Bátyi Zoltán
Őszköszöntő
Az ősz mosolyog ránk. Nem gúnyosan, csak ahogy a hódítók szoktak: megnyugodva. Mert végre megnyerte a csatát, és kilökdöste a nyarat hosszú hónapokra a szegedi körtöltésen, éppen úgy, mint a mártélyi holtág ladik evezőjével karcolt vizéről, a csongrádi Kőrös-torokból, vagy Makóról, ahol pár hete még diákok zsivajától volt hangos a Maros partja.
Ezek a diákok, az iskola felé lehorgasztott fejjel ballagók, aszfalt réseiben megrekedt pocsolyát kerülgetők most szomorún kémlelik a mosolygós kékről morcos-szomorúra váltott eget. És az eget fürkészik, jaj, lesz-e eső, és ha igen, mennyire áztató, szüleik is, akik talán már ki is számolgatták, hányat kell még aludniuk, hogy elkezdődjön a 2017-es nyár hosszú, tengerparttal, Balatonnal, Mátra, Bükk kanyargós ösvényeivel, vagy éppen a mostanság őszkabátba öltöző mártélyi holtág hűs vizével csábító hosszú szabadsága.
De miért is a nagy búslakodás?
Hát nem ezt akartátok? Nem esőért könyörögtetek, amikor másról sem szóltak a hírek, mint hőségriadóról, megdőlő meleg rekordokról, a belvárosokban osztogatott vizes palackokról, és ájulástól rettegő emberekről, akikre úgy fonta rá csápját a tikkasztó nyár, mint egy dühös polip? Nem felhőket, hasukban esőt cipelő felhőket könyörögtetek az égre? És nem a szelet szidtátok, mert hetekre kisurrant a Kárpát-medencéből, hogy még a legkönnyebb falevél se táncolhasson az ágon, és fuldokoljon az ember a lakás négy fala közé zárva, hitegetve magát: itt azért mégiscsak elviselhetőbb?
Meg egyébként is! Nem tudtátok, az iskolában nem tanultátok, hogy A csillagászati ősz szeptember 23-án kezdődik (és mellesleg december 22-ig tart…). Hogy szeptember 23-án a napsugarak az Egyenlítőn delelnek 90 fokos szögben, hogy a nappalok és az éjszakák hossza az egész Földön egyforma, mert ez az őszi napéjegyenlőség időpontja. Utána a nappalok tovább rövidülnek az északi félgömbön. Vége az Északi-sarkon tartó állandó nappalnak, jön a féléves éjszaka és a Déli-sarkon következik a féléves nappal. De hát ezt írja, még pedig szó szerint, szép új világunk egyik csodája, az Interneten ficánkoló wikipedia is, nem olvastátok? Ti, akiknek kezéhez már úgy odanőtt az okos telefon, mint bűvész kezéhez varázspálca? Ti, akik úgy bámuljátok ebből a csuda szerkezetből áramló egymással feleselő híreket, mintha bármit is változtatna a világ sorsán az, hogy tudtok, vagy nem tudtok a jó és rossz hírekről.
Az ősz kérdezte mindezt tőlünk, reggel, hét óra után talán három perccel, amikor a villamosra várva búsongtunk a lakótelep beton rengetegében. És az ősz, ez a kérdezősködő, mosolygott ránk. Nem gúnyosan, csak rejtett büszkeséggel – na, most eljött az ő ideje. Színesre festi a világot, nézegetheti, amikor költők (már ha vannak még költők, és élnek olyanok, akik verseket olvasnak…) ezer színű lombkoronákról írnak, hulló falevelek alatt sétáló szerelmesekről, az avarban jeleket hagyó cipők talpáról.
Mi meg csak álltunk, nem is tudtuk, könnyünk, vagy az eső cseppjei csordulnak végig arcunkon, és letűnt nyarunkról álmodoztunk, amikor fesztiválok táncoltak át a városon, kéz a kézben ropta a csárdást bor-, sör-, hungarikum ünnep, kövér volt a mosoly a Széchenyi téri platánok alatt, kövér a vendéglős, aki pörköltet mért, és kövér a kovács, aki a Kárász utcán formázott szívet izzó vasból. De legkövérebb az örömünk volt, mert azt hihettük, az egész élet egy nagy ünnep, amikor a szabadtéri játékokra özönlik a nép, de előtte még toka szalonnából kér, és még a szalámiból is egy keveset, remeg az ujja, miközben a vastag bélbe gyömöszölt nyers húsra mutat, torkában már lángol is az íz, és fizet, nem is keveset.
De mit számít ez, mondta a nép, mert csak egyszer élünk, és annak is csak egy negyede a nyár, egy harmadát meg leginkább átalusszuk, hát akkor legalább a június, a július, az augusztus legyen a miénk, és a fagyi, amit elnyalhatunk, a hideg a sör, amit megihatunk, a Tiszának partja, ahova kiülhetünk, a medence vize, amiben megmártózhatunk, és persze a lányok szép hosszú lába, amit megbámulhatunk.
Igen, valahogy így éltük le 2016 nyarát mi, alföldiek – vágtuk volna dölyfösen az ősz arcába, csak éppen az arcát nem láttuk, mert a felhő eltakarta a Napot is. Így aztán nem vágtunk mi semmit, csak nyomultunk fel a villamosra, ahol akkorra már esőpára bújt meg minden apró sarokban. Megrázkódtunk, brrr, és néztük az iskolába induló kölykök álmos arcát, a munkába készülők borongós tekintetét, és vastagabb volt a csönd annál, hogy kedvünk lett volna szavakkal feltörni.
Csak egy hang surrant át az egymást dörzsölő kabátok között, egy mosolygós asszony hangja, aki szomszédjának szánta a mondatot. De a szavak elszabadultak, így aztán mindenki hallhatta: Képzeld, Jolánka, nyertem tegnap a kaparós sorsjegyen ötvenezer forintot. Bizony ötvenezret – motyogta az asszony. Ekkor már minden tekintet a hang gazdáját kereste, és minden arcon ott táncolt a mosoly is, és minden utazóban ott lobogott az öröm, hejhó, hát mégiscsak szalad velünk a villamos, a világ nem állt meg a forgásában.
És láttuk: a felhő mögött ott mocorog, álmából ásítva ébred a Nap, a sárga fejű nagy golyóbis. Majd kitörölte az éjjelről megtapadt álmot a szeméből, meg is szólalt, meg bizony, integetve kívánt szép őszt, aranyló leveleket a fákra, és persze szerencsés ujjakat a kézre, amivel mindenki megtalálja jövő nyárig a neki járó nyerő sorsjegyet.
Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ebben a városban nevelte, iskoláztatta a Nagykőrösről elszármazó édesanyja, és a kárpátaljai, Munkács melletti Szürtéről érkező édesapja. Itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötetei:Hóhércsárdás (2015), Hálózsák a felhőn (2016). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.