, ott a pult mögött pedig kiállította nevére az első, egész hónapra szóló bérletét.

Izomlázra már nem is emlékezett, amikor a hatvan kilót hetven váltotta.

– Persze nem kell kapkodni, és arra is ügyeljen, hogy szabályosan hajtsa végre a gyakorlatokat. Minden mozdulata legyen lassú, megfontolt, érezze, hogy emeléskor minden olyan izma dolgozik, amire szükség van a fekve nyomáskor – látta el tanácsokkal a terem edzője.

– Hozzám szólt? – kérdezte. Arcán szétfolyt a döbbenet, még a levegő is bent rekedt tüdejében a meglepetéstől. Halk mormogással köszönte meg a segítséget, maga elől is eltitkolta: azért boldog, mert észrevették. Mellkasán meg sem rezdült a szőrszál két hónappal később, pedig már a nyolcvanat is hatszor nyomta ki.

– És az ízületek bírják? Nem fél, hogy megszakad? – ámult egy fitneszfiú, amikor nevetve arra kérte: ugyan, álljon már a rúd mögé, segítsen, ha baj lenne, mert megpróbálkozna a kilencven kilóval.

– Tapsot érdemel, hiszen, ha mérlegre tenné ezt a sok vasat, kereken száz kilót nyomna – szólt át egy diák az evezőpadról.

Az ősz színesre festett akkor már minden falevelet. Ő meg csak mosolygott, dacosan gombolta magára edzés után az új zakót. És ha senki gunyoros tekintetétől nem kellett tartania, tükör előtt forgolódva, karján is feszítette az izmot, mert olyan jó volt újra és újra megnézni, mekkora dombot hizlalt a bőre alá. Közben arra gondolt, kitől is hallott a boldogsághormonról, ami kemény fizikai munka után úgy nyílik ki a lélekben, mint a szirmait bontogató virág.

– Az én kertem már legalább egyhektáros. Na, nem a város szélén terpeszkedik, hanem itt, igen itt, a fejemben – bökte meg homlokát. – Ha eljön hozzám, megszámolhatja, pontosan hány virág fér el ekkora területen – szólított meg nevetve egy kövér legényt, aki éppen a mérlegen ájuldozott, saját súlyát látva, és csak nagyon halkan prüszkölte bele a izzadtságszagú levegőbe:

– Ez meg hülye, csak rám ne ejtsen egy súlyzót..

A heti három tornát négy váltotta fel, majd már minden nap ott lihegett a futógépen. Úgy érezte, testéből, vágyaiból, öröméből törnek le egy darabkát, amikor az irodában felhalmozódott munka miatt ki kell hagyni néhány napi edzést. Durcásan bámult ilyenkor bele a világba, gyomrában remegett az ideg. Esténként, hazafelé tartva, észrevett a házakon minden vakolathibát, az úton minden kátyút, az utcán, úgy érezte, vele szemben jön minden lehajtott fejjel, járdát bámulva suhanó ember. Feltűnt neki: alig látni olyan arcot, amit öröm festene mosolygósra. Elgondolkodott, vajon mitől olyan nyomott hangulatú az a világ, ami körülöleli. Úgy érezte: a harmadik évezred ajtaján egy szomorú nép lépett be, ami ki nem fogy a panaszból, hirtelen lobbantja haragját, acsarkodik, és úgy alámerül a televíziókból, rádiókból kihallható rossz hírek mocsarában, mint az a lápban süllyedő, akinek már ahhoz sincs kedve, hogy legalább egy hangos segélykiáltással felhívja magára a figyelmet.

Korábban soha nem politizált. De akaratlanul is megtalálták a hírek. Ő pedig összerakta a jelszavakból, vitákból, követelésekből, pártprogramokból, üres pénztárcája miatt siránkozó öregasszony szavaiból kiöntött mozaikokat. Emlékei mélyéből az a lelkesedés is előbújt, amit ’89 őszén érzett. Szabad demokraták, magyar demokraták, fiatal demokraták tülekedtek akkor az úton. Ebből csak egy nagyon vidám demokrácia állhat majd össze – győzködte magát, és a népköztársaság szót leváltó köztársaság szó minden hangját úgy ízlelgette, mintha frissen kisült fonott kalácsot rágna.

– A kalács kihűlt, a dolgok elromlottak – ítélkezett, de fogalma sem volt arról, ki felelős ezért egy olyan országban, ahol ugyan bűnöst mindig találnak, de felelősöket soha.

– Rosszkedvű Magyarország – összegezte sommásan a véleményét, amit, persze nem osztott meg senkivel. Soha nem hitte, hogy az ő gondolataira bárki is kíváncsi lenne. Ezért inkább magában őrölte a dühét, idegesen kocogtatta karórájának számlapját délutánonként, amikor a főnöke megint újabb és újabb feladatokat rakott a hátára. Nem elviselhetetlen terhet, csupán annyit, ami ellopja tőle a mozgásra szánt időt, letiltja a súlyzóiról. 

Hátgép, mellgép, tárogatás, guggolás, római pad, kardió edzés. Ez már több a szerelemnél – leltározott tekintete a teremben, amikor újra az öltöző felé ballaghatott, és fel sem tűnt, milyen erővel tapadtak meg agyában az új fogalmak, s mennyire nem maradt hely olyan szavaknak, mint fizetési mérleghiány, adósságcsapda, konvergencia program. Mint ahogy az sem: felesége esténként háromszor is megtapogatja a vállát. És elalvás előtt, amikor még mindig lepedőhöz nyomta az asszonyt a szeretkezés kábulata, kitartóan faggatja:

– Apukám, honnan az erő? És honnan a csillogás, ami kifényesítette a szemedet?

– Semmi különös. Kicsit mozgok. Meg aztán odafigyelek a kajára is – mormogta ilyenkor a közhelyeket. De egy szót sem szólt edzőteremről, a hangszórókból áradó, hip-hop zenéről, amit úgy megszeretett, mintha már a bölcsőben is ilyen ritmusra ringatták volna. A terem az ő vára, ott neki, csakis neki teszik félre a huszonegyes szekrény kulcsát, mióta körbe szaladt a hír: az öregnek ez a szerencseszáma. És erre a titokra ezerszer büszkébb volt, mint a combjára, amin már jól láthatóan kirajzolódtak az izomszalagok, a vádlijára, amit dagadó erek fontak körbe.

Egy év, vagyis tizenkét hónap, vagyis háromszázhatvanöt nap edzés, és éppen, ennyi nyugodtan átaludt éjszaka után – amikor már olyan pontos naplót vezetett súlyzós kínjairól, hogy egyetlen deka sem veszhetett el a statisztikából - a százhúsz kilót mosolyogva nyomta ki. Nem is mosoly volt az, inkább elfojtott nevetés. A padon fekve már régen nem a mennyezeten futó csöveket látta, hanem egy tenger csókolgatta kis szigetet, homokos partot, ahova postás nem kézbesít fizetési meghagyást, ahol senki nem hallott még létszámleépítésről, humánerőforrás racionalizálásról. És senki nem látott olyan őrült világot, ahol a gyereket csak azért szülik a Földre, hogy egyszer fogyasztóvá serdüljön, reklámhoz legyen célközönség, banknak hajlongó, két lábon járó hitelképesség.

– Képzeld, az öreg megpróbálja a százötven kilót – sikította bele a pultos lány az edzőterem diszkózenétől dübörgő zajába, és már senki nem bámulta az ablak előtt szállingózó hópelyheket. Körbeállták, megtapsolták. Genetikáról, csodáról, akaraterőről, különleges képességről suttogtak. Megvárták, amíg megissza a frissen facsart gyümölcs levét, szégyellték, hogy néhány arcon irigység ráncolta a homlokot.

Amikor a kinyomott súly már ott remegett a melle fölött, a plafon álomszigetéről egy bronzbarna lány nevetett rá.

– Most nincs időm rád – markolta a rudat.

 – Csuklóm törhet, nem engedem! – roppantak fogai, és úgy érezte, fejéről elmenekültek az ősz hajszálak, szájában kinőttek a régen kihullott fogak.

– Ki vagy, te kis szemét? Vedd már észre: tehénganénak is túl kicsi rakás! – kiabálta bele a főnöke edzőterem párájából felsejlő arcába, azt se bánta, hogy még nyála is fröccsent a dühtől.

Tudta: álmodik csupán, az ő főnöke ilyen terembe soha be nem tenné a lábát.

Tudta: nem álmodik, amikor az irodaház hosszú folyosóján végigvezető lépéseit tervezi. Azt a mozdulatot, amivel kinyitja majd az ajtót, belép a vezető menedzser úr szobájába. Gúnyos mosollyal végigtekint a millióért vett bőrgarnitúrán, hosszú másodpercekig egy szót sem szól, csak nézi a főnök számítógép monitorja mögül előbukkanó arcát, komor, hát ez meg mit keres itt? – tekintetét, és elköszön.

Dehogy köszön!

Nincs mit megköszönnie.

Egyszerűen bejelenti: kész, vége! Íróasztalának kulcsát leadta, új életet kezd. Pontosabban: elkezdi az életét. Majd megfordul, és ráköpi a rövid mondatot a süppedős, cipőt, dühöt, megaláztatást elnyelő szőnyeg kellős közepére:

– Értve vagyok, szarházi?

A tárcsák úgy tíz másodperccel később emelkedni kezdtek. Előbb csak néhány centimétert. Majd úgy érzete, kinyúlik a karja, és a hatalmas teher, aminek össze kellene őt roppantania, úgy vonzza a plafon felé, mint május elsején majálisozó kisdiákot a gázzal töltött léggömb. Egy darabig megpróbálta a padon tartani a testét, de később már nem ellenkezett. Emelkedett a súlyzó után, pár másodpercig lebegett a teremben, majd mintha erősebb szellő lökte volna meg, megindult a nyitott ablak felé, lepillantott az erősítő gépekkel telepakolt teremre, az őt figyelő előbb döbbent, majd vidám arcokra, a bejárati pulttól berohanó szépséges lányok mosolyába fűzte saját mosolyát. Kiröppent az utcára, elsuhant a fák között, majd már a tetők fölött látták, amint kezében a súllyal a Tisza felé vette az irányt.

– Felhők bújtak alá, ők is segítették, a szerb határ felé haladt, madarak kísérték – mesélték másnap a teremben.   

– Az öreg csak pár napra, de legfeljebb egy-két évre költözött el. Ha visszajön, és nem lennénk itt, mondjátok neki: bérletét a legalsó fiókban megtalálja. Mint ahogy a kulcsát is. A huszonegyes szekrény mától örökre foglalt – nevetettek a lányok a pult mögött, miközben a hatalmas teremben súlyzók rúdján csiholtak szikrát az összekoccanó vasak.

 

belzoli2-300x269.jpg

Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötete aHóhércsárdás (2015).