Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Angyalcsók, gyermeknapra

 

Ha azt gondoljuk mi, anyukák és apukák, hogy gyermekünk nem tudja ő, csakis ő, és senki más a legfontosabb számunkra ebben a zűrzavaros világban, bizony nagyot gyerekek.jpgtévedünk. Mert az a huncut mosollyal fölfegyverzett picinyke baba már a rácsos ágyban éppúgy megérzi szeretetünket az első érintésből, mint az óvodába induló, rövidnadrágos lurkó, akinek cipőfűzőjéből annyira, de annyira szeretnénk megkötni a világ legszebb masniját. De érzi ezt a durcás kamasz is, aki félrerántja a fejét az aggódó simogatás elől, és a rettenetes világfájdalmával, ami úgy tör rá öntudatra ébredéskor, mint a folyó, mi átszakítja gátját, csakis hozzánk jön, akik apák vagyunk (de leginkább anyák).

Mert nincs az a vastag várfal, ami annyi védelmet kínálna, mint egy vállat átölelő szülői kéz. És mi ölelünk akkor is, ha korábban valahol megaláztak, ölelünk, ha átvertek, kisemmiztek, ölelünk, ha úgy elfáradt a kezünk, hogy már egy kanalat sem tud megtartani, és csak egyetlen sóhajba tudjuk csomagolni a boldogság, a remény, a vágyakozás, a hit szavakat. Azt is tudjuk, így van ez rendjén, mert a világ úgy teremtetett, hogy a gyermek legyen a jövőnk, és mi az ő támaszuk, de ez inkább csak egy közhely.

Mert a gyerek, a kócos fejjel háromkerekű biciklin vágtató, a tankönyve fölött búslakodó, a rossz jegyeit, első szerelmét titkoló, az okos telefonra vágyakozó, a munkát kereső, a betegségében még gazdag vállalkozóként is annyira esendő ennél sokkal bonyolultabb „szerkezet”. Mi pedig titkoljuk szégyenünket, ha nem tudunk mindent és azonnal készen szállítani nekik. Szégyelljük, ha elfogyott a pénzünk, éppen akkor, amikor forintért megvehető vágyairól beszél, elfogyott türelmünk, amikor végre megnyílna előttünk, és átkozzuk a cudar világot, pedig tudjuk, hogy az élet harc, amit mindenkinek meg kell vívnia.

De jaj, a mi gyerekünket, csak a mi gyerekünket ne kényszerítsék ilyen csatákba.

Csakhogy ez nem megy ám, kedves anyák és apák. Ezért aztán mi más is lenne a dolgunk, mint hatalmas szeretetünk idején is felkészíteni a gyereket arra, hogy a háromkerekű bicikli elromolhat, a vizsga bukással is végződhet, állást, jól fizető munkát talán évekig sem talál, és elhitetni vele, a gondok arra valók, hogy megoldjuk. És ők, a gyerekek, akiket annyira féltve óvunk, erősek, ügyesek, okosabbak, mint mi voltunk, tehát el tudják hordani a hegyeket, fel tudják szántani a földeket, és ha nagyon akarják, bizony elérik ujjuk hegyével a felhőket is.

Mert mi tartjuk a vállunkat, kapaszkodjatok csak arra, ha így juthattok magasabbra, és ha visszazuhannátok a nagy, mocsaras valóságba, mi ott leszünk. Kezünk elkap, szánk csókot ad, zsebünkből mindig előkerül egy szelet csoki, csak ne sírjatok, mert sírni csak a győztesnek, és persze a szülőnek szabad, de neki is csak titokban, amikor a gyermeke nem látja. Mert ő erős szülőt akar, leginkább hőst, akit, sokszor úgy érzi, nem kapott meg.

Aztán amikor minket, anyukákat és apukákat elfed a föld, és fejünk fölött beleszúrják a sírhalomba a keresztet, a gyermek talán már tudja, igenis, a napi gondokat évtizedeken át érte lebirkózó hősök nevelték, mint ahogy mi is tudjuk anyánk és apánk sírjánál, hogy hősök gyermekei vagyunk. De erről ma, a gyermekek napján talán nem kéne beszélni, hiszen várnak a nagymamák gőzölgő húslevessel, rántott hússal és pörkölttel, meg egy kérdéssel: „Ugye jól vagy fiam?”.

És mi, felnőtt gyerekek ilyenkor mutatjuk az unokát, és visszakérdezünk, miért ne lennék jól? Hiszen láthatja a mama: szép unokájára az angyalok leheltek csókot.

És persze kérdezzük azt is, nem is kérdezzük, inkább belekiabáljuk a világba: mégis, milyen Föld az, ahol az egyik gyereket a Szajna partján, vagy egy Dubaiban felhúzott felhőkarcoló tövében, méregdrága ruhákba öltöztetve sétáltat az anyuka, a másik meg egy menekülttábor sátrából kilesve retteg, nem érkezik-e újabb bomba az égből, éppen olyan, mint amilyen pár hónappal korábban házukat döntötte romba.

És a kérdésünkre választ is várunk olyan emberektől, akik a világ sorsát igazgatják, tőzsdei indexeket tanulmányoznak, világhálón üzennek a jachtjuk kapitányának, legyen indulásra kész a hajó, mert a gyerek utazni szeretne. Miért is ne várnánk, hiszen ők is apák és anyák. Fülük van, ami meghallja a rossz híreket, pénzük is van, hogy segítsenek.

Vagy erről sem illik gyermeknapon beszélni? De hát mikor, ha nem éppen most, amikor vidám szellő hívja táncba a virágokat, fiunk, lányunk ránk néz, és annyira szeretnénk azt mondani: nem csak te, de minden gyerek boldogságra született.

Mert ez a világ rendje.

Tényleg ez a világ rendje? − kérdezi a gyerekünk.

És mi hallgatunk.

 

 

 
bz60.jpgBátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötete a Hóhércsárdás (2015). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.