Bátyi Zoltán
Balta ballada
Nagyon figyelt minden szóra, de mégsem értette: akkor most az ő baltájának mi lesz a sorsa? Ötven éve markolja már a nyelét, ujjai koptattak barázdákat a fába. Kopaszra nyírt gyerekfejjel, fekete klottgatyában célozta meg először ezzel a baltával a 
farönköt, még remegett kezében a szerszám, ijedten figyelte, hogyan zuhan alá a vas. Apja pofonja vágta a tanya vályogfalához, amikor kíváncsiságtól kipirulva, a balta fejének erejét, keménységét próbálva, pár nappal később, kőhöz ütötte, csorbult az él, csillagot szórva pattant az acél szikrája.
– Ez a balta sok éve kiszolgál engem. Fát hasogatott. Pulyka fejét csapta le, ha anyád úgy kívánta, ünnepi ebédre készülődve. Szöget ütöttem vele deszkakerítésbe. Forgott, pörgött kezemben, amikor tetőt ácsoltam a házunk fölé. Hitvány módon nem fogod elpusztítani! – morgott-hörgött az apja, vastag rést vágott a szélben pofonra lendülő keze, ami aztán beterítette egész gyerekfejét. Nyálát, taknyát, könnyét törölte, szégyenét rejtegette, tüdejében ereket pattintott szét a tehetetlen düh.
Akkor örökre agyába véste apja minden szavát:
– Parasztember becsülje meg azt a szerszámot, amit az Úr kezébe adott. Gondozza, élét köszörülje. Rozsdától, téltől, fagytól, de még csöppeket hullató esőtől is óvja, ha azt akarja, segítője legyen a szükségben, társa a munkában.
– Csak nem fogom éppen most elveszíteni? – rázta meg a hideg, pedig a tavasztól éledező Nap ablakokon beszökő melegétől egy perce még izzadtság csöppjei is tapasztották hátához az inget.
Most búcsúzzon tőle? Amikor éppen arra készült, nyelet cserél benne, mert előbb hajszálnál is vékonyabb, majd már tenyerének bőrét is megkínzó repedések küldtek üzenetet: az acélfej menthető, az öreg nyél frissen faragottal pótolható.
Hogy embervér tapadt hozzá? Mit tehet erről az a szerencsétlen balta? Hosszú évek halmozódó dühe robbant szívében, lelkében, ereiben, amikor ütésre emelte. A balta, az ő baltája, apjától örökölt éles szekercéje csak a keze parancsát követte. Talán meg is értette, miért küldték ilyen kegyetlen munkára. Hiszen ő is láthatta, tétlenül nézhette, hogyan szerelmesedik fia a borba, hányszor issza le magát fetrengős részegségig, mióta kicsúszott lábai alól a világ. Pedig olyan szép barázdát vágott neki a sors, csak ballagnia kellett ezen a szűk, biztonságot kínáló ösvényen az általános iskolába. Nem is messzire, a közeli falu templomának tövébe, ahol tavasszal barackfák virágának illatától bódultak a méhek, az öreg plébános minden kölyök fülébe súgott egy-két biztató szót. Az iskola udvarán piros nyakkendős úttörők tanulták az ünnepi műsort, amivel méltóan köszönthetik április negyedikét, a felszabadulás ünnepét, és hangszóróból csörtetett a dal amuri partizánokról, a pártról, a népről, amivel egy az utunk.
Az ő fia megfogadta, szép szóval ígérte: szakmát tanul, a jó kezű géplakatosnak mindig jut munka a műhelyben, de akár még a város gyárában is lehet belőle csoportvezető. Ha meg az érettségi is sikerül, naná, hogy kinevezik művezetőnek. Előre köszönnek neki, technikus úrnak szólítják, köpenyének zsebében golyóstoll randevúzhat a féltenyérnyi számológéppel.
– Apám, én nem leszek téesz talpasa, akit ugrasztanak, ha ganét kell kocsira hányni, ugrasztanak, ha gépszíj szakad a kombájnban, félrelökik, amikor brigád sorsáról döntenek – hevült a fia, forrt benne a szó.
Elgondolkodott: talán meg is sértődhetne gyereke szavain. Mégis inkább büszkeség feszítette meg az izmait, mint évekkel korábban, amikor a kapufélfánál mérték, mekkorát nyúlt a fiú egyetlen nyáron. És nevetve ütöttek jelet a feje fölé, de olyan pontosan, hogy hajszálakat temettek a balta élével hasított vékony résbe.
- Van ez tíz centi is, apám, lassan átsuhan füttyöm a kalapja fölött – méricskélt a fiú, ölelésében megérezte az erőt.
– Ilyen feszült bennem is – emlékezett tanya mögé bújva, és azokra az évekre gondolt, amikor még konok, felszegett fejjel gyalogolt át a pusztán, harapott a szélbe. Az áttáncolt bál után a harmadik faluból is hazatalált a hajnali etetésre. Eszét tanító nem dicsérte, továbbtanulásra senki nem buzdította, könyvbe írt betűtől két perc után elnyomta az álom. De a betonútig kihallatszott a kiáltás – az anyját, ez aztán az erő! –, amikor legényes vetélkedésben bebizonyította: az egész járásban nincs ember, aki olyan messzire hajítaná a baltát, mint ő, Kovács Antal fia, ifjabb Kovács Antal.
Gyárkapun végül nem kopogtatott a fia, szövetkezet gépműhelyében kente-maszatolta olajjal a markát traktorból kiszerelt beteg alkatrész.
– Jó itt nekem apám, szívja a fene magába a város autóktól, gyáraktól büdös szagát – magyarázta.
És ha kedve úgy fordult, a baltával, igen, ezzel a nagyapjától örökölt baltával, korhadt fából olyan szobrokat faragott, hogy minden szomszéd nyakát nyújtogatta, csak megleshesse a kerítés fölött, göcsörtös fából hogyan lesz kosfej, tűzre szánt akácból morcos arcú, bajszos juhászlegény. Igaz, asszonyt nem hozott a házhoz, de a falusi pék akkorát kacsintva, hogy kövér arcán majd szétpattant a bőr, csak elmesélte:
– Komám, csöppet se izgulj. Nyomorgatja fiad a lányokat a park árnyékos padján, egy percig sem zavarja, hogy a művelődési házban dobot püföl, gitárnak húrját szaggatja a Pestről érkezett, fővárosi zenekar.
– Asszonyt? Ebbe a tanyába? Három épület csupán, no hiszen, ez aztán a nőket csalogató palota. Disznószar bűze lengi körbe, néhány vékony dróton lóg csak a világon – mutatott fia a villanypóznák felé. – Asszonyt? Ide? Most mit kezdenék vele? – csapta a baltát egy kiszáradt farönkbe, és gyűrt borítékot dobott az asztalra.
– Ennyi volt, a téesznek vége. Egy havi bér nem sok, annyit sem nyomtak a kezembe, a munkakönyvemmel meg kitörölhetem a seggem. Rendszert váltott Magyarország, vége a kommunizmusnak. Új világ jön – ezt mondta az elnök, vállalkozó kedvű, ügyes emberek boldogulnak, tunyákra rászárad a rongyuk – emelte a fiú a baltát, s már dobta is a tanya sarkán öregedő akácba, fa kérges derekán ütött gyógyíthatatlan sebet.
Hetek teltek szomorú tunyaságban, majd a fia napokra eltűnt.
Apja azt hitte: a környéken kóborol, vagy talán városi munkát keres. Sötét színűre aszalódott gyanúja, de nem kérdezett, amikor a fiú végre hazaért. Tányért tett eléje, csirkéből főtt paprikást, és várt, majd csak megnyílik a fia. Ha nem is örömbe mártott hírrel, de legalább néhány káromkodós panasszal szétveri a csöndet, ami befészkelte magát a tanya vályogból vert falai között minden apró résbe. De a fiú nem beszélt, és akkor sem magyarázkodott sokat, amikor egy hatalmas autót vezetve vágott mély sebet a földútba, éppen csak át nem hajtott az udvarban kószáló kuvaszon.
– A barátom kocsija – köpte elé foghegyről napokkal később, és megmutatta: tíz lépésről még mindig úgy eltalálja a vén baltával a kerítéskarót, hogy gyöngébb kar percekig ki nem cibálja a vasat a fából.
– Nagy autó, nagy a tankja, a határt járom vele. A szerbeknek viszem a benzint, minden fuvar után egy ezres üti a markomat – talált rá a fia újra a szavakra hetekkel később, és idegen pénzt mutogatott. Németek márkáját, amiből, ha ügyesen forog a határon, akár tízezret is összerakhat, mielőtt véget ér az ENSZ embargója.
Apja nem tudta megfejteni a szavait, mint ahogy azt is érezte: elvész ebben a világban. Rádióból hallotta: összeroppant, szétesni készül Jugoszlávia, szerb lő horvátra, horvát a szerbre. Boszniában meg városokat ágyúznak, fogoly katona levágott fejét úgy rugdossák, mint focisták a göbölyűre fújt futball labdát.
– Csempész lettél? – markolta fia kabátját. – Törvényt, rendőrt nem tisztelsz már? – borzolta a félelem. De a fia csak nevetett, és idegen, sosem látott autókkal telt meg az udvar.
Az öreg a mögötte hagyott évek alatt nem vakon járta a világot. Volt ugyan olyan, aki buta parasztnak hitte csupán. Megalázták községházán, városi hivatalban, amikor kiderült, hosszú perc is eltelik, amíg okirat alá karcolja a nevét, de ez már régen nem zavarta. Dolgozott a szövetkezet földjén, termelt háztájiban, hajnalban, napnyugtakor disznók elé öntötte a moslékot, tyúkokat kínálta kukoricával. Majd mikor annyira megrokkant a sok munkától, hogy erről papírt is írt neki az orvos, és nyugdíjjal kerekezett ki zöld biciklijén hozzájuk a postás, többet lihegve ugyan, de csak gyúrta tovább a földet. És elhitte, amit apjától tanult: embernek becsületet csak tisztességes munkája adhat.
De látta azt is, hogy a határvidéken, ahol a pusztából magas őrtornyok nőttek ki, nem mindenki gondolkodik így. Még egész hetes eső után is cuppogtak sötét éjszakákon a gumicsizmák, ki tudja honnan indult, és merre igyekvő emberek rejtették fejüket a viharkabát gallérja mögé. Batyujukat, mint nyomorék a púpot, cipelték meggörnyedt hátukon, hogy aztán eltűnjenek, mire fényt kínál a hajnal. A boltban aztán a pult alól előkerült a rizses csoki, a jugó vinjak, no és a tiszta szesz, amikből édesszájú asszonyok pancsolhattak húsvétra, locsolkodó gyomrát megkínzó likőrt.
– Élni csak kell valahogy, az államtól lopni nem olyan nagy bűn, marad neki éppen elég – pislogtak rá pirulva, mert tudták: apjától tanult szigorú parancsból nem enged, a törvényt tiszteli, még ha a törvény nem is tiszteli őt.
– De benzint fuvarozni, ép, egészséges embernek, aki tisztességes munka után is nézhetne? Nagyon kifordult a világ magából – morgott vastag bajsza alatt. És csak akkor vágta dühösen ól mellé a baltát, amikor fél óra után rájött: az ő keze ügyetlen már ahhoz, hogy kifaragjon egy ásónyelet. A mind gyakrabban érkező autók porát türelemmel nyelte, csak néha, a fabudi mögé bújva köpött nagyot.
– Jó napot, öregember – köszönt rá nyakigláb suhanc.
– Híres pörköltjéből főz-e nekünk? – kérdezte kövér legény, aki zsíros, borostás tokából font nyaka köré sálat.
És érkeztek a gyönyörű lányok. A nagyváros drága boltjaitól húztak illatcsíkot maguk után, szemük fényével arcukra mázolt festék színe vetélkedett. Szájuk széle duzzadt, mint pofonvert asszonyé, pedig csak a rúzst kenték vastagra, mintha attól félnének, a tanyán hirtelen támadó szél marja le ajkukról a bőrt. Lola, Zsú, Szamanta – olyan neveket mondtak, amit az öreg egyetlen Kincses kalendáriumban sem olvasott még soha. Igaz, arról sem írtak azokban, hogy eljön erre a pusztára olyan világ, amikor a téeszt, már ami megmaradt belőle, káeftének szólítják, az elnök elvtársból ügyvezető igazgató úr lesz, azt meg maga a község polgármesternek választott egykori pártitkára kéri majd, hogy a Vörös Hadsereg útját kereszteljék át Szent István útra.
– Ki érti ezt? – csóválta a fejét, lógatta kezében a baltát, s igyekezett kikerülni minden olyan mondatot, ami a diófa alá kitett asztal körül szaladgált, amikor az autós vendégek a fiával vitázva álmaikból kovácsoltak márkás, dolláros terveket.
De a pusztában még lusta szél is sodorja a szót.
– Meg kéne próbálni a szeszt, nagy tételben. Meg a cigarettát. De narkót, azt soha – szaladt egy rekedt hang végig az udvaron, júliusi Nap hevétől szikkadt a föld, a motorháztetőkön félmeztelen barnultak a lányok.
– Megpróbálhatjuk az olajat is, savtól szőkül az, nem szilvapálinkától – válaszolt a fia. Vigyor rajzolta át az arcát, amikor a banda röhögését hallgatta, és a szeme úgy megtelt fénnyel, mint aki lenyelte az égről az összes csillagot.
Az öregember aznap este rádiót hallgatott, s mire elnyomta az álom, már pontosan tudta: az olajszőkítés rettenetesen súlyos bűncselekmény, megkárosítja a nemzetgazdaságot, milliárdokat lop ki az állam zsebéből. Pedig tulajdonképpen egy roppant egyszerű művelet. Morcos, magas rangú finánc hangja magyarázta el, milyen fondorlatokkal vegyszerezik az üzemanyagot, hogy aztán a háztartási tüzelőolajból teherautókba, buszokba tölthető gázolajat nyerjenek. Beszéltek a rádióban azon az estén árrésről, hiányzó törvényről, jogi kiskapukról, áfaügyletekről, csalásról, sikkasztásról annyit, hogy feje is belesajdult. Bár fogalma sem volt arról, hogy ezek a korábban soha nem hallott szavak mit jelentenek, a félelem görcsbe rándította minden tagját.
Érezte: ezen a fájdalmon más nem segíthet, mint egy kevéske fa hasogatása, holdfénynél, tanyaudvaron. Baltáját markolta, rúgással parancsolta csöndre a kuvaszt, majd olyan erővel gyilkolta a rönköket, hántotta róluk a forgácsot, hogy a fa jajdulása még a felhők hasát is megkarcolta.
Egy hónap se gyalogolt át rajtuk, amikor egy nagyhasú, közeli, kihalt orosz laktanyából lopott tartályt ástak a tanyája mögé. Komor tekintetű férfiak kezében forgott a szerszám, mint kocsis az ostort, úgy pattogtatta a fia parancsait. Neki is szánt egyet.
– Apám, aztán a száját csukva tartsa, amikor finánc kérdezi. Ha rendőr faggatja, merre járok, mondja azt: engem meg sem szült az anyám, de ha mégis, hát a világból is kiszaladtam azóta. A Föld túloldalán, ha rám akadhatnak.
– Baj lesz ebből, talán börtön is – ordította volna. De még a nyál is kiszáradt a szájából, amikor a fia a kamra mélyére csalta, és száz éve faragott, szétszáradt szekrény fiókját kihúzva mutatta, mekkora halom is egymillió forint, ha ötezresekben gyűjtik.
– Meggazdagodtunk, hamarosan Pesten veszek apámnak egy palotát, hegynek tetejéről bámulhat rá a Dunára – nevetett a gyerek, de ez a hang már nem hasonlított arra a kacajra, ami akkor szaladt körbe a tanya udvarán, amikor először ült meg kiscsikót a fia, és még legrosszabb álmaikban sem gondoltak arra, hogy tragédia töri el az életüket.
Tragédia. Csak így emlegették a felesége halálát. Rákról, asszony méhét marcangoló betegségről, rosszindulatú daganatról, orvosról, látleletről egy szó sem esett közöttük soha. Tisztességgel eltemették, fia akkor még csak lábujjhegyre állva érte el a koporsóra hányt földbe nyomott fakereszt csúcsát. Az asszonyt ünnepeken emlegették, sírjára végül betonból öntötték a keretet. A sajnálkozó szomszédokat messzire zavarták, tanyás ember nem terhel senkit saját bajával – motyogták, és megszorították egymás kezét. Ha nagyon fájt az asszony hiánya, ő is, fia is inkább a baltát markolta, és felhasogatott fél mázsa fát a téli hideg napokra.
A milliót, egészen pontosan a majdnem tízmilliót látva mégis az asszony neve buggyant ki a száján.
– Marika – suttogta – sírjában is megfordul, ha elmondom, gazember lett a fiából – menekült a kamrából, az első nagy háború előttről itt maradt gémes kútnál mosta, dörzsölte percekig a kezét. Fia röhögése szaladt utána. És a fenyegetés:
– Baltájával hasítom szét a fejét apám, ha a titkunkat idegennek el meri mondani.
Észre sem vette, mikor tűntek el a milliók.
Azt se tudta, hol nyelte el a fiát a föld.
– Esküszöm, két éve már, hogy nem is láttam – buggyant a könnye, amikor a tanya udvarán rendőrök forgolódtak, durván toltak arrább minden bútort, kiforgattak minden fiókot, belestek még az ólba is.
Út menti kocsmában csak bólogatott, ha gyerekéről faggatták. Két pohár bor után könnyebben hazudta:
– Budapesten él, vállalkozó lett belőle. Meg egyébként is, kinek mi köze hozzá? – vicsorított, és hazatérve addig kínozta, faragta a baltával az udvaron száradó rönköket, amíg görcsbe nem rándult karjában, derekában, hátában minden izom.
– Balta? Ez lenni a neve? Jól mondom?
– Balta. Jól mondja – bólintott évekkel később, amikor már úgy megszokta a magányt, hogy beszélgetni is tudott vele. A szőke, gyér loboncú idegen, aki fényes cipőben, vasalt nadrágban sétálgatott az udvarán, figyelte, hogyan hullik négy darabra a fa egyetlen csapás nyomán, és nem értette, miért nem eladó a tanya.
– Hollandiából jönni, apám volt magyar, anyám volt magyar, öregségre hazavágyom. Talán a vérem miatt, talán a múltam miatt. A gyökerek, az ősök, tudja ezt úgyis, öregember – törte a szót az idegen.
– De eladó tanya niksz, pénzt ne is mutogasson. A fiamat várom, övé lesz itt minden, ha a föld alá kaparnak. Agyon is ütne, ha elkótyavetyélném a jussát – válaszolta, és dühösen csavarta ki a baltát az idegen kezéből.
Az meg csak állt – Kótyavetye? Mit jelenteni ez a szó? Én nem érteni – habogta, s már porzott is autója nyomában az út.
– Azt mondja holland volt? És sok pénzt kínált? Hát akkor miért nem adta el, bolond maga apám, kiszáradt már fejéből az agya – vágta a tanya falához a baltát a fia, amikor megérkezett. Az égről lassan leszédült a Nap, de még nem kínált sötétet, hideget az este, tyúkok örültek éppen az eléjük vetett salátalevélnek.
– Belőlem az ész, belőled a tisztesség. Kiszáradtunk, ez lett a sorsunk – köpte szembe a fiát, meg ne lássa, milyen erővel rázza a zokogás.
– Valamit tenni kéne. Más is megjárta a börtönt, elvesztette minden pénzét, barátját, mégse akasztotta fel magát – törölte a nyálat, nyúlt kés után a fia, és vastag szeletet vágott a szalonnából.
– Újra kezdjük, kemény munkával. Van erőnk, lesz hitünk – motyogta percek múlva, karja a fiú vállán nyugodott meg, szája a kérdéstől szélesedett mosolyra:
– Hagymát, paprikát szeljek-e a szalonna mellé?
– Talán hagymát, talán paprikát – ingatta a fejét a fia. Ő meg csak nézte, mennyi ősz szál húz fehér barázdát a gyereke nem is oly régen még szénfekete hajába.
– Újra kezdjük? De miből? Hol talál itt munkát? A föld annyit se ér, hogy egyszer végighúzzuk rajta a boronát. Meg egyébként is: ebben az új világban a pénz már jobban ugat, mint a régiben a kutya. Nem érti: pénz, pénz és pénz, ez itt a parancs, erre ugrál a nép, erre táncolnak a lányok. Pénzt, forintot, dollárt, eurót adjon, ne jó tanácsot – hörgött a fia pár hónappal később, amikor már nem maradt a hétből egyetlen olyan este sem, amikor józanon tért haza a faluból. Kocsmára szokott a fia, de tavaszra onnan is kiutálták. Börtönszagú dúvad, öklét rázó bolond itt széket ne húzzon a feneke alá – kiabálták rá, így aztán boltban vett kannás bortól, élesztős pálinkától ájult el a fa alatt.
– A szesz kiölte agyából az ép gondolatot, lelkéből a hitet, indulatából a gátlásokat. Reggelente még csak meg sem beretválkozott. Hajába kóc költözött. Szájából áporodott szesz szagot sodort ki minden hang. Rám támadott, arcomba ütött, lábával megtaposott, nem is egyszer. Véreres szemei forogtak, mint támadásra készülő vadkannak. A földet ilyen hitvány ember miért nyomorítaná? – motyogta magában az öregember, és a nyakán rettentő szűk lett az ing.
Révületéből fojtott hang rázta ki.
– Álljon föl! Húzza ki magát! Nézzen előre, ne most szégyellje arcát – suttogta a fegyőr. Ő meg kidüllesztette a mellkasát, középső ujja a nadrág varrásához lapult, miként azt őrmestertől tanulta laktanya udvarán. A bíró kérdésre – megértette az ítéletet? – bágyadt igent nyöszörgött. Hiszen megértette, miért ne értette volna: tíznél is több évig raboskodhat, mert azon az éjszakán eszét veszítette. Dőlt falú tanyáját, gazosodó kertjét, ellobbanó életét siratta, részegen elalvó fiára támadt. Megérdemli büntetését, mert megszegte a „Ne ölj!” parancsát, és agyonütötte saját gyermekére.
– Kilencszer csapott le a balta, egy is elég lett volna a halálhoz – emlékezett az ügyész odavetett mondatára, ki a súlyos bűnnel megvádolta.
– Kilencszer, különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal – hallotta a bíró szavát, és a félelemtől kiszáradt torkában cserepesedett a bőr.
– De hát erről a balta, vajon mégis mit tehet? – folyt a könnye, amikor az emelvényen taláros bíró annyit szólt hosszú beszéde végén: a balta elkobzását és megsemmisítését elrendeli, a felügyelő úr elvezetheti az elítéltet.
– Mondja őrmester úr, a baltámat, mégis nem menthetnénk meg valahogy? Kellhet az még, ha szabadulok, a bedőlt kerítést más helyettem nem szögeli meg – könyörgött halkan minden szavával, amikor a kezeire csatolták a láncot.
– Fiát gyilkolta, mégis baltáját siratja? Milyen rongy ember maga? – sziszegte az őre, s a bilinccsel nagyot rántott a csuklóján.
A fájdalmat tűrte, a haragot értette, tekintete kiürült. Ballagott az őr után, ballagott a lánc után. Azon gondolkodott: bírónak, ügyésznek, táskába vastag papírköteget gyömöszölő ügyvédnek, börtönre ítélt, gyilkos ember kívánhat-e búcsúzóul jó napot.
