Bátyi Zoltán
Májusi ünnep, csillogós pofonnal
Mög né üsse aszt a gyerököt, mer kikaparom a szömit! Az Ilonka néni, mög a Zoli bácsi fia ő, röndös kölök. Mondom, mög né üsse, me nagy baj lösz – kiabálta az asszony, én meg csak álltam az egyre kövérebbre hízó tömeg közepén. Egyik kezemet egy bajszos, kopaszodó, szemüveges ember markolászta, olyan semmi–szürke arcú, akire anyám azt mondta volna, na, ez a felesége engedélye nélkül még fingani sem mer. De ez az ember akkor ennél jóval bátrabbnak, erősebbnek látszott, legalábbis a keze szorításából, meg a szép titulusából – ő a ruhagyár rendésze, hogy verné ki a ragya a képit – suttogták az asszonyok – ezt éreztem ki.
– Maga meg jóasszony, igen, maga abban a virágos kendőben, kirúzsozott szájjal jobban tenné, ha nem fenyegetőzne, mert itten bűncselekmény, de legalábbis nagyon súlyos szabálysértés fennforgása van ám, és ha maga a hatóság munkáját akadályozza, mondhatnám megbontja itten a szocialista jogrendet, könnyen maga is pórul járhat.
Ezt a haragos mondatot pedig egy rendőr kiabálta át a körülöttem csoportosuló emberek feje fölött. Vágott a hangja, mint a frissen élezett bicska. Attól féltem, ez a hang talán úgy megnyírja, de még meg is beretválja a férfiakat, mint Király Feri bácsi, a házunkkal szemközti fodrász, aki éppen akkoriban lépett a fejlődés egy magasabb fokára, mert hogy feladta a maszek műhelyét, és sírva ugyan, mert hogy ideológiailag még nem volt eléggé felkészült, meg aztán mégiscsak harminc éve a maga ura volt – mesélte anyámnak – belépett a fodrász szövetkezetbe.
No persze ez akkor rajtam nem segített, mert én nem hogy feljebb nem léptem az öntudat útján, hanem egészen mélyre süllyedtem, olyan mélyre, ahol a világ legrettenetesebb gazemberei készülődnek szörnyű tettek elkövetésére. Mert ez a zászlólopás csupán első lépés volt az akasztófa felé vezető úton – harsogta fülembe a rendőr azon a tikkasztó május elsejei nap délutánján. A hajnalban munkásőr zenével ébresztett, reggel gyülekező, délelőtt felvonuló, ünneplő tömeg ekkorra szónoki beszédtől okosodva („Innen, a szegedi Széchenyi térről üzenjük az amerikai imperialistáknak és az uszályukban fetrengő bábjaiknak, hogy el a kezekkel Vietnamtól!”) szétoszlott a főtéri platánok alatt, és vagy a ligetben rúgott be, pörköltös bográcsok mellett tántorogva, vagy visszatért a saját külvárosi világába.
Mi például Rókusra, ahol salétrom festette a falakat, pincékből, lepusztult úri házak mosókonyháiból kialakított szükség, lakásokban, beázik, de azért még lakható húsz négyzetméteren élt a remény az emberekben, hogy egyszer nem csupán a lenini út lesz olyan gyönyörű, de még a gázgyár környékén is lesz csatorna. Meg aszfalton gurulnak majd az autók, és a mentős nem káromkodik minden utcasarkon nagyobb eső után, hogy ő ugyan ide be nem megy, falja fel bármekkora betegség az öregasszonyt, még ha a fene fenét is eszik. És az bassza meg az anyját, aki azt hiszi, embernek való vidék Szeged Rókusa, mert, hogy ez inkább nyomornegyed, mintsem városrész, hiszen éppen az nincs benne, amitől az utcák és a terek várossá állnak össze.
Az ünneplőruhás emberek mégis ide tértek vissza, ide bizony, mert hát hazai pályán mégis csak nagyobb öröm, meg aztán olcsóbb is kirúgni a hámból a munka ünnepén. És én akkor áldottam ezeket az ünneplőruhásokat, mert a veszekedés hangjára kitódultak a Cuki presszóból, de még a Nejlon kocsmából is, hogy lássák, milyen az, ha a néphatalom lecsap a nép megtévedt fiára, ami azért mégiscsak tűrhetetlen – üvöltötte egy fuvaros. Nikotintól barna fogai füstösen meredtek ki a szájából, mint a lovaié, amiket oly sokszor láttam vígan, hatalmas sugárban vizelni a Tavasz utca sarkán, a Mari boltja mellett, miközben a gazdájuk egyik felest a másik után szippantotta ki a tenyérbe szorított kis üvegből Mari olajos padlós élelmiszer árudájában. Ami persze nem Marié volt, hanem néphatalmi kezelésben lévő állami boltként jegyezték be, pontos iktató számmal, ahogy illik.
– Hogy mi itt a tűrhetetlen, azt majd én mondom meg! – hasította a levegőt újfent a rendőr hangja, és abban a hangban volt már az öntudat és fölény mellett akkora harag is, hogy azt hittem, menten leszakítja a karom. – És én pedig azt mondom, hogy aki a magyar zászlót ellopja, az tűrhetetlen bűncselekményt valósít meg, értve vagyok? – kérdezte a rendőr.
A tömeg akkor elhallgatott. Nézte, ahogy a rendőr kiveszi kezemből a zászlót, ami nem is zászló volt már, hanem förtelmes bűnöm jele, és persze bizonyíték. Nézte, hogyan emelkedik magasba a rendőr keze, szorítva a zászló nyelét. És élvezte a szelet is, ami Rókusra enyhülést hozott, a zászlót pedig megtáncoltatta, de olyan kedves szerelemmel, hogy a tömeg arcára felszaladt a mosoly, és olyan is akadt, aki elnevette magát.
– Ejnye, de nagy magyar lött magából, hogy ennyire félti azt a zászlót – szaladt ki egy hang hirtelen a néma tömegből.
Én meg arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy nem a munkásmozgalom vörös zászlaját emeltem ki a kerítésre szerelt tartóból, mert akkor ellenforradalmi elem lennék – ezt maga a rendőr mondta, amikor elkapott –, és most talán már sötét tömlöc mélyén várnék a súlyos ítéletre. De legalábbis úgy elvernének valamelyik őrszobán – ezt is a rendőr mondta –, hogy még az eget is nagybőgőnek nézném.
– Ezt ki mondta? Jöjjön ide, de azonnal! – ordított a rendőr, de akkor már újra ordibált a tömeg, hogy elrejtse a szesztől bátorodót, a rendőr tekintet elől a menekülőt. Hogy én mért nem tudom tartani a pofám? – morogta, amikor eltűnt az első sarkon. De nem takarta el az én arcomat, ami ekkor vörös volt, mint amit bedugtak a konzervgyár paradicsommal telt betonkádjába, ami olyan paradicsom illatot lehelt rá a világra, hogy egész Rókus lubickolhatott benne, méghozzá nagy örömmel, mert addig sem kellett fintorogva nyelni a sertéshizlalda felől érkező disznószar szagát.
– Most pedig táguljanak innen emberek, mert az intézkedés foganatosítását kell eszközölnöm, és jegyzőkönyvet is felveszünk a tényálladék rögzítése céljából – üvöltötte szét a zajt a rendőr. A nép meg szétfoszlott, mint húsvéti kalács, mielőtt még a locsolkodók tömik a szájukba. Persze néhányan azért maradtak, mert a kérdésre, ami akkorra már többször is elhangzott – De hát miért akart ez a kölyök zászlót lopni? – csak szerették volna megtudni a választ.
– Na, akkor beszélj! – engedte el a kezem a rendőr a ruhagyári rendészre sandítva üzenetét: maga csak szorítsa keményen! –, elővett egy iratblokkot, hozzá tintaceruzát. Én meg csak néztem a blokk lapjai közé szorított sötétkék indigót, ami meg nekem üzent: több példányban örökítik meg a bűnöm, talán az újságba is bekerülök, arról nem is beszélve, hogy az iskolából rögvest kicsapnak, és az is előfordulhat, a javítóintézet kapuja is becsapódik mögöttem.
Ennyi súlyos félelem terhe alatt persze nem tudtam egy szót sem kinyögni, meg aztán minden erőmet felemésztette a küzdelem, el ne sírjam magam, mert akkor még a bandából is repülök. Azok a barátaim tagadnak meg, akikkel a körtöltés melletti kiserdőt hódítottuk vissza a gaz sápadt arcúaktól, mi, rókusi indiánok, de majdnem legyőztük a templomkerti bandát is, pedig azok között még nyolcadikos is volt.
– Na, akkor a neved? – nézett rám a rendőr, én meg legszívesebben azt mondtam volna, amit az asszony is kiabált, hogy az Ilonka néni meg a Zoli bácsi gyereke vagyok, és őket mindenki ismeri, meg szereti is a környéken. Szóval ne tessék engem megbüntetni, mert anyámtól, akit én is nagyon szeretek, olyan verést fogok kapni a fakanállal, hogy két hétig jegelhetem a hurkákat a fenekemen. Pedig a zászlólopás fő bűnöse nem más, mint éppen az anyám – csordult ki mégis a könny a szememből.
– Az anyád? – markolta meg az állam a rendőr, hogy lehajolva az arcát az arcomhoz nyomhassa.
– Tessék? – néztem rá ijedten.
– Az előbb mondtad, hogy a zászlólopás főbűnöse nem más, mint éppen az anyám.
– A maga anyja? – dülledt ki a szemem a nagy rémülettől.
– A tiéd, te kis huligán! Még szemétköcc is? – kaptam egy olyan méretes pofont, hogy a rendőrségi jegyzettömb a lapjai közé szorított indigóval a legközelebbi árokba repült, és furcsa módon a tintaceruzának is nyoma veszett.
A körben állók vigyorgásából éreztem, talán mégsem áll mögém hóhér az intézkedés végére, mert elpofozkodnak itt velem egy darabig, ami Rókuson nem igen számított büntetésnek, sokkal inkább a békés életmenet része volt, aztán majd csak mehetek haza anyámhoz.
– Szóval mi van a te anyáddal? – állt fel szuszogva a rendőr, miután megtalálta a ceruzáját, és láttam a szemén, nagyon izgatja egy fontos kérdés: írni kezdjen abba a jegyzettömbbe, vagy előtte megkínáljon még egy pofonnal.
– Nekem mondja, ha valami baja van, ne a fiamat verje! – nyíltak szét ekkor a sorok a hátam mögött, és én már húztam is be a fejem a vállaim közé, de leginkább a derekamig szerettem volna eltüntetni, mert ez a hang nem másé, hanem az anyámé volt. Akiről mindenki tudta, hirtelen haragú, szókimondó asszony. Én még azt is, akkorát tud a fejemre csapni, hogy a nyakizmaim egy hétig táncolnak utána.
És akkor anyám, a rend kedvéért, jól fejbe is vágott. Nyitott tenyérrel, csattanósan, majd csípőre vágta a kezét, felszegte az állát, és egy perc alatt elmondta a rendőrnek, hogy nálam áldottabb kölköt a föld még nem hordott a hátán, az ő ura meg osztályvezető a konzervgyárban, vagyis fontos beosztásban rakja le a szocializmus alapjait, ő meg gyári munkás, ami, mint tudjuk, nagy dicsőség és felelősség is egyben. Ezért hát a rendőr elvtárs egy percig se higgye, hogy én nem vagyok jól nevelve, mert dehogyis nem. Látszik az a bizonyítványomon, ami színjeles, és ha kéri a rendőr elvtárs, ő máris hazaszalad érte, mert itt lakunk mi a közelben, a Kossuth Lajos sugárút 46. szám alatt. Méghozzá a második emeleten, egy olyan lakásban, aminek még fürdőszobája is van, naná, hogy benn a vécé is, és amit maga a város adott nekünk, mert annyira fontos volt, hogy az ő ura Szegeden és ne Nagykőrösön építse a néphatalmat. Mert ha a rendőr elvtárs nem tudná, az ő férjét egyenesen Nagykőrösről helyezték át ide, hogy fellendítse a termelést. És lett is a gyárból élüzem, vörös csillagos jelvényt vitt ma is az élmunkás a menet előtt – mondta anyám, és szaporán dicsérte az a sok kiváló dolgozót, naná, hogy mind szocialista brigád tagja, aki annyit dolgozott ezért a jelvényért, mint az igásló, de nem is hiányzott senki egyetlen kommunista szombatról sem.
– Ez kidumájja, esküszöm, ez kidumájja – csöppent a fülembe anyám szóáradatán keresztül egy mondat, talán éppen a lófogú fuvaros vigyorogta ki magából.
– Elhiszem, asszonyom, én mindent elhiszek, de a maga fia mégiscsak zászlót lopott, nemzeti színűt méghozzá – próbálkozott bebújni anyám szavai közé a rendőr, akiről ekkor már szakadt a víz, tányérsapkája meg–megbillent kopaszodó fején, mint ami arra készül, hogy lecsússzon, de még orron is üsse a gazdáját.
– Micsodaaaaaa? – nyúlt a dühös kérdés, anyám szétcigarettázott, brummogós hangja a szó végére éles sikítássá vékonyodott, de így is kiérződött belőle az őszinte megdöbbenés. Pedig éreztem, anyám ismeri már elfogatásom részleteit, mert anyám olyan asszony volt, aki – ki tudja honnan – de gyorsabban szerezte be Szeged híreit, mint maga a városi tanács, a rendőrség és a tűzoltóság együtt véve. De nem tudta ezt a rendőr, így aztán heves bólogatásba kezdett, nyomatékul úgy összezárta a száját, hogy arca egy hatalmas vicsorgás lett, olyan szigorú, amilyennek a templom kertjében álló Szűz Mária arcát láttuk, amikor néha, de igazán csak nagyon ritkán kiloptuk az aprópénzt az előtte álló persellyé magasztosult bádogbögréből.
– Zászlót? De hát mire kellett az neked? – csapott még egyet a fejemre anyám, én meg elbőgtem magam. De nem a fájdalomtól, nem attól, hogy annyi csillagot láttam, amennyit még a legtisztább nyári éjen sem varrat hasára az ég. A szomorúság csalta ki a könnyeket, hiszen anyám egy percig sem kételkedett a rendőr szavában, nem mondta: ez nem lehet igaz, az se mondta: ugyan, rendőr elvtárs, ilyet nekem ne állítson, mert az én fiam nem lopna soha, annyira tiszteli más vagyonát, hát még a ruhagyári nép vagyonát, hanem ütött, és közben egyre vörösebb lett a feje.
– De mondok én magának valamit, rendőr elvtárs – lépett ekkor anyám az egyenruháshoz –, méghozzá olyat mondok, hogy abból tanulhat az egész Rókus, de még az egész város is. Én ezt a kölköt úgy elverem ennek a zászlónak a nyelével – kapta ki anyám a bűnjelet a rendőr kezéből –, hogy még hetek múlva is sziszeg, ha a vécére kell ülnie. No, erre megesküszöm magának – zargatta anyám egyik szavával a másikat, és nagy felindultságában arról is beszélt, minek ide jegyzőkönyv, miért is fáradna a rendőr elvtárs gézengúz kölykök miatt, amikor az arcára van írva, sokkal komolyabb bűnesetek megoldására képezték ki. Hiszen olyan szép kihízott feje van, amilyen régen legföljebb az alispánoknak volt, na jó, meg néhány szolgabírónak a múlt rendszerben. És ez a szép kövér fej akkora tekintélyt kölcsönöz a rendőr elvtársnak, amit nem szabad beszennyezni efféle zászlót leszedős csip-csup ügyekkel. Különösen akkor nem, amikor a népi demokráciát egyébként is számos ellenség fenyegeti, amint az a május elsejei beszédben is elhangzott a Széchenyi téren – harsogta anyám. Közben húzott magával, húzott át a kocsiúton, a szemközti járdán, de olyan ügyesen, hogy mire a rendőr kettőt szólt volna, mi már el is tűntünk a sarkon. A bűntett színhelyén maradt viszont rengeteg anyám hangjából, köztük olyanok is, amikből gyönyörű mondat állt össze a rendőr elvtárs megértését dicsérve.
A házunk elé érve anyám – Na, indulás befelé! – lódított egyet rajtam, és már borult is ránk a lépcsőház sötétje, marta orrunkat a kóbor macskák húgyának szaga, de mit számított ez, hiszen anyám keze akkor már nem ütött, hanem simogatott.
– Ej, de nagy marha vagy te édes fiam. Ha már annyira kell neked az a Fradi zászló, miért nem vártad ki az estét? – kérdezte anyám. Én meg zuhantam mélyre, nagyon mélyre, egészen bele az ámulatba, mert el nem tudtam képzelni, hogy anyám miből találta ki, Fradi zászló kellett nekem, hiszen jönnek az aranylábú nagy zsugások – így mondta Pintyek úr Mari boltjában. És azon a meccsen én is ott akartam lenni, hogy lengessem a saját Fradi zászlómat Albert Flóri császárnak, meg Varga Zolinak, meg Mátrainak, Nováknak, Fenyvesinek, de mindenki másnak is, akin olyan zöld és fehér lesz a mez, amilyen zöld és fehér az én zászlóm.
– Ha akkor megvarrod, amikor kértem, most nincs ez a nagy baj – szipogtam nagyon halkan, mintha attól tartanék, a rendőr meghallja, miből is állt anyám nagy bűne.
– Milyen nagy baj? – nézett rám anyám csodálkozva, és már huppant is bele a foteljába, kezében ollóval, tűvel, cérnával.
– A nagy baj az volt, amikor apádékat agyon akarták lőni a nyilasok. Az nagy baj volt. Meg amikor a bátyámat, a Dinit félholtra verték a jászolhoz kötve, mert nem akart belépni a téeszcsébe. Az is nagy baj volt. De ez itten csak egy zászló, amiről most szépen lefejtem a pirosat, aztán beszegem a maradék zöld–fehéret, és a jövő héten mehetsz szurkolni Albertnak – táncolt anyám kezében a picinyke olló.
– A rendőr meg? Ej, de ritka nagy barom szegény. No, az meg törölje ki a seggét a jegyzőkönyvével – nevetett anyám, de úgy ám, hogy potyogtak a könnyei, amik nem is könnyek voltak, hanem finom, picinyke átlátszó gyöngyök.
Nem csoda hát, hogy szétgurultak.
De sebaj, mert rajtuk csúszkált anyám nevetése végig a lakáson, ki az ajtón a függőfolyosóra, amit már megtöltött a vacsorához melegített paprikás krumpli földszintről szállingózó illata.
