Bátyi Zoltán
Miért sír a karácsonyfa?
E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!
(Mécs László: Védő- és vádbeszéd, részlet)
Azt mondta, hogy húszezer forint? Tényleg azt mondta? – hajolt a kézfejét karistoló hideg elől kesztyűbe menekülő asszony arcához. A nő rémülten arrébb ugrott, híres márkaboltban vett sálját igazgatta, koccant aranyláncán az arany medál. Karjait maga elé kapva, kétlépésnyiről figyelte a férfi borostás arcát, a ráncok között megkötött koszcsíkokat, a ki tudja mikor mosott, penészfoltos, bokáig lógó kabátot, és tűrte, hogy áporodott borszag kínozza meg az orrát. De válaszolt is.
– Igen, húszezret mondott. Most mit csodálkozik? Mára ennyi lett az igazán értékes és szép karácsonyfa ára. De nem kötelező megvenni. Van olcsóbb is. Olyan magának való – mérgezte gúny az asszony hangját, majd eltűnt a piac zajos tömegében. Szinte futott, mint aki attól retteg, a szegénység, így, karácsony előtt ragályként tapad meg rajta, ágyba dönti, a hajléktalan férfi, ki tudja mikor elrontott élete elrabolja az ő szerencséjét is.
„Húszezer forint? Ennyi pénzt egy hónap alatt sem könyörgök ki a négykerűekből!” – sápadt el a férfi, és olyan vágyakozva gondolt a szupermarketek előtt zörgő kocsikba bújt százasokra, hogy még a nyála is kicsordult.
– El lehet innen húzni a francba! – lökte arrébb a faárus.
– Jól van, na, megyek már – mondta, szája is, keze is remegett, hiszen aznap még nem ivott egy korty pálinkát sem. De akkor már nem a százasok szaladgáltak emlékeiben, hanem szomorú karácsonyok. Anyja sírását hallotta, aki arról beszélt, ugyan menjen már el valaki a kocsmába, és rángassa ki az urát, legalább ezen a szent napon ne olyan részegen dőljön be az ajtón, hogy hányását mossák órákon át. És akkor felállt a sámliról, bólintott anyjának, ne izguljon, majd ő hozza az apját. Valaki lett, no, nem olyan, akit jól megfizetett állami állás tett valakivé, olyan sem, akit rengeteg pénze miatt tiszteltek, irigyeltek egy minden embert osztályokba soroló világban.
Csak egy lassan bandukoló, rongyolt kabátját magához szorítva éhező, kopott cipőben lucskos havat taposó valaki, aki reménykedett, sikerrel jár. És tíz perc múlva ő volt az a valaki, akiről azt mesélték el a gyorsan riasztott rendőrnek: úgy megverte az apja, hogy már meg ne sértődjön a zászlós úr, de annak a gyereknek még taknya is, nyála is összefolyt az orrából szivárgó vérrel.
– Ki az a fiúcska? – kérdezte a rendőr.
– Hát valaki, itt lakhat a közelben, nem mindegy az magának – titkolózott egy részeg, mert nem akarta elveszíteni legjobb ivócimboráját, aki a hajánál fogva rángatta ki a gyereket az utcára.
Nem díszes karácsonyfától káprázott akkor a megdagadt arcába süppedt szeme, de mégis: aranyló papírba bújtatott szaloncukrokról álmodott. Mint gyerekkorának minden decemberében.
És megfogadta: jönnek még szebb karácsonyok is, ha bele kell szakadnia a munkába, akkor is. Hallgatta az anyját: tanulj fiam, mert innen csak úgy szabadulhatsz. Nézte apja asztalra kiterített holttestét – ital vitte el, mája zsugorodott meg – suttogtak feje mögött a szomszédok –, és nem értette, miért folyik a könnye. Apját siratná, aki még azért is szíjjal verte, mert a könyvtárból egyszer verses könyvet vitt haza. Vagy a könyvet, amit akkor az apja darabokra tépett? Még köpött is a könyv roncsaira, hogy utána egy pofonnal zárja le a napot.
– A fa pedig legyen a legdrágább, és föltétlen utána kell járni, ebben az évben melyik a divatszín. Mindenféle giccsel csak nem fogadhatjuk a vendégeket – hallgatta felesége utasításait sok évvel később. Kijárt akkorra féltucatnyi iskolát, de leginkább az életét, ahol megtanulta: nem munkából lehet meggazdagodni, hanem ügyes üzletekből, és nincs olyan törvény, amin ne lehetne rést ütni, ha kiszórja a lelkéből a lelkiismeret megpenészedett morzsáit is.
Dehogy gondolt akkor már versre, könyvre, költőkre, hiszen barátai is megmondták: az irodalom meghalt, éljen a pénz. Anyja súgta fülébe akkor: „Vigyázz fiam, most nagyon fut veletek a szekér!” –, és az sem okozott nagyobb kárt a család kasszájában, ha mindenki számítógépet kapott ajándékba a Jézuskától, mielőtt még útra kelt a család, hogy Párizsban koccintsák a pezsgős poharat, boldog újesztendőt kívánva.
Boldog újesztendők egyszer csak messze szálltak. Adócsalásért kimért börtön után már régen nem emlékezett arra, mikor cserélte le a legdrágább whiskyt előbb bolt pultjáról lopott cseresznyepálinkára, mikor nejlonborra, mikor esett szét a család, és hány gyógyszert szedett be, amikor megtudta: a házukért az árverésen befolyt pénz a tartozások felére sem futja.
Utca bolyongó koldusa lett, lépcsőházban, pinceajtó mellett hetente kétszer gyújtották rá a vackát, és előfordult, hogy kukákból előhalászott, megsárgult könyvekből gyújtott magának tüzet egy park eldugott szegletében. Amikor fellobbant a láng, mintha hallani vélte volna: sírnak a szavak, a mondatok, sírnak az aforizmák, és sírnak a hasonlatok, de nem érdekelte. A karácsonyfákról is elfeledkezett, az értéket borban, pohár alján felejtett híg sörben mérte.
De a húszezer forintos fába úgy beleszerelmesedett, mint kamaszként szőke lányok szélben táncoló hajába. Napokig körbejárta, árát alkudta, még régen olvasott karácsonyi versek is előbújtak agya rejtekéből, amiket úgy szavalt magában, mint az imát. Imát a fáért, könyörögve karácsonyfás boldogságért. Az árussal estébe forduló késő délutánig vitázott, és remegett, mire kondérba dobják az ingyen levesbe szánt zöldséget a népkonyhán, már száznegyvenmilliós, nagy teraszos, úszómedencés villa nappalijában ágaskodik a húszezerért mért boldogság.
– Csak az a rongy koldus lophatta el, senki más, ragya verje ki az arcát! – káromkodott a piacos, amikor észrevette: a húszezer forintos, szép fenyője egy hideg hajnalra úgy eltűnt, mintha a fagy rágta volna szét. Pedig a fagynak akkoriban más dolga akadt. A piactól kétsaroknyira, egy bontásra ítélt ház alagsorában fonta körbe a koldust, homlokára még csókot is nyomott.
A kihűlt férfira karácsony másnapján akadtak rá. Rendőr mondta, ne mozdítsák, akár bűnügy is lappanghat a háttérben. A bámészkodók bűnt nem láttak, csak egy hosszú, irigyelhető karácsonyfát. Egy olyan fát, ami sírt. De legalább is könnyezett.
– Nem sír ez, emberek, csak ráfagyott a dér – magyarázta a rendőr, miközben az ablakon bezuhanó fény betakarta a borostás halottat.
