Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Fekete mese

 

Ötéves korában ütötte meg először az apja. De az első nagy pofont hétévesen kapta. Azt hitte, a plafon szakad rá és a padlás, talán még a felhőket cipelő ég is. Kiejtette kezéből a könyvet, s miközben feje az asztal sarkához csapódott, riadtan nézte, hova esik a szétrongyolódott papírban élő sok-sok mese, hova a legkisebb fiú, aki vándorútra indult, majd elnyerte a szépséges királylány kezét, és hová a vasorrú bába, akit bűneiért tűz emésztett el. Nagyon remélte: a szavak is kipottyannak a papírról, és kirohannak az ajtón, mielőtt még apja sáros csizmával taposná szét őket.

Az utcán faágakat mart a fagy, jégpáncél takarta az utak kátyúiban rekedt pocsolyákat. Az északról rohanó szél, miután körbetáncolt a falun, különösebb fortély nélkül bújt be a rozoga ház megvetemedett ablakainak résein, az ajtón, aminek korhadt deszkáit már csak a rozsdás vaspántok tartották össze.

Arccsontja roppant, azt hitte, a feje is leszakad. De hiába üvöltötte: „Apa, ez fáj!” – a férfi csontos öklei vagy négyszer csaptak le rá. Majd a vastag, kapától, ásótól erősödött ujjak szétnyíltak, megmarkolták a haját, és úgy tépték ki csomóban a szálakat, hogy az apró vörös masnik is darabokra szakadtak.

– Ne üsd mán, hát a lányod! – sikítozott remegve az anyja, vékony testén még a kötény is riadtan ráncokba csavarodott. Hangja, mint a kés vágott sebet a ház falán, döngölt padlón, zsírfoltos asztalterítőn. De apja konok maradt, üvöltése közben áporodott borszag töltötte meg a szobát. Félájultan hallgathatta a férfi szavát:

– Megmutatom, ki az úr a háznál, az én kölyköm nem fog feleselni, mint alázatos kutya követi minden parancsomat! Még hogy neki a könyv a legfontosabb. Mert hogy a könyvekben boldogság lakik. Meg hogy a mesék erőt adnak neki. Mesék? No hiszen! Esze ment ennek a lánynak? A fát meg nem aprítja fel senki tüzelőnek? – csattant a kérdés, csattant a pofon.

Az anyja sikolya idővel elhalkult. „Mégis, mit tehetnénk?” – szégyenkezett a kérdés az asszony tekintetében, ahogy teltek az évek, és a férje mind gyakrabban célozta meg a kocsmából az udvart, hogy körbevizelje az egyetlen, kiszáradt gyümölcsfát.

– Kirúgott a szemét. Azt mondta, sokat iszok. Mi köze hozzá? Iszok, és kész, de azért dolgozok is. Az ő földjét túrom, szakadjon rá az ég! – üvöltözte a férfi, és ütött. Az asszonyt nadrágszíjjal, a lányát kérges tenyérrel üldözte sírásba.

– Minek is élünk? Benzint hozzatok, magam gyújtom föl ezt a viskót! – ordította máskor. Az asztalon sosem kóstolt, kihűlt vacsorára szállt a légy, a földön falhoz vert füzetek, gyűrt tankönyvek, az ágyon, falvédőhöz lapulva asszony és lány, szellemcsíkos televízióban vidám reklám kék egű Adriáról, kedvezményes nyárról, lobogó hajú lányokról, akik vízisível lovagolják meg a hullámokat.

– Dögöljetek meg! – fuldoklott, hörgött a düh, amikor a szesz már megmérgezte a férfi agyának minden sejtjét. Előkerült balta nyele, rozzant szék kiszakított lába, ütés után a lány homlokán a bőr füléig szakadt.

– Sírni ne merészelj! Ha tanárnak vagy bárkinek szólsz, kutyával tépetlek szét! – csapta be maga mögött az ajtó apja, újabb kanna bor után indult, hogy reggelre trágyában fetrengve leljenek rá.

– Jolánkám, messzire meneküljetek, nem ember ez mán, vadállat lakozik a lelkében – sírta tele zsebkendőjét a szomszéd asszony, aki egy percre maga is elhitte: fillér nélkül, rokon nélkül, barát nélkül a sarat hizlaló dűlőút elvezet valahová.

– Most nem menekültök, az öklöm hozza nektek a halált! – üvöltött a férfi ködös-rideg téli éjszakán, amikor a tanya tetejét, minden gerendáját vastag sötétség ropogtatta, felesége meg őrjöngve nyüszített: "Belém te többet ne kívánkozz, te mocskos állat!".

– Most nem menekültök! – emelkedett a kéz, de az álomból ébredő lány, aki kamasszá ért már, bár minden csontja fájt, karjáról, hátáról, combjáról el nem múlt a tegnapi verés kék duzzanata, gyorsabb volt. Szemében égő vörösre váltott a félelem szürke fénye, konyhaszekrényen szunyókáló kést markolt, egyetlen szúrásban robbant fel tíz év dühe, gyűlölete, keserűsége. Majd újra lecsapott, vinnyogott, véres nyála csordult kifakult, ezerszer mosott blúzára, amikor a második, a harmadik, a negyedik sebet ejtette apján.

– Anyámat nem ütöd többet, de engem sem. Fekély vagy ezen a földön, de kiváglak belőle – torzult az arca, miközben arra gondolt, milyen egykedvűen magyarázta a rendőr úgy két hete: nem tehet semmit, szép is lenne, ha mindenféle családi perpatvar miatt a hatóságnak kellene eljárnia. Majd ha vér folyik, akkor tegyenek szabályos feljelentést, és a törvény betűi szerint eszközöljük a büntető eljárás foganatosítását – köszönt el a rendőr, és boldog volt, amiért olyan szabályszerűen tudta elmondani a hivatalos szöveget.

– Vadállat! Hogyan szorulhat ennyi gyűlölet egy törékeny lányba? – torzult egy fiatal nyomozó arca, amikor intett a rendőrnek, igen, ugyanannak a rendőrnek, két héttel később – kattinthatja a lány kezére a derékszíjáról leakasztott bilincset.

– Az apját ölte meg, huszonhét késszúrással, micsoda világ! – olvasták a hírt borzongó idős hölgyek porcelán mosolyú kávéház melegében, és a pincért szidták, mert a fahéjat, a csoki darabkákat már megint elfelejtette kihozni.

– Anyám, a kutyának soha el ne feledjél enni adni – suttogta a lány a bíróságon, hosszú, komor tárgyalás után, és már hátat is fordított. Cipője halkan koppant a mozaikos padlón. A kérdés: hát te lányom, már sírni se tudsz? – nem érte utol, rabszállító autó rácsán akadtak föl a hangok.

– Az apját ölte meg. Erős felindulásból, de mégiscsak megölte. Nagyon veszélyes. Vigyázzon, ha kell valami, itt leszek a közelben, csak szóljon. A papírokból többet is megtudhat – nézett a nevelőtisztre a fegyőr, és undorral fordult ki a vasajtón.

– Apádat ölted? Biztos megérdemelte. Minden férfi egy mocsok állat – karolta át a cellatársa, és arról mesélt, őt hogyan erőszakolták meg tizenkét évesen, három fiú erős kezekkel miként szorította a földhöz egy diszkózenétől hangos kocsma udvarának fái között.

– Ringyónak mondtak, senki nem hitt nekem, hát ringyó is lettem. Útszéli, neccharisnyás, autóknak rövid szoknyában integető. Nem volt a testemen olyan rés, amit meg ne gyalázott volna férfi. Egy kövér kamionosig bírtam. Úgy szuszogott-horkantott rajtam, mint egy disznó. Lelöktem magamról, kizuhant a kocsi nyitott ajtaján. Hát tehetek én arról, hogy a fejét egy kőbe verte, és szétloccsant az agya?

– Embert öltél, mégiscsak bűn az – mondta a lány.

– Dögölj meg te is – fordult el a cellatársa. És nagyot köpött a padlóra, amikor a lányt átkísérték a könyvtárba.

– Könyvet szeretnél? Hááát, próbáld meg, talán segít – nyújtott át egy listát a könyvtáros rab azokról a kötetekről, amiket legtöbbet kölcsönöztek ki. Címükből a lány kiolvasta: mind gonosz gyilkosokról és tisztességes, ügyes, szép rendőrökről szól. Meg szerelemről, ami holdfényes éjszakán beteljesül, leginkább egy tengerparti villa teraszán omlanak egymás nyakába a hősök, a szegény lány, akiért eljött luxusautón a gazdag bankár szépséges fia.

– Nekem inkább mese kellene. Meséskönyv – motyogta, miközben a plafonig emelt polcokat bámulta, amiken úgy sorakoztak a könyvek, mint a frissen kiégetett téglák a gyári színben, ahol két nyáron át is dolgozott. Akár egy házat is felépíthetnének ezekből. Boldogság fűtené, hétfejű sárkány lángot okádva űzne el minden betolakodót – csillogott a szeme, és azon gondolkodott, vajon írt-e valaki már olyan mesét, amelyben a gonosz apa feltámadt, és bölcs királlyá változott. Vagy olyat, hogy a gyerekek boldogan éltek, no nem várkastélyban, csak egy olyan házban, aminek a falát minden évben újra festették, tetején piros volt a cserép, a kertben gyümölcsöt teremtek a fák, és az anyjuk úgy nevetett, amikor átölelte az apjuk, hogy a közeli erdőből előbújtak az őzek, és boldogan ittak az ezüst színű patakból, amiben pisztrángok táncától fodrosodott a víz.

– Mese? Meg vagy te húzatva? Ki olvas itt ilyet?

– Mégis inkább mese... – emelte alázatos tekintetét a könyvtárosra.

– Hát akkor válogass, hátha találsz – hátrált a könyvtáros, mert nem tudta megfejteni: a lány szemében csillanó szikra dühöt vagy könyörgést jelent.

Válogatott. Andersent talált. Melléhez szorította, majd felült az ablakpárkányra, hogy napfénynél olvassa el az első történetet.

Amikor a fegyőr érte jött – „Na, most már vissza a zárkába!” –, azt látta, a lány mosolyog, rabruháján kisimultak a ráncok, és mintha eltűnt volna a rács is a könyvtár ablakáról.

 

 

belzoli2-300x269.jpg

Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban.